A Hon, 1882. február (20. évfolyam, 32-59. szám)
1882-02-01 / 32. szám
32. szám. 20-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1882. Szerda, február 1. Szerkesztési irodma s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...................................... 2 írt 5 hónapra 6»-6 hónapra 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül. fizetés negyedévenként 1 » Az előfizetés ..z év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. SBpB Előfizetési felhívás «zfilm márz 1882-dik XX-dik évi folyamára. Előfizetési firak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés ív negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, január 31. Bécs, január 30. A megszállott tartományokban legközelebbről foganatba veendő teendőkre nézve, mint a körvény tolmácsai, a lapok szavából kitetszik, Magyarországon nincs véleménykülönbség. Egyértelműleg követelik, hogy a kormány a lázadókkal szemben lépjen fel szigorral. Ugyanily egyetértés nyilvánul pártkülönbség nélkül a levezetése utáni teendőkre nézve. Közül akarattal az a kívánalom, hogy a tartományokban benn kell maradnunk. Ez utóbbit ugyan az ellenzékek ritkán fejezik ki nyíltan és határozottan, mert már vérekben van, hogy valahányszor baj van, abból a kormánynak szemrehányást csinálnak. De midőn ebből sem vonják le azt a következtetést, hogy a megszállással fel kell hagynunk, önként vallják be, hogy arra szükség volt, mert ha nem lett volna szükséges az, akkor a kivonulás is előnyünkre válnék, mivel pedig ennek veszélyét most már az ellenzék is belátja és konstatálja azt, hogy ha ott hagynék e tartományokat, a délszlávok kerítenék azokat hatalmukba, és belátják, hogy ebben a monarchiára, sőt hazánkra nézve is veszély rejlenék, önkényt konstatáljuk azt, hogy nemcsak 1882-ben, az ellenünk való lázadásnak, hanem 1878-ban is a tehetetlen törökök elleni lázadásnak (még inkább) ugyanez lett volna a következménye. Ezt annyival inkább meg kell engedniük, mert nemcsak most hirdetik azt, hogy a felkelés nem »benszülött«, talán orosz, de mindenesetre délszláv izgatásnak eredménye, hanem 1878-ban még nagyobb mértékben és határozottabban hirdették teljes alappal azt, hogy a lázadást nemzetközi tényezők szítják. És ha most, a kisebb lázadás előtt nem akarják a pozícziót feladni, mit igen helyesen cselekednek, igen természetes, hogy az 1878-iki nagyobb lázadás ellenében való állásfoglalást is kell legalább utólagosan helyeselniük. Bárhogyan is okoskodjanak, a monarchia külső tekintélyére nézve ugyan elismerjük a különbséget a két idő közti helyzetben, amennyiben kétségtelen, hogy a monarchia külső tekintélye most egy visszavonulás után érzékenyebb csorbát szenvedne, de állandó érdekeinek védelme tekintetében, a délszláv mozgalmakkal szemben, a megszállás ténye nem veszélyeket idézett elő, hanem ilyeneket hárított el. Rövidlátó politikus az, ki azt hiszi, hogy ujonczozás vagy más rendszabály, mely tőlünk származott, volt a lázadás oka. Az annak igenis ürügye volt. Sokkal korábban és nagyobb mértékben ütött volna ki és érvényesült volna a lázadás most, ha a megszállott tartományok felett névleg a hatalom most is török kézben lenne, mert tényleg mindazon tényezőknek, melyek most is kívülről és belülről ott szerepelnek, sokkal szabadabb és állandóbb játéka lenne ellenünk. Ha a közös kormánynak, főleg pedig a boszniai kormányzatnak, valamit szemére lehet vetni, az épen az, hogy jobban ki nem zárta és korábban észre nem vette ama tényezők működésének újabb megkezdését, akár polgári, akár katonai szervezetének és intézkedéseinek hiányosságánál fogva. Ezekből tehát konstatáljuk azt, hogy ha nem is okoskodásban, de a következtetésekben és magatartásban az ellenzéknél is érvényesül az a politika, melyet Beaconsfield az angoloktól »birodalmi politika« czímén követelt, mely nálunk sem jelenti Magyarország politikai érdekeinek, alkotmányos önállásának legcsekélyebb föláldozását sem, hanem jelenti a határainkon túlmenő kombinácziók tekintetbevételét és a nemzetközi tényezők szemmel tartását azon tudatban, hogy ha ez áldozattal jár, Magyarországra nézve is csak azon veszedelmek elhárítására fordíttatik az, melyekről Wesselényi már a negyvenes években beszélt és melyekről minden magyar publicista tud írni, minden magyar képviselő beszélni, és csak akkor feledkeznek meg ezekről, mikor tőlünk is követelnek, hogy itthon bajunk ne legyen, egy pár millió áldozatot az azok elleni küzdelemre. Ez ellentétet konkrét, a dalmácziai lázadással szemben való magatartásban is ki lehet mutatni. Most állítják azt, hogy Dalmácziának nem »hinterlandja« a két megszállott tartomány, midőn a lázadás összefüggése nyilvánvaló és nem képzelik el, hogy mekkora és mily hosszas lehetne az Dalmácziában is, ha most idegen kézben lenne a »hinterland.« Most nem fog az 1869-iki »kibékülés« ismétlődni, mert nem lesz rá szűkmegszállás melle ~azonban épen azért, mert e megszállást mi mindig eszköznek és nem czélnak tekintettük, kell vigyáznunk, hogy csak annyit költsünk reá és úgy rendezkedjünk, hogy a legbiztosabban elérjük a czélt : Délszlávia keletkezésének megakadályozását és a monarchia biztosságát. Ezen túlmenni nem szabad, eddig elmenni kötelesség, kényszerűség. A középiskolai törvényjavaslatnak a képviselőház közoktatásügyi bizottsága által tárgyalása alkalmából az orsz. középiskolai tanáregylet válaszmánya előtt ismét megfontolás elé kerültek e törvény egyes szakaszai az eddigi munkálatok alapján, de egyúttal az azóta érkezett dolgozatokat is tekintetbe véve. A választmány mai ülésén csak két csaknem kizárólag paedagogiai jelentőségű kérdést (a latin nyelv a reáliskolákban s az elemi iskolákból jövő gyermekek felvételi vizsgája) intézett el. A tanácskozás folytatása csütörtökön d. e. 10 órakor lesz a józsef téri állami felsőbb leányiskolában. A fontosabb határozatok felett valószínűleg élénk vita lesz. — Dunajewski osztrák pénzügyminiszter állása, mint a »N. W. Tagbit« értesül, A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történtes regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 79-dik NEGYEDIK KÖTET. Folytatás. — Jól van öregem. Hát eressz bennünket egy kicsit beljebb innen az ajtóból. Gáspár feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson. — Vagytok-e még többen?— kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy nyomakodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tíz ember, mindenik hoz valami utimotyót magával. — Ne félj semmit. Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a helyük. — Hát te mikor akarsz tovább menni ? Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az utolsó egy pár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn. — De biz itt akarok maradni éjszakára, szólt Ocskay s aztán a katonákhoz fordult. Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába. Aztán kimehettek. A lovakat lenyergelhetitek. — De én nálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs. — Beérem azzal, amit a gazda maga eszik, ha szépen megkínálnak vele: »egyetek eb vendégi, ha az ördög idehozott.« — Én nem szoktam egyebet vacsoráid, mint fekete retket, meg kenyeret. A borom mind megnyulósodott, azt nem ihatod. — Lesz itt bizonynyal, aki vacsorát tud főzni. — Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál. Ocskay László odasugott az öreg fülébe: — Hát »Ő z m o n d a ?« Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe. — Aha! Hát ennek »érzi elorrod a szagát ?« Ez csak ide látogatóba? Dej’szen »orrod tőle foghagymás!« Abból meg épen nem eszel. — Dej’szen nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van ? Bolond volt, a ki mondta. Az én házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. A ki miatt szegény Gáspár fiam elölte magát a török háborúban. — Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát. — De az asszony miatt való bujában, mert csapodár volt! Te is húztad a szénáját, lélekadta! — Nem lesz az, hanem a miatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem küldtél neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse. — Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Elekérdi Pál a neve, aki a menyem után tudakozódik. — Hát hiszen nem is az után tudakozódom — Ne is tudakozódjál. Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy te veled csipi-csókát játszon. Az én házam nem fürdőház, ahova mulatni járnak. Ha jön, nem azért jön ide. — Nem ám, hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát is kiátkozni a házadból. — Fogadatlan prókátornak tudod-e, mi a fizetése? Tyúktojás négylábú állattól. Ha itt tartom a parafórnumát, kamat jár az után. — Jár bizony, amit Ormonda fizette neked. — Micsoda ? kiálta fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. Hát gorombáskodni jöttél ide hozzám! A saját nemesi portámra ? — No csak ne lökj ki az ajtón öreg. Nem azért jöttem. Nem is azért a másikért. Igen nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát. — Így nem is találsz meg. — Nem is, mint Ormonda apósát. — Úgy még kevésbé. — Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz buzgó hazafit. — Úgy meg legkevésbé. — Hanem kereslek úgy, mint hirhedett istentagadó , vérszipoly sadduczeus uzsorást, a ki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz. — Akkor már itthon vagyok. Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, amint ilyen szépen megadták a tisztességet. — De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyújthatsz. Adjak hozzá dohányt ? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te nagyon megtalálod tömni. — Hoztál valami zálogot ? — Hoztam. Itt van a vasládában. Az öszszes ékszereim, a miket a wsetini diadalnál szereztem. — Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze, a bükkfa-tapló, csiholj ki magadnak. Gáspár úr átvette a láda kulcsait s felnyitogatá a závárokat, aztán felemelte a nehéz vasajtót. — Hüh! Mennyi irtóztató kincs! szaladt ki a száján. Egy domíniumért meg nem lehetne szerezni valamennyit. — Én még drágábban vettem. — Egy sánczot adtam érte, a minek az árka tele volt halottakkal. Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb. — És ezt a marhasokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy kardcsapással megszerzi. — Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték ? — Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra ? — Nem sokat. — Én pedig inkább sokat adok, mint keveset. — Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján s könnyebben ott vész a zálog. — Ördögöd van, hogy kitaláltad. No hát menynyit adjak édes öcsécském ? — A mennyit akarsz. — Jó lesz ezer arany ? •— Egészen jó lesz. — Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan elrabolnák, felvennének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat ? — Az is jó lesz. — De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak érte. Tudod, hogy ami ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni Lengyelországba, Krakkóba , ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell odamennem s az sokba kerül. — Viselem az útiköltséget. — De kíséretet is kell magammal vinnem, hogy az után ki ne fosszanak a hajdemákok. — Megtérítem a katonák zsoldját. — Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad. — Itt hagyom ezt a tiz huszárt, a kit magammal hoztam. — Hát azok kinek a rovására esznek ? — Az enyimre. Minden napra kijár nekik egy arany. — Ha ne ha. Az lett belőle, hogy »egy dénár, két dénár, neked semmi se jár.« Ocskay nem hogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem ő fizetett buszát Gáspár uramnak. — Aranyos ember vagy édes fiam. Aranyos ember. Ugye bár, itt maradsz vacsorára? — Ha lesz egyéb is, mint fekete retek. — Ne busulj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz , hogy a körmödet is megnyalod utána. Szereted-e a szép asszony főztét ? Mond csak mi a kedves eledeled ? Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj angyalkám. Megyek, kiadom a rendeletet. Nem zárjuk be addig azt a ládát ? Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt mint a sajátját. Ocskay nevetett s kituszkolta Gáspár urat. — Siess, mert éhes az ember. Aztán a mi jó és drága, hozasd elő. Gáspár ur szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább visszatérhessen. — Mindjárt itt lesz a szép asszony főzte, kiáltó visszatéret még az ajtóból. — Hát mégis csak van asszony a háznál ? — Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számára van itthon. Aztán én nem ígértem neked mást, mint jó vagyorát. Punktum. Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház, azt mondom. No jól van. Hanem már most hát nekem adj rást in optima forma ezekről a zálogba tett holmikról, is azon ki legyen téve minden egyes darabnak a neve, formája, és a többi. — Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bizd rám. Tudom én mindennek a nevét Ez bracelet, ez reliqularium, ez diadéma. Fel lesz írva, kiben van saphir, kiben smaragd, opál, ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha egyszer visszaváltod. Egész életemben mindig ezt tanultam, úgy értek hozzá mint egy ötvös. Sohasem gazdálkodtam lábas marhával, mindig csak arany- és ezüst marhával, ebbe nem üt bele a dög, széna se kell neki mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billikom, mekkora türkizek benne. Micsoda remek csatt. Ezt egy fejedelem viselte valaha ! Meg ez a pendeloque! ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál ilyet más, mint Benvenuto Cellini. Elenchust csinálok róla, egész éjszaka fenn leszek mellette. Ez alatt egy kopott ruhás csatlós bejött s elkezdett teríteni az asztalon. Gáspár úr nem szándékozott vendéget az ebédlő terembe fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. — Itt is jól lehet lakni a kis szobában, csak legyen mivel. — Hát aztán csak kettőre terítenek ? kérdezi Ocskay. — No hát mi bajod vele ? Én meg te, az kettő — Bécsben is. — De én úgy tudom, hogy ahol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van. — Van hát! No hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem tisztességes asszony annak az ily garázda, korhely, csélcsap kákompillével, mint te vagy, semmi dolga. [(Befejező közlemény.) megingottnak tekinthető, a mi azonban még nemzt jelenti, hogy Taaffe gróf megbarátkozott azzal z eszmével, hogy Dunajewskit elejtse. Sőt inább Taaffe gróf azt a nézetet vallja, hogy egyátalán nincs ok a pénzügyminisztérium vezetésének megváltoztatására. — A pénzügyminiszteri válságot a képviselőház jobb oldala akarja előidézni s fel akarja használni az alkalmat, hogy a pénzügyi bizottság elnökét, Clam-Martinitz grófot jelölje ki a pénzügyminiszteri állásra, Taaff 6 gróf pedig minden erővel ellenszegül a jobb oldal e követelésének. A mig azonban a delegácziók tartanak, alig várható elhatározás. Dunajewski a létező szándékok szerint nem egészen válnék meg a kormánytól, hanem mint tárca nélküli miniszter továbbra is hozzá tartoznék. Az új franczia kabinet összeállítását Freycinet tegnap reggel közölte a köztársaság elnökével, miután Say megegyezett Freycinet-vel. Ez keresztülvitte, hogy se kölcsön nem fog köttetni, sem a vasutak visszavétele nem fog eszközöltetni. Az államtitkárok is elő vannak jegyezve, de hivatalosan még nem neveztettek ki. Belügyi államtitkárrá nevette, külügyivé Perer János Kázmér, igazságügyivé Yarambon, közoktatásügyivé Beriet és tengerészügyivé Fer 11 e Márton vétetett kilátásba. Az új kabinet legtöbb tagjának rövid életrajzát már közöltük reggeli lapunkban. Pótlólag még néhány adatot B 11 o t-ról és Jauréguiberry-ről. Az új hadügyminiszter Jean Baptiste Billot, született 1828-ban s növendéke volt st.-cyri katonai iskolának. Mikor kitört a németfranczia háború Algírban volt, de szolgálattétel végett Európába hívták. A Loire mentén harczolt s később egész haderőnek volt parancsnoka. 1871-ben belépett a nemzetgyűlés tagjai közé. A baloldalhoz tartozott, melynek alelnökévé lett s a Németországgal tervezett béke ellen szavazott. Most Páris parancsnoka volt. Jean Bernard Jauréguiberry a tengerészeti miniszter, 1831-ben 16 éves korában lépett a tengerészek közé és 1860 ban lett hajóskapitánnyá. Több misszió teljesítése után 1869-ben altengernaggyá léptették elő. A német-franczia háborúban fényes diadalt aratott a Loiron, különösen Polay mellett. 1871-ben beválasztották a nemzetgyűlésbe, de csakhamar kilépett. Mac Mahon és Grévy elnöksége alatt több ízben viselte a tengerészeti tárczát. Vallására nézve protestáns és határozottan anti-radikális. Az új miniszterek — mint a »Köln. Ztg.« jelenti— tegnap reggel 10 órakor Freyciuet elnöklete alatt minisztertanácsot tartottak és megegyezésre jutottak a felállítandó programm fölött, nevezetesen a pénzügyi kérdésben is, egyúttal határozatba ment, hogy a kereskedelmi és földművelési minisztérium szétválasztva maradjanak. Az előbbit Tirard vette át, ez utóbbi valószínűleg Hervére fog bízatni. OLanzy tábornok hír szerint el fogja fogadni Freycinet ajánlatát, hogy térjen vissza a szentpétervári nagyköveti állomásra. Az új kabinet e gyűlése három órán át tartott. A mostani kormány hat szenátorból és öt képviselőből áll. Freycinet, Say és Ferry adják meg a kabinet jellegét, mely haladóbb párti lesz, mint az előbbi Freycinet és Ferry kabinetek, mert a szenátus a pótválasztások óta köztársasági színezetet nyert. Csaknem oly határozott lesz politikájában, mint Gambettáé, de tartózkodni fog minden kalandtól s ebben a tekintetben nem fogja követni a Gambetta - kabinet irányát. A tegnapi franczia képviselő kamarában Rouvier, a Gambetta-kabinet kereskedelmi minisztere, törvényjavaslatott tett a ház asztalára, mely szerint a kamara hatalmazza fel a kormányt, hogy a létező kereskedelmi szerződéseket három hónappal hosszabbítsa meg. Lebaudy a bizottság nevében megjegyezte a javaslatra vonatkozólag, hogy a bizottság azt hitte, hogy még két napig várhat, míg az új minisztérium jelen lesz a kamarában. Gambetta azt válaszolta, hogy két oknál fogva kell a jelentést még aznap megtenni, a kérdés megoldásának sürgős volta és az e tekintetben a többi kormánynyal szemben elvállalt kötelezettségnél fogva Lebaudy erre kijelentette, hogy a bizottság azonnal összeül. Az ülés újra felvétetvén, Waddington a vita elhalasztását indítványozza másnapra, hogy a kamara a kormánnyal álljon szemben ily fontos kérdések megvitatására. A tárgyalás elnapolását nem mondták ki, de a bizottság által indítványozott egyetlen czikk elfogadtatott. Oroszország és a délszláv lázadás. Mihelyt valahol délszláv lázadás, vagy mozgalom tör ki, a dolgok természeténél fogva mindenki azonnal Oroszországra tekint; megfigyeli, mit tesz a »hivatalos« és mit a »félhivatalos Oroszország« ; figyelemmel kiséri az orosz sajtó nyilatkozatait stb. Épen azért jegyeztünk fel mi is minden oroszországi mozzanatot, különösen, mióta a herczegovezők és krivoscsiak jónak látták újra fellázadni. — Azóta történt, hogy az orosz pánszláv bizottság tiszteletbeli tagjává választotta Kovácsevics Stoján lázadó vezért. S volt még számos, általunk följegyzett momentum, melyek — mint különben előre látható is volt — erősen bizonyítanak a mellett, hogy az oroszok nagy mértékben rokonszenveznek a délszláv lázadással. És biztosan lehet állítni és következtetni, hogy ha a lázadás lehető gyorsan el nem fojtatik, ám az orosz rokonszenv — persze csak a félhivatalos utón — tettekben is fog kifejezést nyerni, amint talán már eddig nyert is. Érdekes ilyen körülmények között tudni, hogyan nyilatkozik a délszláv lázadás alkalmából az orosz sajtó, magáról a lázadásról, monarchiánkról s Oroszország praetenciált hivatásáról e kérdésben. Íme egy kis mutatvány: A»Vosztok« az osztrák-magyar hadsereg gyalázásán kezdi a czikkét, mondván: »A déli Dalmácziában és Herczegovinában összpontosított és tetemes tüzérséggel ellátott 30 ezer főnyi osztrák hadtest nem elegendő arra, hogy szembe szálljon a 3 ezer felkelővel, akik jobbadán megszalasztják (?) az ellenük küldött csapatokat, sőt megtörténik az is, hogy a hős osztrák csapatok neszét vevőn a felkelőknek, eszeveszetten megfutamodnak (?) mások ellenben, a hősebbek t. i. átpártolnak az ellenséghez. Annyi igaz, hogy az oly csapattal, mely csak is az átpártolásra gondol, nem mehetni messzire. Önkénytelenül is új csapatokat kell küldeni a harertérre, és azokat lelkesítő szózatokkal táplálni. Így tett a minap a trónörökös a Philippovics ezreddel, azon reményének adván kifejezést, hogy az ezred szükség esetén új babérokkal fogja disziteni diadalmas zászlaját. Csak az a kár, hogy a trónörökös elfeledte megnevezni a tért, melyen termettek a babérok, nem lévén ugyanis szokva az osztrák hadsereg az ellenség legyőzéséhez. Egyébiránt a négy milliónyi nagy magyar nemzetet dicsőítő magyar lapok sokkal inkább bevallják az osztrák-magyar birodalom gyöngeségét, mint a bécsiek. Hiába, a nagy magyar nemzet 32 év előtt az orosz czár lábai előtt feküdött. A magyar lapok azonban, hogy a gyöngeséget takargassák, a herczegovinai fölkelést a pánszláv propaganda izgatásainak tulajdonítják. Márpedig ha megtörténnék az, hogy néhány orosz önkénytes egyhitű testvéreik szabadságáért vérét ontandó Krivoszcsiébe és Herczegovinába ment volna, az orosz kormánynak aligha volna kötelessége ezt meggátolni, mert hiszen sem a herczegovinaiak, sem a krivoscsiaiak nem tulajdonképi alattvalói az osztrákoknak, sőt az utóbbiak — és ez jól megjegyzendő — jogaikért ontva vérüket egyúttal Oroszország becsületét és méltóságát védelmezik, mint a mely a »sváb császár« uralma alá bocsátván őket, kezeskedett róla, hogy az 1814-ig élvezett minden jogaik örökre megtartatnak. Ami pedig az orosz nemzet jóindulatát és rokonszenvét illeti, az osztatlanul a vitéz herczegovinaiak és a bodiei szerbek oldalán van, akiknek kívánjuk, hogy vívják ki szabadságukat és szabadítsák meg magukat a sváb-magyar iga alól. A »Novo je Vrema« Montenegró helyzetéről írva úgy nyilatkozik, hogy ennek okvetlenül kell támogatnia a lázadókat, ha nem is oly nagy mérvben, mint 1875-ben, legalább azáltal hogy családjaiknak és menekültjeiknek menedékhelyet nyitson. Ha azonban »Ausztria« be nem látja azt, hogy Montenegró nem tagadhat meg minden szolidaritást a vele rokon lázadókkal, akkor olyan bonyodalmak keletkezhetnek, melyekben más nagyhatalmaknak is részt kell venniök. Annyi igaz, hogy Montenegró igen nagy szálka az osztrákok szemében, innen támad az a feltevés, hogy hátha Ausztria felhasználva a hatalmakkal való barátságos viszonyát most arra tör, hogy délkeleti határán megszüntesse a rá nézve kellemetlen helyzetet és hogy Montenegrót azon veszély fenyegeti, hogy az osztrák politika áldozata legyen. Ezen mutatványból is konstatálni lehet, hogy az orosz sajtó hangja monarchiánkra nézve először határozottan ellenséges; másodszor fenyegető, harmadszor a lázadókat és a szomszéd szláv államkákat, bujtogató, izgató és bátorító. Márpedig, hogy délszláv vidékeken — talán az egy Szerbiát kivéve — milyen sokat adnak az ilyen orosz hangokra és biztatásokra, eléggé tudva van. Hogy az orosz kormány tett volna valamit a sajtó ezen magatartásával szemben, eddig elé még nincs róla tudomásunk. Sőt az történik, hogy Szkobelev tábornok, tehát nem »félhivatalos személy« épen akkor, midőn részben befejezte a középázsiai népek meghódítását, poharat emel a délszláv lázadókra, kikről azt állítja, hogy »vallásuk és függetlenségükért küzdenek« s azzal végzi, hogy »szive görcsösen és fájdalmasan szorul.« Vigasztalása pedig csak »az Oroszország históriai hivatásának hatalmába vetett hit.« — Ha tudná Szkobelev, a katona, hogy az ilyen nyilatkozatok Pétervárron, irányadó körökben visszatetszést szülnek, bizonyára abbahagyta volna a politikai toasztot. De hát meg lehet, hogy Péterváron ez idő szerint épen kapóra lőnek e jelenségek, mert hát elterelik némileg a figyelmet az orosz belállapotokróls külpolitikai kérdésekre. Bizton hiszszük azonban, hogy ha a jelzett orosz sympathiák a lázadók iránt, tényekben kezdenének nyilvánulni, ha »félhivatalosan« is,külügyi kormányunk nem fog késni a kellő lépések megtételével Péterváron! A délszláv lázadás. A legújabb távirati jelentések a délszláv lázadás folytonos terjedését konstatálják. Az inzurgensek már nagyobb csapatokban is mutatkoznak és támadó állást foglalnak el. A kisebb ütközetek egymást érik, de az inzurgenseknek eddigelé nem kedvezett a hadi szerencse: mindenütt visszaverettek és megfutamodtak, aránylag igen nagy veszteséggel, míg a mienk eddig az adott körülmények közt mindig a lehető legkisebbnek mondható. Amily mértékben terjed a krivoszcsieiek és herczegovczok nyílt lázadása, oly mértékben szaporodnak az inzurrekéziót pártoló oroszországi hangok. Mint a »N. W. Tagbl.«-nak Raguzából írják, a helyzet igen komoly. Az inzurrekezió iszonyú gyorsasággal az egész okkupáczionális területre kiterjed ; mindenütt fegyveres bandák merülnek fel, melyek egész Stoláczig nyomultak előre és a metkovich-mostari országutat részben megszállva tartják. A damanovichi erdőben mintegy 800 ember csatangol; legalább ezt állítják a lakosok. Mostárból az inzurgen-