A Hon, 1882. május (20. évfolyam, 120-148. szám)

1882-05-11 / 129. szám

Melléklet a HON 129-dik számához. Országgyűlés. A képviselőház ülése május 10-én. (Esti lapunkhoz kiegészítésül.) Legyen tehát szabad t.­ház amaz ellenvetések ezen kategóriáját egyszerűen mellőznöm. Sokkal meritóriusabbak és a javaslat pártolói által mindenesetre méltatandók azon ellenvetések, melyek ugyanazon alapból indulnak ki, melyen a jelenlegi javaslat áll, t. i. a közös vámterületi alap­ból. Ezek az ellenvetések főleg három kategóriába oszthatók. Az első kategória abból indul ki, hogy a javaslat beadásának időpontja nincs helyesen meg­választva, mert az, a­mi Magyarországnak kompen­­záczióként nyújtatik a felemelt védvámokért, az agrár­vám, a ma fennálló kereskedelmi szerződések folytán teljesen illuzórius. Miért nem vár a kormány — mondják azok, a­kik így érvelnek — oly időpontra, midőn az agrárvámokat minden ellenszolgáltatás nél­kül nyerhesse el és mikor azok életbeléptetése gya­korlati haszonnal jár. Az ellenvetések második kate­góriája, eltekintve az agrárvámok gyakorlati értéké­től, azt mondja, hogy az árt, melyet érette adunk, a felemelt ipari védvámokban túlságos drágán fizetjük meg, hogy az agrárvámok esetleges haszna nem éri meg azt a kárt, mely az ipari­ vámok felemeléséből reánk háramlik. Az ellenvetések harmadik kategó­riája perhorreskálja az egész irányt, mely ezen vám­tarifában kifejezést nyer. Tévesnek mondja azon fel­fogást, hogy a vám egyenletesen kiterjesztessék a nyersterményekre is, és többé-kevésbbé az ezen tari­fában mutatkozó protektionisztikus jellemvonással szemben ragaszkodik a szabad kereskedelem elméle­téhez és annak érvényesítéséhez továbbra is. Első neme az ellenvetéseknek, az agrárvámok­nak az adott viszonyok közt állított hatálytalanságá­ból indul ki. Sajnos, hogy némely keleti állammal vannak oly kereskedelmi szerződéseink, melyek az azon államokból behozott nyersterményekre az agrár­vámok alkalmazhatóságát kizárják, s az is bizo­nyos, hogy ezen szerződések fennállása csökkenti az agrár­vámok pillanatnyi értékét, és — elismerem — csökkenti igen tetemesen. De ez oly állapot, melyen nem változtathatunk, mert a szerződések által meg van kötve kezünk, s nem áll az, hogy egész nyerster­­mény-behozatalunk az azon államokkal fennálló vi­szonyból ítélendő meg. Igen hatályos módja az ezen javaslat elleni küzdelemnek az, ha túlságos követelményeket állítunk fel, ha a hasznot olyannak állítjuk, mely egy vám­tarifa revíziójától egyáltalán nem várható. Szóló ezen túlzott vérmes remények vádja alól önmagát felment­heti ; olyan nagyon túlságos eredményt ezen vám­tarifa-revíziótól egymagában nem vár soha, nem is várt. Tekinti az mint egyiket azon számos,, más téren is kiegészítendő és folytatandó rendszabályoknak, a­melyek hozzájárulhatnak közgazdasági állapotaink javításához. A vámtarifa-reformtól várja nem a már most létező bajoknak megszüntetését, hanem a jövőben beállható bajok meggátlását. Azok a bajok, melyek a mezőgazdaságra, különösen idegen államoknak meg­változott vámpolitikája és ismét más területek foko­zott versenye folytán beállhatnak, eddig még nem igen éreztették magukat nyersterményeinknél. Az igaz, hogy piac­okat vesztettünk, de ott, a­hol az ily változott versenyviszonyoknak kedvezőtlen hatása közvetlenül érezhető volna az árak depressziójában, ez a hatás még eddig nem érezhető. Itt tehát nem oly bajok gyógyításáról van szó, a­melyek már létez­nek, a­melyeket már érzünk, de oly veszélyek elhárí­tásáról, a­melyek a változott versenyviszonyok foly­tán folytonosan és lassanként, de majdnem biztosan előreszámíthatólag be fognak következni, hogy ha eléjök akadály nem gördül. (Helyeslés.) A lisztvámoktól ma nagy eredményt nem vár­hatni, de ha Németország viszonyaira tekintünk, be­láthatjuk, hogy védelemre kell gondolni. Ott elvesz­tettük a piaczot, az új vámokkal megvédte magát Németország a magyar versenytől,­­ de nem az amerikaitól. Tehát nem pillanatnyi hatást vár ő, hanem biztosítékot a jövőre. Ausztriában ma a párt­viszonyok olyanok, hogy a mi érdekeinket is kielé­gítő reformok vihetők keresztül, de ki áll jól róla, hogy kedvezők lesznek-e három év múlva a politikai s pártviszonyok. (A szélsőbalról: Megint a német van az eszibe!) Nem tehet róla szóló, hanem ez nem ízlés dolga. Mi törvényes szerződésben állunk Ausz­triával s a szerződést egyoldalulag fel nem bonthat­juk. (Helyeslés jobbról.) Áttér azon ellenvetésekre, melyek az agrárvámokért adni szándékolt ellenérté­ket, az iparvédvámot, túl nagynak tartják. Ellenzi a főcsoportokat, a financvámokat, agrárvámokat, vas­vámot s a textil­iparra vetett vámot s úgy találja, hogy csak a legutóbbinál részesítjük Ausztriát előny­ben. De itt is úgy találja, hogy a gyapjúvám terve­zett emelése a nagy­közönség consumptióját érintet­lenül hagyja. Etnikai és kedélyes szempontból köny­­nyen be lehet bizonyítani, hogy Magyarországra nézve az iparvédvám igazságtalan, de vámtarifa lét­­rejövetelénél az érdekek harcza s az érdekek kölcsö­nös kielégítése az alap, s nem az etnika és kedélyes­ség. Ha Jury döntene, nem féltené Magyarországot a vesztéstől. Mikor szónok három évvel ezelőtt a vámtarifa revízióját sürgette, hogy recompensatiót kellene ad­nunk az agrárvámok fejében, a szabadkereskedelmet hirdetőknek azt mondja, hogy az ma akadémiai vi­tákra tartozik, nézze meg bárki a III. Napóleon-i Francziaország szerződését Angliával, meg fog győ­ződni, hogy a mai védvám nem oly erős, mint az akkori szabad kereskedelmi vámok. Gaál Jenő elvtársának beszédére térve kényte­len kijelenteni, hogy azt nem értette meg, pedig na­gyon tanulmányozta. Részeiben fényes volt a beszéd, de nincs benne semmi kereskedelmi irány, határozott terv, positív óhaj, vagy követelés. Nem kíván külön vámterületet, nem a prohibitív rendszert, nem pro­­tectiót. Az elsőről csak mint eshetőségről szólt, a többi ellen polemizált. A Szónok nem vérmesebb ma mint három év előtt, hogy jobb szerződések lesznek köthetők, mint a fennállók. De saját kapuinkat őriz­nünk kell. Ez a leghelyesebb közgazdasági politika, melyet a viszonyok parancsolnak ránk. Az elért ered­ményekről lemondani nem szabad, pedig az előter­jesztett javaslatban haladás van. Magyarországon első­sorban a földművelő és földbirtokos érdeke a fő , ennek javát előmozdítja a tervezett reform. Nagy felelősséget vesz magára, ki útjába áll a reformnak. Ő az irányt az adott viszonyok közt, helyesli, mert szükséges s a szükségesnél nagyobb urat nem ismer. Ismételve kijelenti, hogy a javaslatot elfogadja. (Élénk helyeslés és éljenzés a jobboldalon.) Helfy Ignácz után felszólal dr. Kemény Gábor földmivelési miniszter. T. ház. (Halljuk! Halljuk!) Az épen előttem szólott t. képviselő úr vádul hozta fel a képviselőház ellen, hogy itt közgazdasági kérdésekben nem mutatkozik érdeklődés. A­mint közgazdasági kérdések vitattat­­nak, a figyelem megszűnik, a tüzetes tárgyalásnak nyoma nincs. Engedje meg a t. képviselő úr, de én azt hiszem, hogy ezen vád e perc­ben alapos a szélső­balt illetőleg is. Nem mintha nem kísérnék figyelem­mel a vitát, legkevésbé sem. Nem mintha gátolnák a tárgyalást, mintha meg nem jelennének szorgalma­sabban, mint bárki más a képviselőházban, de azon határozati javaslat által, melyet benyújtottak, figyel­men kívül hagyták a tényleges gazdasági viszonyo­kat. Vájjon a t. szélsőbal határozati javaslatában, melynek tolmácsa volt Madarász J. képviselő­társam, nem teljesen túltette-e magát azon helyzettől, mely­ben jelenleg ténylegesen vagyunk, és vájjon nincs-e benne egy másik helyzet után való kapkodás, mely legkevésbbé sem involvál ugyan törvénysértést, de a­mely praktikus becsesel ez idő szerint, méltóztassa­­nak megengedni, nem bír. (Helyeslés a jobboldalon.) Igaz, hogy nagyon óvatosan van fogalmazva a hatá­rozati javaslat. Mit mond ? Tegye magát a kormány érintkezésbe a lajthántúli kormánynyal, kísértse meg megváltoztatását a kereskedelmi szerződésnek. Nincs benne semmi törvénysértés, de tökéletesen áll az, a­mit gróf Apponyi mondott, hogy a jelenlegi viszo­nyok tekintetbe vételével, ilynemű ajánlat az elfoga­dásra sem itt, sem amott nem számíthat. Én respektá­lom a 1. szélsőbaloldal e tekintetbeni álláspontját. Ők, mint az önálló vámterület hívei állandólag kívánnak ez ügyben hatni és működni, de méltóztassanak meg­engedni, ha azt mondom, hogy mindenesetre fenn­tartván hazánknak azon jogot, hogy e tekintetbeni szabad elhatározása fennmaradjon, rendkívül nehéz és veszedelmes volna az ilyféle actiót jelenleg tényleg megindítani. Gaál Jenő t. képviselő úr tegnapi hosszú beszé­dében nagyon kevés van, a­mit a magam részéről elfogadhatok. Van azonban egy, a­mit, habár nem is fogadom el úgy , mint azt ő kifejtette, de elfogadom azon eszmét, a­mely benne van. Azt mondja Gaál Jenő t. képviselő úr, hogy gazdasági constitutiónk nem engedi meg a kísérletet. Igenis, gazdasági viszo­nyaink és helyzetünk nem engedi meg a próbálga­tást. Nem bírunk azon erővel, nem rendelkezünk az ipar oly viszonyaival, a közlekedésnek oly tökélyével, a­mely az experimentatiókat megengedné. Pedig na­gyobb experimentatió nem volna, mintha hirtelen azon közgazdasági viszonyt, a­melyben a monarchia túlsó felével állunk, megszakítanánk. És ha nem lé­teznének közösügyi törvények, és nem volna pragma­­tica sanctió, méltóztassék meghinni, hogy ha azon százszoros és ezerszeres kereskedelmi viszony, a­mely a monarchia két felét egymáshoz köti, megbolygat­­tatnék, ez oly nagy mértékben fogna crisisekre alkal­mat nyújtani, s a gyengébb félre — pedig e tekintet­ben mi vagyunk a gyengébb fél — oly könnyen fogna visszahatást gyakorolni, hogy a­kik ezt jelenleg oly buzgón szorgalmazzák, saját kezük munkájától meg­ijednének, ha azt megtestesítve látnák. Nem kívánok egyébiránt ezen kérdésekben je­lenleg tüzetesebben nyilatkozni, csak azt kívánom constatálni, hogy a 1. szélsőbaloldalnak jelenlegi álláspontja nem oda irányul, hogy ezen vámszerződés vagy más fogadtassák el; nem bírálják ők részletesen jó-e ez, vagy jobb-e az 1878-ban megállapított, ha­nem egyszerűen visszautasítják a törvényjavaslatot, azon utasítás mellett, hogy a kormány kísértse meg az alkudozásokat a közös vámterület megszüntetése tárgyában. Ezt én nem fogadhatom el, s kérem a t. házat, hogy ezt ne méltóztassék elfogadni, hanem fogadja el a jelenleg tárgyalás alatt lévő törvény­­javaslatot. Kötelességemnek ismerem azonban némi meg­jegyzéseket tenni még azokra, a­mik itt különösen az ellenzék részéről felhozattak. A­mint már szerencsém volt említeni, Gaál Jenő t. képviselő úr tüzetesen bírálta ezen törvény­­javaslatot hosszú beszédében. Mielőtt e beszédre részletesebben áttérnék, engedje meg nekem a t. ház, hogy némely átalános megjegyzést bocsássak előre. Mindnyájan méltóztatnak tudni azt, hogy a kormány 1878-iki előterjesztéseiben a szabadpoliti­kának elve vonult végig. Jelenleg nem ez az, a­mi e tekintetben dominál és bizonyos védvámos irányzat kétségkívül létezik a beterjesztett törvényjavaslatban. Méltóztassanak megfontolni, hogy mily rendkívül nehéz bármily közgazdasági viszonyoknak egyes té­teleit, a többieknek tekintetbe vétele nélkül, megbí­rálni. Ezek egész hálózatát képezik a viszonyoknak, s a­mint az ember az egyik szálat mozgatja, mind­azon szálak, a­melyek azzal közvetlen vagy közvetett érintkezésben és kapcsolatban vannak, rögtön moz­gásba jönnek. Kétséget nem szenvedő jogosultsággal bír azon tétel, hogy az esetben, ha átalában véve el van fo­gadva a szabad kereskedés elve, e mellett a legna­gyobb mértékű nemzetközi forgalom, kereskedés és ipar és fogyasztási képesség fejlődik ki. Ezen elvet azonban csak azon esetben lehet tanácsos, helyes és indokolt követni, ha mások is követik. Azon esetben, hogy ha mindenki a védvámos rendszerre és netalán egész a prohibitio rendszerére megy át, a szabad ke­reskedés terén maradni akarni és annyi lenne, mint egyenlőtlen és gyengébb fegyverekkel küzdeni má­sokkal. Ezen esetben, ha netán az, a­mit nekünk ki­vinnünk lehet, nagyobb mértékben produkáltatik, mint arra az országban szükség van, azt azért nem lehet külföldre szállítani, mert a védvámok miatt le­hetetlenség azt eladni, mi pedig védvám nélkül lévén, a más helyről talán ideterelt nagyobb mennyiségű productumokat is kénytelenek volnánk piac­ainkra bocsátani és ezen esetben oly iparok, a­melyek pedig különben kifejlődhetnének, a verseny egyenetlensége miatt ki nem fejlődhetnek. E helyzet nagyon hátrá­nyos lenne, innen van az és nagyon könnyen felfog­ható, hogy míg a 78-iki vámtarifa a szabad kereske­dés tételeihez igyekezett legalább is közel járni, ad­dig a mostani vámtarifa attól bizonyos mértékben eltávozik. Egyébiránt, mint mondtam, a vámtarifá­nak minden egyes tétele egész körét érinti az érde­keknek és a­mikor az ezen érdek­szálak egyike moz­gásba jön, az összes érdekek szintén mozgásba jön­nek, még­pedig nagyon különbözőleg hatásukban. Mindenki saját érdeke szerint kívánja a helyzetet felfogni, s mellette vagy ellene fog állást foglalni. Alig lehet találni kereskedőt, ha saját érdeke szem­pontjából szól, aki feltétlenül a szabad kereskedés­nek volna embere. Nagyon természetes, hogy minden consument mindazt, a­mit felhasznál, legyen az akár nyers­anyag, akár félgyártmány, akár egész gyárt­mány, a lehetőleg olcsón kívánja. Nagyon természe­tes az, hogy minden kézműves vagy gyáros, a­mit előállít, producál, a lehető leg drágán kívánja eladni, míg a fogyasztó ez ellenében a lehető legnagyobb olcsóságnak biztosítékait kívánja kinyerni. Már ha ezt figyelembe vesszük, merem mondani, hogy nincs vámtarifa és nincs annak egyetlen tétele, a­melyre nézve ne volna ember, aki azt helyeselné és ne talál­nánk olyant, aki az ellen nem szólana, és ha ezen irányban belebocsátkozunk a részletekbe, nem fogunk soha eligazodni tudni. És azt hiszem ebbe a hibába esett tegnap Gaál Jenő t. képviselő úr, aki annyi figyelmet fordított az egyes részletekre, az egyes fákra, hogy e miatt magát az erdőt, a jelen esetben e törvényjavaslatnak egész befolyását, a­melyet mint tariftaszerződés van hivatva gyakorolni, felfogni képes nem volt, nem is lehetett. Még­pedig e tekintetben nem csak az individuális felfogással kell számolnunk, hanem nagyon könnyen kitesszük magunkat azon té­vedéseknek és hibáknak is, a­melyeket egyes ember e tekintetben elkövet. Bátor leszek példaképen egyet­len egy tételt felhozni e tekintetben Gaál Jenő t. képviselő úr tegnapi beszédéből, a­mely illustrálni fogja azt, hogy mily nehéz a megbírálás, hogyha az általános vitában valamely vámtarifa felett annak a részleteibe megyünk, és az egyes részletek szempont­jából akarjuk megbírálni azt, hogy a vámtarifa meg fog-e felelni azon czélnak, a­mely hozzákötve van, jó vagy rész hatása lesz-e annak. Mondom, bátor leszek ezt egy példával illustrálni, még­pedig a bőrre vonat­kozólag. A t. képviselő úrra következőket mondta a bőrre vonatkozólag: »A bőriparnál kiválóan magyar érdek a cserzett juh- és kecskebőrök behozatalára vetett vámemelés, kiválóan osztrák érdek a bőrbeho­zat egyik legfontosabb részét képező felső bőrre ve­tett vám.­ Nem kívánok vitatkozni a felett, hogy vájjon melyik a magyar ipar érdeke, és mennyire az, a felett sem, melyik és mennyire osztrák érdek. Annyit azon­ban merek mondani, hogy e tekintetben alig lehetsé­ges valakinek biztos tudomással bírnia, ha egészen correctnek, helyesnek vesszük is fel a forgalmi sta­­tistika adatait, melyek, miután az adatok csak néhány hónapra terjednek, biztos útmutatást a múltra és a jövőre nézve alig képesek adni. De ám legyen, elfo­gadom, csak azt kívánom megjegyezni, hogy a felho­zott felső bőr, kétségkívül a czipőbőrt jelenti. A talp­bőröknél a vámemelés jelentékeny, és azt lehetne mondani, hogy ez tán magyar érdek. A képviselő úr felhozza, hogy a talpbőrök vámja 8 írtról 18 írtra emeltetik s ezen emelést meg­előzte a magyar és az osztrák iparosok kérvénye a t. kormányhoz, melyben sürgették, hogy a tengerentúl­ról behozott talpbőrök vámja emeltessék. És most a t. kormány az összes talpbőrök vámját emeli, indoko­lásában azt mondja, hogy időközben más viszonyok is merültek fel, de hogy melyek azok, azt nem mondja. Engedelmet kérek, a törvényjavaslathoz csatolt indokolás 86. lapján meg van mondva. Az indokolás megemlíti előbb a kérvényt, melyet már régebben 1881-ben benyújtottak a házhoz a bőripar, némely hivatott őrei, művesei és azután így szól az indoko­lás: »Ezen indokokra támaszkodva, és utalva továbbá a német vámterületen és Francziaországban is az ezen bőrnemük kizárása ellen irányzott mozgalomra, bőriparosaink kérik, hogy a hemlock, — valdivia — és mimosa bőr vámja 20 írtban állapíttassák meg. Bőr­iparosainknak az említett bőrnemek felemelése iránt támasztott követelése annál is inkább figyelembe veendő, mivel azóta ezen czikkek forgalmi viszonyaira befolyás nélkül nem mondható, oly faktorokkal kell számolnunk, melyek a beadvány alkalmával tényleg még nem léteztek.« Mindazon kereskedelmi tarifák ér­tetnek itt, melyek rendre hozattak be Európában, és melyekben ezen bőrnemek behozatala vám alá vette­tett. Hátrább igy szól a jelentés: »A leglényegesebb változás, mely ezen szakaszban eszközöltetett, az, hogy a talpbőr és a hulladék talpbőr a közönséges bőr tételeiből kivézetett és külön tarifaszám alá sorol­­tatik. A talpbőrt illetőleg a vámemelés indoka már előbb részletezve lett; itt még csak a hulladék talp­bőrről kell némi megjegyzést tenni. Ez nem bőrhul­ladék, hanem azon tengerentúli bőrök maradványda­rabjai, melyek megmaradnak, miután az egész bőrök más czélra már részben felhasználtattak. Angliában ugyanis az amerikai bőrökből nagy mennyiségben géphajtó szíjakat készítenek, melyekhez azonban az egész darabokból csak a középső hosszú szelet (a derék) metszetik ki, s többi része a bőröknek pedig a kontinensre szállíttatik és itt talpbőrnek használta­­tik fel.­ Indokolva van tehát, hogy micsoda más viszo­nyok állottak elő a bőrre nézve, és hogy a talpbőr vagy a hulladékbőr miért vétetett fel azok közé, me­lyeknek a vámja felemeltetik. Egyébiránt tovább me­gyek. Ezeket mondja továbbá a képviselő úr: »Én azt elismerem, hogy az amerikai nagyobb behozatal­lal szemben, ha minden más európai állam teszi, vé­dekezni nekünk szintén tanácsos. De midőn ezen a tengeren túli árukra vám vettetik, miért emelik a többi talpbőrök vámját ? Hiszen ez­által a fogyasztás nagy mérvben drágíttatik, anélkül, hogy a belföldi iparnak biztosítaná azon előnyt, mely kilátásba van helyezve.« No hát, te­hát, hogy ezzel emelkedik a kész­áruk ára, nem tagadom, de legyünk tisztában a do­loggal. Abban az esetben, ha a nyers bőrre vetünk vámot, rokonszenvével találkozunk a nyers bőrt pro­dukálóknak , de ellenünk fordulnak azok, a­kik a bőrt feldolgozzák, mint a tímárok és a cserzők. Ha pedig a gyártmányt adóztatjuk meg, a konzumens szólal fel és a bőrgyáros meg van elégedve, így tehát foly­tonos érdekellentétek állanak elő, a­melyek közt csak akkor igazodhatunk el, ha a főbb és a kiemelkedőbb szempontokat tudjuk követni. Egyébiránt leszek bá­tor a bőr és bőrárukra vonatkozó tételeket, a­me­lyekre Gaál képviselő úr szerintem nem helyesen nyi­latkozott, felolvasni. »213. tétel. Közönséges bőr.« Ezek azok, a­melyekből a legdurvább csizmákat és bőrnemüeket lehet készíteni. Ezek vámja 8 írtról 9 írtra emeltetik. Talpbőr és hulladékbőr, a­miről szó volt »8 írtról 18 írtra.« Finom bőr, ez képezi a bőrnek azon legnagyobb részét, a­melyet leginkább a csizmadiák, czipészek és szíjgyártók dolgoznak fel, marad úgy, a­mint volt, azaz »18 frt.« A közönséges bőráruk 16 frtról 25 frtra emeltetnek. De ne tessék ám azt gondolni, hogy a­mikor emelkedés történik, ez csak a lajthántali iparosoknak van előnyére. Hát nekünk nincsenek iparosaink, a­kik e félét készítenek, akik ilyesmit exportálnak, pl. Háromszékről, Udvar­hely megyéből Oláhországba. Ezen emelkedést nem kell valami jelentéktelennek tekinteni. Hogy mennyire megy azon előny, amelyet ebből az osztrák vagy a magyar iparos nyer, ezt, a­mint dr. Apponyi képvi­selő úr helyesen megjegyezte, nehéz megmondani. Hogy mindkettőnek jut előny, az kétséget nem szen­ved. A finom bőráruknál emelés történik, azonban ez már bizonyos neme a luxus articulusnak, itt az áremel­kedés viszonyítva a durvább bőröknél mutatkozó tarifa emeléshez, indokolva volt. A czipész áruknál, bőrker­­tjüknél az áremelkedés szintén jelentéktelen, de azt már egészen lehet luxusczikknek tekintetni. Nem egyébért hoztam fel ezen tétel részleges bírálatát, minthogy azt igazoljam, hogy úgy amint említettem, nincs egyetlen­egy tarifatétel még a pénzügyi vámokra vonatkozó tételeket sem véve ki szóljon az akár nyersanyag, akár fél, akár egész gyártmányról, a­mely valakit ne ter­heljen és valakinek előnyére ne legyen. Ha tehát folytonosan azt keressük, hogy ki az, akinek e miatt panaszkodnia kell, meg fogjuk találni, ha azt keres­sük ki az, a­kinek előnyére válik, azt is meg fogjuk találni, de ha nem akarjuk találni, és csak a panasz­­kodót helyezzük folytonosan előtérbe, akkor nem lehet egyebet mondani, minthogy e törvényjavaslat el nem fogadható. Te­hát ! Itt kétségkívül azon főbb szempontot, melyek a kormányt előterjesztések indokolásában foglaltatnak és a­melyekre nézve magamévá teszem a bizottság indokolását, melyekben ezen törvényjavas­latot főbb vonásaiban megvizsgálni és annak úgy hiányait, mint előnyeit mérlegelni kell, és ezek egy­felől a pénzügyi vámok egy egész nagy csoportja, melynek igen jelentékeny jövedelme van és melyet, hogy ha képesek vagyunk, az ország lakosainak nem nagy terheltetésével megnyerni, az országos budge­­tünkben évenként mutatkozó hiánynak részbeni pót­lására kütforrást nyitunk és kétségkívül hasznos in­tézkedést hozunk be. Egy másik, az agrárvámok kér­dése. Az agrárvámok ügyét részletesen, tüzetesen is­mertette­­. barátom, Apponyi gróf. Nagyon sokan vannak, kik ettől igen keveset várnak, némelyek egye­nesen félnek tőle, én megvallom, azon helyzetben va­­­­gyok, hogy hiszem, hogy jó hatású lesz ez, részben­­ közvetlenül, részben mintegy villámhárító, a­mely a­­ jöhető bajoknak veszi elejét, mint t. barátom ezt meg-­­ jegyezte. Hogy most közvetlenül nem lehetne már hatása, ezt tagadom. Való ugyan, hogy a román feje­delemségekből a gabonát ez idő szerint vámmentesen lehet behozni, mindaddig, míg a vámszerződés Ro­mániával tart, de méltóztassék meggondolni azt, hogy a román gabonának egy igen jelentékeny részét, mi itt szintén feldolgozzuk, hasznosítjuk , egy részben válik szalonnává, zsírrá, hússá, mert hizlalnak vele, részben szesszé, végül lisztre is, bár keveset lehet be­lőle e czélra használni, mert ez a búza rendesen nem elég finom arra, hogy finomabb tésztaneműtekre lehessen használni, de azért a malmok még is hasz­nálják. Tehát, hogy a gabona és lisztnemekre tett vámok egyáltalán eredménytelenek fognának ma­radni a közelebbi években, ezt egyáltalán el nem fo­gadhatom, különösen nem fogadhatom el azon lisztre nézve, a­mely Németországból jött be, közelebbről az osztrák-magyar monarchia észak-nyugati szélére, és melynek mennyisége egynéhány ezer mázsára is volt képes egyes oly években emelkedni, mikor Ameriká­ban és Németországban jobb termések, itt meg rosz­­szabbak voltak. Azt az okoskodást, a­melyet Helfy képviselő úr e tekintetben felállított, hogy ez malmainknak védel­mére lehetne, nem fogadhatom el. Magának Magyar­­országnak van utóvégre még rossz esztendőben is nagy termelő képessége, azt fokozni, feladatunk. A malmoknak, különösen ha nem tenger mel­lett állanak, mint a szettini, vagy más malmok, leg­első­sorban az a hivatásuk, hogy saját környéküknek terményeit dolgozzák fel, nem pedig messze földről nyerjék, a gabonának behozatala által az anyagot. Ezen kívül volt még Fiuméban igaz, két malom, mely nem egyszer használt fel őrlésre orosz gabonát. Ennek a helyzete valamivel meg fog nehezíttetni, de azon könnnyítések következtében, melyek az innen Fiumé­­be való szállításnál a közelebbi időben elérettek, ez is nagy mértékben kompenzác­ióul fog e malmoknak szolgálni. Az agrárvámok után mindenesetre figyelmet érdemelnek, a­minthogy figyelemre is méltattatok és a legkülönfélébb megbecslésben részesí­tettek, az ipari védvámok. Ezekről azt mondotta egyebek közt Gaál Jenőt, képviselő úr, hogy ezek nálunk tulajdon­képen a jövő zenéje lévén, alig lehetnek érdekünkben, mert nekünk nincs iparunk, megerősítjük vele az osz­trák ipart s mentül erősebbé tesszük azt, annál ke­­vésbbé leszünk képesek azzal a versenyt kiállani. Már, t. hát, ezen okoskodás nem áll. Hiszen tulajdonképen bizonyos mérvben minden védvám egyszersmind a jövő zenéje s részben oly iparnak megteremtésére szolgál, mely még valamely országban nincs megho­nosítva, vagy oly iparnemeknek az emelésére, melyek még a maguk erejéből az idegen iparral nem képe­sek a versenyt kiállani, tehát mindegyik mindig szá­mít a jövőre, mindegyik iparkodik magának a jövőt biztosítani és nem egészen a jelent tartja csupán szem előtt. E tekintetben kétségkívül elfogadhatom a jövő zenéjeképen, de azt, hogy ezen iparvédelem magyar hazánkra nézve hatással egyáltalában ne lehetne s azt egészen és kizárólag az osztrák ipar lenne hivatva kizsákmányolni, ezt meg nem engedhetem, nem en­gedhetem pedig meg annál kevésbbé, mert már a leg­közelebbi években mutatkozik az e tekintetekben való fejlődésnek sok jele. És meg vagyok győződve, hogy ezen ipari védelemben részesíttetvén, a­mi ezen törvényben van, csak jelentékenyen fog még fokoz­­tatni, ez iparunkat. Nem kívánom a t. ház türelmét hosszasan igénybe venni, úgy is tulajdonképen ellenkező nézete­ket a törvényjavaslattal szemben csak két képviselő úr hozott fel, Gaál Jenő és Helfy Ignácz képviselő urak. Mindazonáltal legyen szabad még csak egy pár megjegyzést tennem a Gaál J. képviselő úr előadására (Halljuk!) Gaál J. képviselő úr a lenézésnek bizonyos nemével tekinti azon mozgalmat, mely a textil­ipar meghonosítását és fejlesztését illetőleg az országban mutatkozik. Meg lehet, hogy én tévesen fogom fel szavait, de mindjárt megmondom, mi az, a­mi engem ezen védelemre indít. A képviselő úr ugyanis azt mondotta, hogy nagyon szép dolog, hogy a kormány buzgólkodik a textil­ipar emelésében és azon gyer­meteg örömmel, melylyel a földmivelési miniszter úr azt felfogja, nagyon jó benyomást tehet, de a hazafi­­ságból magából ipart előállítani nem lehet. Én is megengedem, te­hát, hogy hazafiságból és csupán ha­­zafiságból ipart teremteni és azt fejleszteni nem le­het ; azonban azt hiszem,­­ nem tudom csalódom-e, vagy nem, hogy a t. képviselő úr magát demokratá­nak tartja, méltóztatik tudni, én nem bánom, ha nem is az, nem fogja azonban megtagadni azt, hogy akkor, mikor országos mozgalom kezdődik, bizonyos irány­ban, mely a nemzeti fejlődésnek akármely mozzana­tát jelzi, mikor ő a legteljesebb jó hitben, a lelkesedés bizonyos nemével egy nemes czél elérésére működik, annak fontossága van. Én nem bánom, ha a t. kép­viselő úr kevésbbé tartja fontosnak a házi- és kézmű­ipar terjedését,,de még ebben az esetben is­ fontosnak kell tartania. Én megvallom a legnagyobb tisztelet­tel, elismeréssel, rokonszenvvel viseltetem ezen moz­galom iránt, mint a­mely, meg vagyok győződve, alapját fogja megvetni egy későbbi nagy iparnak. Ha kész kezet, munkás embereket találnak, akkor lehet számítanunk nagy ipar kifejlődésre. Én egyébiránt nem tartozom azok közé, a­kik a boldogságot csak a nagy iparban találják, sok százezer munkás kéz, a­mely otthon a maga tűzhelyén dolgozik, mindmeg­annyi tényezője a közgazdasági viszony fejlődésének. Ezt akartam megjegyezni a t. képviselő úr beszédére. A­mi Helfy J. képviselő úr egyes megjegyzéseit illeti, nagy kifogása van a juta-vám felemelése ellen. T. hát ! Nem volna egészen lehetetlen, hogy a juta vámjának felemelése a zsákoknak némi drágulását vonja maga után, ámbár megint az is nagyon könnyen lehet, hogy minden vámemelés daczára a zsákok ára nem fog emelkedni, miután a juta-productió annyira emelkedett, hogy talán túlterhelés van benne és az árak folyton hanyatlanak. Egyébiránt azzal látom magamat szemben: vagy emelkedni fog a zsákok ára és akkor egy jelentékeny gyár lesz az országban; vagy olcsóbb lesz a zsák gyár nélkül és bár előbb jeleztem, hogy nem vagyok imádója a gyáriparnak mint olyannak, habár nagy tisztelettel viseltetem iránta,­­ mindamellett én arra határoztam el ma­gamat, hogy javaslatba hozom a t. háznak a juta vámjának felemelését, habár mondom, hogy emel­kedni fog a zsákok ára. Egyébiránt ez tényleges ha­tást alig fog gyakorolni a lisztkivitelre és erre talán kevesebbet, mint lehetne gondolni, mert ez a kivitel­ben vámvisszatérítésben részesül. A lisztet igaz, zsák­kal adják el és így a zsák ára is belemegy a lisztbe, de már a gabonakereskedésben alig fog változást idézni, mert ott a zsákot visszaadják. Ha helyesli azon intézkedéseket, melyek a tengeri kereskedés számára vannak biztosítva, méltóztassék elfogadni a juta felemelését is, mint a­mely szintén nem okoz veszélyt. Egyébiránt ismételhetem és ezzel befejezem a beszédemet, hogy nem egyes részletek kikapása, ha­nem a főbb vonásoknak egymás mellé állítása ad­hatja csak helyes képet valamely tarifa törvény mi­nőségének. Ha a főbb vonások helyesek, akkor a rész­leteknek minden kicsinyes megvitatása, mondhatnám fölöslegessé válik, és azon esetben, ha az nemzetközi tárgyalásoknak az eredménye, mint akár ezen törvény­­javaslat, az alig vezetne czélhoz, mert vagy elfo­gadni, vagy elvetni, más választás nincs. Újabb tár­gyalásoknak megkezdése, keresztülvitele alig volna lehetséges, és így még egyszer visszatérve Gaál Jenő t. képviselőtársam beszédére, a­ki azt mondotta, hogy az egész törvényben nem lát egyebet, mint füstölgő áldozatot és tiszteletteljes lebomlást, azt mondom, hogy nem mint füstölgő áldozatot, nem mint tiszte­letteljes lebomlást, hanem mint olyat, a­mely viszo­nyainknak megfelel, és a­mely az 1878-i tarifa tör­vényhez képest erős meggyőződésem szerint nevezetes haladást jelez és a közgazdasági viszonyokban rejlő jólét gyarapodását biztosítja; kérem a t. háztól a ja­vaslatban levő törvény elfogadását. (Helyeslés a jobb­oldalon.) Győry Elek pártolja Madarász határozati ja­vaslatát. Dessewffy Aurél gr.: Tekintve azon irányt, mely a jelen javaslatban foglaltatik, ki kell jelente­nie, hogy azt magáévá nem teheti, de nem tagadhatja azt sem, hogy szemben azon közgazdasági válsággal, melyet egész Európában tapasztalunk, lehetetlen, hogy a monarchia, miután közös vámterületen ál­lunk, ez elől tökéletesen elzárkózzék. Apponyi beszé­dére reflektálva megjegyzi, hogy ő is azok közé tar­tozik, kik a földmivelésben látják ma még az ország főerejét, de tisztán a magyar földmivelés szempontjá­ból az átalános vámtarifa irányát meg nem lehet bí­rálni, mert habár határozottan a földmivelés képezi a magyar termelés zömét és erejét, minthogy ipari ter­melés még alig létezik, de a főczél, a­melyre törek­szik, és a­melynek elérését óhajtja, az, hogy Magyar­­ország ne tisztán földmivelő állam maradjon, hanem hogy legyen viruló iparunk és kereskedelmünk, a­melynek alapját természetesen viruló földmivelés képezze. Nem látja sem az agrár, sem a pénzügyi, vala­mint a vas és textil vámokat Magyarország érdeké­ben levőknek, s ez okoknál fogva nem látja indokolt­nak e tarifa jogosultságát reánk nézve, és ezért nem fogadja el a­­javaslatot. (Helyeslés balról.) György Endre. A kérdés szerinte itt az, hogy várjon az agrár­vámban találtatik-e kompenzáczió az iparvámokért vagy nem ? Ez a döntő momentum. Az agrár­vámoknak, a mint behozatnak, főtétele a gabo­na. A gabonavám ellen, a mint kontempláltatik, ki­fogásom az, hogy annak hatása nem lesz. Több oldal­ról is hangsúlyoztatott, hogy a román szerződés 1886-ig szabad behozatalt enged a román gabonának. A­ román behozatal igen jelentékeny is, a kormány ki­mutatása szerint a tengerinél ez többet tesz, mint az összes gabonabehozatalnak a felét A többi czikkek­­nél ez idő szerint is már igen jelentékeny, hogy ha pedig csak Románia felől lesznek nyitva határaink, kétségkívül még jelentékenyebb lesz. A román behozatal tehát előreláthatólag emel­kedni fog és azon mértékben fog a többi behozatal fontossága elenyészni. Azon kivételre, mely a malmoknak igen jelen­tékeny előnyt biztosít a gabona vámmentes behozata­lára nézve, megjegyzi, hogy a­mikor a monarchiába legnagyobb volt a gabona behozatala, a kormány elő­terjesztése szerint három millió métermázsánál többre alig ment. Ezzel szemben csak a budapesti malmoknál az évenként feldolgozott cerealék mennyisége, 4 millió métermázsán felül van. Ha tehát a malmok ezen mennyiséget vámmentesen hozhatják be, szóló nem hiszi, hogy mi módon lehet az ily theoretikus vámot a földművelésre nézve oly nagy haszonnal feltüntetni. Polemizál ezután Apponyi gróffal s majd kije­lenti, hogy azon kérdésre várjon a földmivelési vá­mokban találunk-e az ipari vámok ellen kompenzá­­c­iót ? Könnyen felelhet ezek után, hogy: nem. Hogyha Magyarország nem képes exportálni gabnát, ha a termés nagyon alacsony, azt hiszi akkor, hogy már a monarchia másik részében, azon tartomá­nyokban, melyek nem termelők, az ínség köpenye alatt igen nehéz lesz kitérni a gabona­ vámmentes behoza­tala megengedésének. Határozottan ki meri mondani, hogy úgy mint ezen törvényjavaslatban a gabonavám kontemplálva van, ezen gabonavám behozatala egyetlenegy kraj­­czárral sem fogja felemelni Magyarország terményei­nek árát. Szomorú állapotnak tartja a jelenlegit, hogy mi Hezitálunk Ausztriával a nyers terményvám és iparvám tekintetében, mert minden ilyen Hezitálás csak komolyan veszélyezteti a vámszövetséget. Erős meggyőződése, hogy ezen irányban a vámszövetség­ben levő két állam sokáig nem haladhat. Ezen irány­nak természetes következménye, mely reánk neheze­dik, azon alternatíva lesz, hogy vagy képes lesz a monarchia két törvényhozása gyökerestül megváltoz­tatni, felforgatni azon irányt, mely a vámok fokozatos emelésében nyilvánul, vagy, hogy ha arra nem lesz képes, akkor a helyzet fokozatosan fog romlani, az érdekek ellentéte fog életbe lépni és akkor a közös vámterület napjai meg vannak számlálva. Ezeknél fogva a javaslatot nem fogadhatja el. (Élénk helyes­lés balról). Ülés végződik 1 óra 55 perc­kor. Baross Gábor beszéde a képviselőház máj. 9-én tartott ülésén. T. ház ! Közgazdasági fejlődésünket közel­ről érdeklő tárgy az, melyet a tisztelt ház a jelen tör­vényjavaslatban bölcs bírálása és eldöntése alá vesz. Rövid három év alatt másodízben fekszik előt­tünk az osztrák-magyar vámterületnek általános tari­fája és bizony most sem állíthatja senki, hogy a benn foglalt megállapodások az állandóság értékével bírnak. Az 1878-iki tarifa egyszerűen túlszárnyaltatok, az, a­mi benne vár, már nem elégséges mezőgazda­­sági és iparérdekeinknek megvédésére. És így azt, hogy átdolgoztassék, szükséggé tet­ték az időközben fejlődött külviszonyok és ezekkel kapcsolatban a közgazdasági és pénzügyi tekintetek. Alig van ma állam, mely inkább a szabadabb kereskedelmi irány felé hajlanék. Franczia-, Olasz-, Angol és főleg Németország­­szigorú védelmi álláspontra helyezkedtek, melyre az egymás közti verseny, de főleg az amerikai egye­sült államoknak óriási, mindinkább fejlődő versenye, csak megerősítőleg hat. Ily körülmények között, midőn a kereskedelmi szerződéseknek kötése nagyon is háttérbe szorult, és kellett a létező tarifát dolgozni, nehogy annak to­vábbi fenntartása által mezőgazdasági és ipari érde­keink jelentékeny megkárosítást szenvedjenek. A tarifának az adott viszonyok között átdolgo­zása igen nehéz feladatot képezett , a kormányoknak hosszú fáradságos tárgyalásai hozhatták csak létre az eredményt. Ha az eredmény nem kedvezőtlen, s bátran ál­líthatom, hogy az előttünk fekvő tarifa jobb annál mely 1878-ban készült. Jobb közgazdasági, jobb pénzügyi szempontból.

Next