A Hon, 1881. november (19. évfolyam, 300-329. szám)
1881-11-22 / 321. szám
321. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Kedd, november 22. Szerkesztési irodai irarátok tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden USslamtus szerkesztőséghez intézendő. Bementetlen levelek csak ismert kezektől fogni ■ tannak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK 1 Mátusv mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Bari laktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal a Barátok tere, Athenaeum-épület fordjain?. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra Sid 8 hónapra.......................... 8 » 3 hónapra ..................................................... ISs » Az esti kiadás postai különküldéseért felül» fizetés negyedévenként ....... 1 » Az előfizetés is év folytán minden hónapban kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától száműzetik. Budapest, november 21. Az új külügyminiszter. Az új alkotmányos aerában a dualisztikus alapokra fektetett monarchia közös külügyminiszterei sorát Beust gróf nyitja meg, kinek nem csekély érdemei vannak abban, hogy hosszú viszály után létrejött a kiegyezés Magyarország és Ausztria között ; mint szigorúan alkotmányos érzelmű ember s mint magyarbarát is rokonszenves emléket hagyott maga után. Őt követte hosszabb időre terjedő kormányzással Andrássy gróf, kinek a berlini szerződés által létrehozott uj nemzetközi és politikai viszonyok megalkotásában igen tevékeny és igen jelentékeny része volt. Mindkettő nevéhez tehát oly természetű uj alkotások fűződnek, melyek hosszú és beláthatlan időkre szabták meg igen lényeges és főbenjáró kérdésekben, a monarchia politikáját benn és kifelé. Ami a berlini szerződésen kívül Andrássy gróf minisztersége korából mint legfőbb jelentőségű tény Andrássynak mintegy hagyományakép hátramaradt, az a monarchia szövetsége Németországgal, oly tény, mely szintén elhatározólag befolyásolja bizonyos irányban Ausztria-Magyarország külpolitikáját. Harmadiknak az alkotmányos külügyminiszterek sorában következik Haymerle báró, ki alig két évi rövid minisztersége alatt is mindenkit meggyőzött arról, hogy ő egész lelkében át volt hatva a tudattól, miszerint felelős, alkotmányos miniszter, ki a parlamenti rendszerhez kifogástalanul illeszkedni nemcsak akar, de tud is. Érvényesítette ebbeli kiváló jellemvonását egy olyan kormánynyal szemben is, mint a minő az angol. Ez annyival kellemesebben lepett meg mindnyájunkat, mert Haymerle báró nem a parlament légkörében növekedett és küzdötte föl magát oly magas és kiváló állásra. Már ezért is méltán keltett osztatlan és őszinte részvétet váratlan halála, mindenfelé. A mi külügyminiszteri működését illeti, azon félreismerhetlenül látható az épen említett két nevezetes nemzetközi eseménynek és faktumnak a hatása : a berlini szerződésé, meg a Németországgal létrejött szövetségé. E kettőhöz járult most legutóbb, a rövid tartamú Szlávy-Kállay-féle interregnum ideje alatt, harmadik factorképen a barátságos viszony Olaszországgal. Ezen előzmények és irányadó tények után következik most negyediknek a monarchia alkotmányos külügyminiszterei sorában Kálnoky gróf, Ausztria-Magyarországnak legutóbb nagykövete a pátervári udvarnál. — Andrássy gróf azt mondta volt annak idején, hogy ő a külügyi politika terén »kötött marsrutával« halad. Azt hiszszük, hogy az imént előadottak után s a helyzet természeténél fogva is e tétel még inkább ráillik Andrássy utódaira. Nem épen szükséges, hogy ismerjük minden ízében az új osztrák-magyar külügyminiszter egyéni intenzióit, gondolkozásmódját, vagy épen programmját. Elég ha ismerjük a tényeket és viszonyokat. Ezekben van a programm, melyet a külügyminiszter már készen talál; nem kell azt neki magának szerkeszteni. Ezen értelemben elmondhatjuk, hogy még mielőtt alkalma lett volna a nyilvánosság előtt nyilatkozni, ismerjük már Kálnoky gróf külpolitikai programmját. Az uj külügyminiszter kinevezése tegnap történt meg s ma le is tette az esküt Bécsben. Szerdán vagy csütörtökön Pétervárra utazik, s miután nem mint követ, hanem már mint miniszter érkezik oda, nem azért megy, hogy recrediti várát átnyújtsa III. Sándornak, hanem hogy a czár által bucsukihallgatáson fogadtassák. Visszahívó levelét majd nagyköveti utódjának adja át, így történt ez Haymerle báróval is, Kálnoky gróf elődjével, ki az olasz udvarnál a monarchia követe lévén, midőn külügyminiszterré neveztetett ki, szintén Monzába utazott, hogy az olasz királytól búcsút vegyen. Ez eljárásban tehát semmi feltűnő nincs. Csak az történik, a mi Haymerjével történt. De más tekintetben is van némi hasonlatosság Kálnoky és Haymerle föllépése, miniszterré tétele között. Mindketten hosszasan szolgáltak a diplomatiai pályán, míg a monarchia külügyeinek vezetésével megbizattak. Egyik sem a parlamentből emeltetett a magas polotra. De azért mint említők is, Haymerle mégis a parlamenti körök teljes megelégedéseV^bizalmát és elismerését tudta kiérdemelni működésével. Élénken óhajtjuk, hogy hasonlót mondha Munkefini^^ külügyi hivatal és a diplomáczia terén töltött 27 évi szolgálata s annak folyamán szerzett tapasztalatai, reméljük, csak előnyére fognak szolgálni hivataloskodásának, új állásában. Haymerle az előző viszonyok, események és tények által határozottan kijelölt irányt talált maga előtt, melyben a monarchia külügyi politikáját vezette és vezetnie kellett: ugyanez az eset forog fenn Kálnokyra nézve is. Ha még ezek mellett külügyminiszterré történt kineveztetése még azt is maga után vonná, hogy tűrhető szomszédi viszony támadjon a monarchia és Oroszország között, hol ő mint nagykövet bizalmat és tiszteletet tudott magának kivívni, ez sem válnék Ausztria-Magyarország kárára. Mindent összefoglalva s tetteit elvárva, bizalmatlanság nélkül tekintünk működése elé, melynek a monarchia igaz érdeke. Békés fejlődése, hatalmi állása és méltósága tekintetéből jó sikert kivánunk. ~Tíz. Gy — A közösügyi költség. A »Pesti II.«ban az 1882. évi magyarországi quota a póthitelekkel együtt a delegácziók határozatai szerint, 37,856,181 írttal mutattatik ki. Ez számszerint helyes, mert a megállapított rendes és rendkívüli költség 113.824,679 irtot és ennek Magyarországra eső 31*/io°/o-a 35.740,949 írt 205 krt tesz. A 6.177,500 írttal megállapított okkupáczió-költség 314/10°/0-a tesz 1.939,735 irtot és a megállapított 558,907 írt 59 krnyi póthitelek Magyarországra eső 314/10°/0-a 175,496 írt 98 krt tesz. E szerint egészben csakugyan 37.856,181 írt 28 kr. Ezen összeggel szemben áll a pénzügyminiszter által előterjesztett költségvetésben a közösügyi rendes és rendkívüli költségekre előirányzott 37.443.512 írt és azonkívül a »Pesti Napló« részéről figyelmen kívül hagyott az okkupáczió költségekre, külön czím alatt előirányzott 1.989,975 írt, összesen tehát 39.433,487 írt, és igy a delegácziók által megállapított összeg nem 400,000 írttal nagyobb, mint ezt a »Pesti Napló« állítja és A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPAD!«. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 37-dik MÁSODIK KÖTET. Folytatás. XVIII. Bellat leánya. Scharodi szerencsésen eljutott Beczkóba a csapatával. Babocsay labancz-huszárjainak ugyan kétharmadát elfújta odáig a szél, hanem a német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kurucz csapatok is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz ember maradt meg, a többi haza ment, kipihenni a harcz fáradalmait. Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni, de különben is szüksége volt jó időhaladékra, amíg a saját ezrede megint összegyülekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A kuruczság könnyen megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden szelei irányában, hanem aztán rövid időn épen olyan könnyen összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra kezdte a »nemulass«-t. Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beczkóban van. Nem mehet onnan el. Ott majd megnyomják ! Dejsz a nagyszombati »tűzkeresztelőért« megkapja a »stólát!« Hátravan még a számára egy sakramentum, az »utolsó kenet.« Senkire nem fájt úgy a foga Ocskay Lászlónak, mint ő rá. »No majd az én késem nyeld el, ha ezermester vagy.« Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút Rákóczyval: a hadait szétosztá a Fehérhegy alatti városokba téli szállásokra. (Azoknak ott sorban igen vig életük volt; minden esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kuruczokkal, másszor a labanczokkal.) Egyszer csak megdördült megint az ágyú. A beczkóvári őrség arra ébredt fel, hogy a sánczait löveti valaki. Már megint föltámadt a porba gázolt féreg, ott, ahol nem várták. Beczkó vára akkor pompás erősség volt, még a mostani romjaiban is fel lehet ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán emelkednek még most is a »Bolondócz«-nak hitt fellegvár falai: a góth stylban épült toronymagas kápolna belsejében még láthatók frescofestés maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő faragványok. Ez volt Stybor vajda palotája. Ott van a természetalkotta erkély, ahonnan a vajda, a vipera-csipéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a kapunagyságú ablak, ahonnan Beczkót a bolondot aláhajították. A vérét lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról, az megmaradt Beczkónak, Bolondócznak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az ostromot, a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovatkozott kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a másik a belvárost és a várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva. Alatta a Vág vize folyik. Azonkívül, hogy természet és erőditvény védi, még az az oltalma is van, hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén ; e három vár Trencsén, Vágújhely, és Temetvény. Mind a háromban erős császári dandárok feküsznek közelben. Aki Beczkót be akarja venni, úgy igyekezték, vele, hogy elkészüljön, amig azok ott feküsznek, mert ha megvárja, amig felkelnek, úgy ott szorítják, mint az egérfogóban. Ocskay,el tudott készülni. Este indult meg a hirtelen összegyűjtött dandáréval a báni hegyek közül: lovasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágújhelyi császári seregnek útját állják, s maga a hajdúságával megrohantatá a külváros bástyáit. Az első ágyulövések, nem várva a réstörést, láblákat vetettek a talpasokre, a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a külvárosban rácz őrség volt, azzal hamar elkészültek, hanem a belvárost Scharodh német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A külváros házait valaki meggyújtotta, ez aztán elég világossá tette az éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat izgalomra, s védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajdúság, boszut ordítva, rohanta meg a várkaput. — Elől ment Csajághy, fejszével a kezében. — Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr-süveget nyomott a fejébe, úgy rohant neki a puskatűznek. Nyolcz golyó találta el a testét, de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet: csak köppölynek járta meg, számba se vette valamennyit. Hatalmas fejszecsapásai alatt dongott, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas hajdúsereg. Emberevő kedvükben voltak! De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elűzetve, az utczákon végig védelmezték magukat a labanezok. Kard és dákos harczolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kuruczokra, ami a viadalt még elkeseredettebbé tette. A nagy templom előtt megújult a tusa. A labanezok bevették magukat egy templomba s onnan puskáztak az átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenczrendiek kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a szerzetnek különben is veszett hite volt a nép előtt. Bálványimádással vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők is belekeveredtek a tusakodásba, minek az lett a vége, hogy a kiket a templomban találtak, mind leölték : katonát, papot, vegyest. A templomot pedig kirabolták , föl is égették. Maga Scharodi, ötvened magával, keresztülvágta magát a mészárláson, s felmenekült Bolondóczba , a fellegvárba. A bosztiiztai hajdúság oda is utána. Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot, oda hozták neki az üzeneteket a nyargonczai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői feladata volt nemcsak az egész várvívást vezényelni, hanem egyúttal a Vág túlsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágújhely ott van a szomszédban, s ott áll Yiard tábornok egy egész dandárral. Az égő Beczkó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ide at, Bolondócz falai csak úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész lovasságával a túlparton, csakhogy a Vág most meg van áradva, zajlik, nem jöhet át rajta : kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van, de azalatt Beczkóval végeznek. Egy hírnök, aki a városból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be van véve : a hajdúság dühös, amiatt, hogy a házakból és a templomból lövöldöztek s megtorlásra készül. Ocskay visszaszen, hogy az ártatlan lakosság életét kímélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson senki, mert aki egy fehér személynek csak a ruháját is megtépi, az halálba. Nem felejthette Bitschán mondását: »a hogy ti bántok a mi asszonyainkkal, akkér bánunk mi is a tieitekkel.« Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a meredek utón a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajdúság láblókkal készül megmászni a sziklákat. Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a parancscsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn, akármilyen kevesen vannak is, de gránátjaikkal az ostromlókban nagy pusztítást tehetnek: bombavetők nélkül e fellegvárat nem lehet bevenni. Egész reggel lett, mire ez a küldöncre visszatért. Azalatt Ocskaynak a figyelmét mind a túlparton lévő ellentábor sürgés-forgása foglalta el. Kiszászámítható, hogy Yiard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a trencséni hídnak kerülve, ide nem érhet , a gázlónál pedig várják. — Nos, mi hir a városban ? kérdé a visszatérő küldöncztől. — A hajdúság nagynehezen elállt a bolondóczi ostromtól , hanem azután bosszújában neki esett a rablásnak városszerte. — Csak védtelen embert meg ne öljenek, mondá Ocskay. — Azt nem is teszik. Ki van adva a parancsolat. — Meg a fehérnéphez ne nyúljanak. — Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a parancsolat. Mikor végig jöttem az utczán, épen akkor hurczoltak a városházhoz egy asszonyt, kin semmi öltözet sem volt. — Mit szólsz! kiáltá haraggal Ocskay. Te láttad ? — Eiz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről ítélve, alighanem úri asszonyság volt, még pedig fiatal. — De ez már istentelenség! kiáltá indulatosan Ocskay, s sarkantyúba kapva paripáját, azt mondá a segédének: »Kisérj oda!« s azzal vágtatott be a városba. A városház előtt csoportosan álltak a hajdúk s hevesen beszéltek egymás közt. — Ide hozták azt a nőt ? kérdezé haragtól elfojtott hangon Ocskay. —Odabenn van! Dejszen ott van ő keeme! felelgetének a hajdúk, mint a kik valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak. Ocskay leugrott a lováról s fölrohant a lépcsőkön. (Folytatjuk.) ebből téves következtetéseket von, hanem kisebb 1.577,306 írttal. A magyar államköltségvetés mérlege azonban nem ezen összeggel, hanem csak 104,914 írttal javul, mert 1.472,392 frtnyi kevesebblet a restitucziók leszállításából ered, s csak átfutó jelleggel bir. — Kálnoky gróf külügyminszterré neveztetvén ki, a pétervári osztrák-magyar nagyköveti állás megürült. A lapok már közük is egyesek neveit, kik állítólag ama nagyköveti állásra kiszemelve volnának. Egyik lap egyet, a másik mást nevez meg, mint Kálnoky utódát a pétervári udvarnál. Mint értesülünk mind e verziók a koraiak. Az osztrák jobb középpárti klub, mely eddig Hohenwart gróf vezetése alatt állott és 62 tagot számlált, mint röviden már jelentettük, két klubra szakadt. A többség a régi kört elhagyta és újat alapított, Liechenstein Alfréd herczeg és Lienbacher vezetése alatt. A parlamenti eseményt tegnap a »Vaterland« jelentette be, mely a következő kommuniquét hozta: »A »Vaterland« t. szerkesztőségének! Van szerencsém tudomására hozni, hogy ma számos képviselő Vorarlberg, Tirol, Salzburg, Stájerország, Felső- és Alsó-Ausztria koronatartományokból az általuk a képviselőházban eddig képviselt elvek fentartása mellett, mint középpárti kör alakult meg és elnökévé Liechtenstein Alfréd herczeget, alelnökévé pedig Liebacher udvari tanácsost választotta. A fenti sorok szives közzétételét kéri, Bécsben, 1881. nov. 19. dr. Fuchs Viktor, jegyző.ej A »Vaterland« az e sorokat kisérő kommentárjában azt irja, hogy a kiválás nem ment végbe a kör többi tagjaival való ellenkezés miatt, mert ebben az esetben természetesen nem a többség, hanem a kisebbség lépett volna ki, hanem a vezetésével, Hohenwart gróf elnökkel való félreértések és eltérések miatt, melyek csak az utolsó napokban lettek oly élesekké. Az uj kör az eddigi szövetséghez a jobboldal többi körével bőven fog ragaszkodni, mint eddig, síkra fog szállani minden nemzetiség teljes egyenjogúsítása, közintézeteink további kiképzése mellett autonóm irányban és különösen minden erejével ellenszegülni fog egy baloldali szabadelvű rendszer visszatérésének. Sőt az utóbbi momentum talán a döntő volt. — A szerb kongresszusi választások alkalmából a következőket írja az újvidéki »Szibszki Nár.«. Az immár befejezett választások után örömmel jelenthetjük ki, hogy az egyház s a szerb nép hívei a kongresszusi választások eredményével nagyobb részt meg lehetnek elégedve. Ha tekintetbe vesszük, hogy a választásokat leginkább a velünk ellentétes elveket valló egyháziskolai hatóságok vezették, s mindennek daczára legkevesebb harmincnégy Angyelicspárti képviselő választatott meg, s lehetséges, hogy a nagy többség mellette van Angyetics püspök öntudata nyugodt lehet, mert a egyház győzelme az ő győzelme is. A horvátországi károlyvárosi püspökmegyei választások az Angyelics-párt javára ütöttek ki. Egyltalában a horvátországi szerb kongresszusi választások nagyobbrészt az Angyelicspártnak jelentékeny szaporodását tüntetik elő. Mindenütt a szerb egyetértést, a Mileticspárt ellenében; a szerb egyházi autonómiát, s a leendő szerb patriarchát, Angyelics German bácsi püspököt éltetik. — Saint-Valier gróf egy őt megintervienció előtt úgy nyilatkozott, hogy azért mondott le, mert Gambetta belpolitikáját nem helyesli, nevezetesen nem, a kamarában nemrég felolvasott programmot. Az új minisztérium neki túlságosan akczentuált, különben keserűség és harag nélkül vél meg. Tegnapelőtt Saint-Valliernek rövid beszélgetése volt Gambettával, aki azt mondta neki, hogy a békét óhajtja és annak fentartása mellett fog fáradozni. Saint-Vallier nem kételkedik e szándék őszinteségében. Gambetta semmit se kérdezett tőle és semmit se bizott rá. A tudósító kérdezte: »Érintkezett Gambetta Németországban Bismarckkal ?« Saint-Valier röviden válaszolt: »Nem.« Willi I ITlTTTgaKginzaiKlKa Budapest, november 21. Az osztrák pí útviszonyokban két neve ,zetes mozzanat merült föl, melyek lényeges befolyással lesznek a politikai viszonyok fejjlődésére. Az egyik mozzanat az osztrák al-kotmányhívek kísérlete egységes párt alakítására klub segedelmével, a másik az urakhá- szába történt kinevezések. Az előbbi ellenzéki fogás, az utóbbi kormánytaktika , az előbbi az ellenzék egyesítésére irányuló törekvés, s az utóbbinak czélja, hogy a kormány számá- ra az urakházában a többség megteremtessék és biztosíttassék, amennyiben az új 12 »peer« által nyer csak biztos többséget a Taaffe-kormány az osztrák urak házában, hol eddig Schmerling föltétlenül uralkodott. Érdekes mind a két tény, de keletkezésében és kihatásában mindenesetre érdekesebb az »osztrák egyesült baloldal« keletkezése. Betelik ezen is az a közmondás: nem eszik meg a levest oly melegen, mint ahogy főzik. A mozgalomnak, mely ez új pártalakulásra vezetett, czélja eredetileg »német klub« alakítása volt a »Deutschthum in Oesterreich« védelmére. Egészen »nagy német« mozgalom volt ez, mely merevségénél és irányainál fogva kizárt minden más nemzetiséget és föltétlenül követelte Ausztriát a németeknek. Ebből a czélból nemcsak nemzetiségi propagandát akartak indítani tervezői, amire vallott a »német iskolaegyesület« alapítása is, hanem folytonos tüntetésekre akarták a jámbor osztrák polgárokat szorítani, sőt egy kis magyar beavatkozástól sem riadtak volna vissza, s e tekintetben Andrássy külügyminiszterségéhez erős reményeket fűztek. Míg így egyfelől a »népet« akarák akczióba indítani, másfelől az »udvar« kegyeit delegáczionális magatartásukká akarák megnyerni, fordítván egyet eddigi magatartásukon és készségesen szavazván meg mindent amit csak elébök terjesztettek, miközben természetesen nem vették észre, hogy ez által csak a Taaffe-kormány állását erősbítik. Mialatt azonban az alkotmányos párt diplomatái így megmozdították az »alsó« és felső rétegeket a végből, hogy újra hatalomhoz jussanak, nem tévesztik szem elől a veszélyt, mely politikájukra és Ausztriára nézve is abban rejlik, hogy ha az összes nemzetiségeket maguk ellen zudítják. Ezért a »német klub «-alakítási mozgalom nem ment előre. Hogy ezen a bajon segítsenek, elerték a kizárólagos eszmét, megelégedtek az »alkotmány és nemzetiség« átalános védelmének és a jelenlegi kormány elleni küzdelemnek czélul tűzésével, tehát egy közös ellenzéki klub alakításával. És itt is az elnökséget, klubszervezetet úgy oszták be, hogy mindenféle áramlat lehetőleg ki legyen elégítve, bár az elnökséget oly feltétlen hatalommal ruházták fel a párt képviseletére nézve és a klubszabályokban a többség határozatát oly feltétlenül kötelezőnek mondták ki, minden párttagra nézve, hogy ha sikerül a közös klubba bevonni az egész baloldalt, erős ellenzékkel lenne a Taaffe-kormánynak dolga, ami olyan gyenge és vegyes többséggel bíró kormányra nézve, amilyen a mostani osztrák kormány, könnyen veszélyessé lehet. Hanem hát azáltal, hogy a »németségből«, sőt a »szabadelvű haladás« megköveteléséből is jó adagot feláldoztak eredeti tervükből az »egyesült baloldal« alapítói, még egyátalában (sőt talán épen ezért) nincsenek biztosítva az egyöntetűségről és összetartásról. Ezt elárulják, sőt nyíltan bevallják azon lapok is, melyek illúzióikat áldozzák fel,csak hogy eredeti szándékukból valamit valósítsanak. Programmot az új párt nem tűzött ki, mert minden erre irányzott törekvése hajótörést szenvedett, az alkotmány és nemzetiség átalános jelszavát pedig a konkrét esetek szerint oly sokféleképen lehet magyarázni, hogy az »akczió« csak addig fog tartani, amíg a pártfegyelem és nem a nézetek egyöntetűsége tart. Minden azon fordul meg tehát, hogy ezt a fegyelmet az új pártkör mennyire bírja megalapítani és fentartani. Hogy ezzel az új akczióval szemben a Taaffe-kormány az önvédelem jogával él és hogy a helytartók kinevezésénél a »peerek« teremtésénél csakis saját párthíveire néz, az is megmagyarázható, noha egyátalában nem örvendetes jelenség, mert tagadhatatlan, hogy ennek következtében a klerikális-feudális elemek folyton szaporodnak, az osztrák felső és alsóházban, de még a delegáczióban is. Most már ezek segedelmével bír többséggel (bár csekély, partikuláris és változékony többséggel) Taaffe az osztrák alsóházban, ezek segedelmével most fog többséggel bírni az urak házában is. A delegáczióban eddig az alkotmányosok a tartományok szerint való választás kedvező eshetőségeinél fogva többségben voltak ugyan, de a kormánypárt teljes reménynyel van és méltán, arra nézve, hogy jövőre ez sem fog megtörténni. A politikai elemeknek egyfelől túlságosan jobbra , másfelől erősen balra tolatása jellemzi az osztrák politikai viszonyokat és ez teszi azokat folytonosan válságosokká. E válságot az uj klubalakulás és új tagjai az urak házának, csak fokozák, nem, hogy megoldásra vezették volna. A vámhiány. A »Pesti Napló« vasárnapi számában megjelent vezérczikkében azt állítja, hogy a vám nem hoz be az országnak semmit, sőt még kárral és költséggel jár, amennyiben a vámokra még rá kell fizetnünk, csakhogy a cziszlajbániai szesz-, sör- és czukorgyárosok prémiumot kapjanak. A kiegyezési törvény értelmében a fogyasztási adóvisszatérítések a vámbevételekből fedezendők. A restitúciók folytonos emelkedése folytán a delegácziók kénytelenek voltak a fogyasztási adókat a vámbevételek erejéig beállítani a költségvetésbe, úgy, hogy csakugyan a vámbevételből ezen előirányzat szerint látszólag nem marad semmi. Ha mást nem veszünk tekintetbe, mint ama körülményt, a »Pesti Napló«-nak igaza volna. Ez azonban nem úgy van, mert Magyarországnak igenis van vámbevétele, csakhogy az a mostani, bár törvényen alapuló, de bonyolódott s ma semmivel sem indokolt elszámolás folytán, nem a közös költségvetésben — mint vámbevétel — hanem a magyar államköltségvetésben és más czím alatt nyer kifejezést. A delegácziók által 1882-re előirányzott vámbevételekből, ha ezektől a kezelési átalányok levonatnak, esik Magyarországra a quota arányában 9 millió 100,000ért. Ez igénybe vétetik látszólagosan, mondjuk látszólagosan az előirányzott restitucziókból ugyanazon összeggel Magyarországra eső rész fedezésére. Ámde az 1878. évi kiegyezési törvény 2. §-a értelmében Magyarország nem a quota arányában, hanem az adójövedelem (termelési) arányában tartó-