A Hon, 1882. augusztus (20. évfolyam, 210-239. szám)
1882-08-02 / 211. szám
211. szám. 20-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1882. Szerda, augusztus. 2. Szerkesztési Irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület , A lap szellemi részét illető minden közlemént a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak s — Kéziratok nem adatnak vissza. hirdetések ■zintugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra........................................... . • 2 frt 8 hónapra................................ 6»-6 hónapra............................................ ■ ! „1* w . az esti kiadás postai különküldéséért felül- 1 fizetés negyedévenkint.................................t . Az előfizetés tíz év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhivás A HO N 1882-dik XX-dik évi folyamára. Előfizetési Ara: Egy hónapra ... 2 írt Évnegyedre . . . . 6 » Félévre . . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó-hivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) küldendő A HON kiadó-hivatala. Budapest, augusztus 1. A trónörököspár most már harmadikberurárulnk le hozzánk huzamos tartózkodásra, illetőleg utazásra. Fesztelenül járja be az ország legtávolabb eső részeit , oly alkalommal, mely módot nyújt nekik a lakosság minden rétegével legközvetlenebbül érintkezni, az ország legelrejtettebb helyeit megismerni. Örülünk ennek főleg azért, mert azok, kik uralkodásra hivatva vannak, csak addig szerezhetnek igazában közvetlen tapasztalatokat, míg az ország nehéz gondjai vállaikra nem nehezednek. Hajdan a trónörökösök az ország egy-egy részét előre kikapták kormányzásra, most a hatalom egységének szüksége ezt nem engedi, és így a kormányzásra, uralkodásra való képességet a trónörökös részben csak katonai, részben társadalmi uton sajátíthatja el, és csak így szerezheti meg a nép rétegei helyzetének és észjárásának, valamint érzelmeinek ismeretét, nemkülönben a földnek szeretetét, mi nélkül jó uralkodó nem is lehet. Örülünk a trónörökös pár erdélyi útjának azért is, mert az ország egyegy félre eső, vegyes nemzetiségektől lakott és legszegényebb részét keresi fel és igy a fény árnyait, is ismerni tanulja. A fenségek meglátják ett a szegényt gunyhójában, mint küzd anyagi bajaival, tudatlanságával, a természettel s cáfolatát látják azok állításának, kik elfogultságtól vezéreltetve eme természetes okokból eredő hátramaradást szándékos kormánypolitikának tudják be. Egyúttal ebből érzéket merítenek e bajok orvoslásának szüksége vagy legalább kímélésének nélkülözhetetlensége iránt. Ennek az érzéknek, ennek a tudatnak nagy hasznát veszi az uralkodó, nemcsak mint a kegyelem és jótékonyság egyik forrása, hanem mint a gyakorlati politika tényezője is. Mert a nagy politika ugyan nem vehet irányt azoktól az apró-cseprő bajoktól, melyekkel a kis emberek küzdenek, de mégis tekintettel kell azokra lenni, ha terveit homokra építeni nem akarja. Örömünket növeli az is, hogy vegyes ajkú lakosság közé ment a trónörökös pár ez alkalommal is. Láthatja, hogy nem hiú dicsekvés és üres frázis az, ha azt mondjuk, hogy a magyar elem ez államnak fentartó és a dinasztiának legerősebb támasza , hogy ennél van a politikai és szellemi tőke túlnyomó része még azon erdélyi részekben is, melyekhez a túlzó románok speciális jogot formálnak, a minthogy most is egy pár fanatikus román politikai tüntetésre merte felhasználni a trónörököspár útját, fitogtatván nemzetiségét akkor, mikor az uralkodó család tagjainak üdvözletére mint állampolgár siet és lobogtatni akarván idegen zászlót akkor, mikor Magyarországon van. De szeretjük hinni, hogy az ilyen tapintatlan és gyerekes tüntetés annyira sajátságos rögtönzése némely egyénnek, hogy a román nemzetiség sem helyesli már csak ízlés és tapintat tekintetében ,m, mert a politikát és pedig épen a törvénytelen politikát bekeverni egy tisztán ünnepi és a nemzetiségi kérdésekkel vagy a napi politikával absolute semmi összefüggésben nem levő aktusba, valóban nagy ügyetlenség. El kell ítélniök ezt azért is, mert ha az ultrák ott, hol csak loyalitást kell tanúsítani, s sem képesek erre törvénytelen praetenciók és boszantó tüntetések nélkül, akkor csak illegalitást árulnak el és így széttörik azt az egyetlen alapot, melyre még valamit törvényesen építhetnek, az alkotmány és törvény jelen keretén túlmenő vágyaik számára is. Egy ilyen formátlanul és ilyen alkalmatlanul előhozott aspiráczió önmagát öli meg, nem csak törvényesség czímén, de már udvariatlanságánál és tapintatlanságánál fogva is. Tisztán magyar szempontból e szerint tulajdonképen örülhetnénk a két román »ficsora tapintatlanságának, mert a benyomás és feltűnés, melyet okoztak, tökéletesen ellenkező eredményt idézett elő azzal, mint amit elérni akartak. A minthogy a magas ignorálás a trónörököspár részéről és a hatósági eljárás ezt bizonyítja. Az efféle tüntetés egyébiránt a politikus előtt sem egyéb, mint sporadikus jelenség, mely szükséges arra, hogy a figyelmet folytonosan ébren tartsa részünkről, de nem alkalmas arra, hogy komoly aggodalmakat keltsen fel, mert ha mindjárt a románok közül többen osztoznának is azon aspirációkban, melyeknek e tüntetéssel kifejezést akartak adni, sokkal időszerűtlenebb, a nemzetközi viszonyoknál és a monarchia belszervezeténél fogva és napról-napra sokkal messzibb esik a czéljától, a magyar állam és dinasztia közötti viszony konszolidácziójánál és a magyar nemzetiség fejlődésénél fogva, hogysem komoly aggodalmat kelthetnének a magyar politikusban és észszerűen táplálhatók lennének a gyakorlati román politikusok által. Igaz, hogy vannak magyar chauvinisták, kik minden ilyen jelre felriadnak és erőszak után kiabálnak; vannak, kik a románság által lakott vidék régi lakóit keresik, hanem hát okos ember a múltakat nem siratja, ha látja, hogy a jelen viszonyai ott is sokkal jobbra fordultak és beéri azzal a politikával, mely az alkotmányos szabadságot a magyar nemzetiség fejlődésével egyeztetni tudja. A hadsereg újjászervezésének keresztülviteléről jelenti a »Bohemia« : »Szeptember hó az osztrák-magyar hadsereget nagyszerű mozgalomban, átalakulási processzusban fogja találni. A kiegészítő kerületek átváltoztatása annyiban fog Magyarországnak előnyére válni, hogy óhajainak megfelelőleg még néhány vadászzászlóaljat, két tüzérezredet és még egy vagy két mérnökzászlóaljat fog kelleni kontingensével kiegészítenie. Az új ezredek részére lassankint új zenekarok fognak felállítatni. A bécsi helyőrség osztrákokon kívül magyar, cseh-morva és gácsországi csapattestekből is fog alakíttatni.« — Krassó-Szörény megye főispánjává, mint az »O. É.«-nek Lugosról jelentik, legközelebb Pattyánszky Elek alispán fog kineveztetni. — A nemzeti színházban ez év folyamán eszközölt tűzbiztossági intézkedések több mint százezer forintra menő költségei fedezését a kormány, mint az »EUI« értesül, póthitel igénybevételével szándékozik eszközölni. Az ez iránti törvényjavaslat mindjárt az új ülésszak elején lesz a képviselőház tárgyalása alá bocsátva. — Az irredentáról. Triesztből írják a »Presse«-nek m. hó 30-ról : Az irredentisták, akiknek létezését bizonyos oldalról szeretnék teljesen eltagadni, most épenséggel fáradhatatlan tevékenységet árulnak el. Ezer és ezer Velenczéből importált körirat a lakosságot felszólítja, vegyen benne részt, hogy a tervezett kiállítási ünnepiességek lehetőleg megzavartassanak és teljesen lehetetlenekké tétessenek. A köriratok »Circolo triestino Garibaldi dell’ Italia irredenta« bélyeget és Olaszországnak a trieszti czímerrel összekötött csillagát viselik. Az irredentista párt sokkal jelentősebb manifesztácziója volt azonban a hazafias munkás egylet zászlószentelési ünnepének megsemmisítése, melynek ma kellett volna végbemennie a Polyteama helyiségeiben. A zászlót ugyanis ellopták, őrző helyiségét erővel feltörték és a sorsjátéki nyereményeket is magukkal vitték. Tizenegy órakor, az ünnep kezdetének idejekor, az egylet elnökének átadták az elégetett zászló hamuját. A csomag átadóját és a lopás elkövetőit természetesen buzgón kutatják. — »Az oroszok Magyarországon 1849-ben« a czime Al áb in V. P. egy tanulmányának, mely a »Ruszkája Sztálina« júliusi kötetében jelent meg. A tanulmányt a »Sz. Peterburgszkija Vjedomoszti« a következőleg ismerteti: »Ez a tanulmány ismételve megerősíti ama tényt, hogy az orosz csapatok nem az osztrák, hanem a magyar csapatokkal rokonszenveztek.A tanulmány szerzője sok esetet említ fel, amelyek jellemzik ezt a szokatlan, de érthető tüneményt. A magyarok iránti rokonszenv és az ellenszenvezés az osztrákokkal, főleg Görgei fegyverletétele után öltött nagyobb mérvet az orosz tisztekben. A szövetségesek közötti összekobzódás úgyszólván napirenden volt. Az osztrákok elleni ellenszenv a tisztektől átment a legénységbe, mondja a szerző, aminek eredménye az lett, hogy a legénység rögtönmegkötötte a barátságot és karonfogva járta be a csárdákat, fogyasztván a bort és a gagyit. Természetes, hogy az orosz legénység ilyetén magatartásában jelentékeny szerepe volt az ösztönnek, de azért az eléggé eredeti volt. A szerző elmondja azt is, hogy egy oroszul jól beszélő osztrák tiszt egyszer tudakozódott egy orosz katonától, közlegénytől, a hadjárat menete felől, és a többi közt felvetette e kérdést is: »Mi czélből jöttetek ide?« — »Hogy a németeket tülöknél fogva húzzuk ki a sárból« — volt a felelet. — A zsidó bevándorlási kérdésben a porta m. hó 26-án a következő körjegyzéket intézte a birodalom vilajetjeihez: A zsidók, akik Oroszországból kivándorolnak, azt kívánják, hogy a ottomán bagalomban letelepedjenek és amint értesülünk, lassan kint, részenkint érkeznek meg. Bebocsátásukat Törökországba függővé kellett tenni előzetes belépésüktől az ottomán alattvalói kötelékbe , minthogy azonban a magas porta még nem egyezett meg e tárgy fölött, ön felhivatik, hogy e zsidó bevándorlókat ne vegye föl a portának tett jelentés nélkül. Kéretik, hogy e parancsot teljesítsék. — Anglia és Oroszország. Az a magatartás, melyet Anglia a porta irányában, illetőleg az egiptomi kérdésben tanusított, mint a »Journal de St. Petersbourg« csikkéből is látszik, nagy visszatetszést szült az orosz udvarnál és kormánynál. Sz.Pétervárott az angol sajtó praetenziósus hangjából, valamint Gladstone nyilatkozatából azt következtetik, hogy Anglia bárka elfogadja Törökország segélyét, követeli magának e kérdésben a vezérszerepet, ellentétben az európai álláspontnak megfelelő és Anglia által is elfogadott identikus jegyzékkel s ellentétben a porta készségével is, mellyel a hatalmak befolyásának engedett. Hite jár, hogy e miatt Oroszország vissza fogja hívni képviselőjét a konferencziáról s ha ez megtörténik, akkor sikerült Gladstonenak, politikája által elidegenítni legjobb barátját Oroszországot, melynek érdekében annak idején annyit agitált. Azon eszme, hogy a Szuez-csatorna hajózása egy európai védőorgánum felügyelete alá helyeztessék, tetszésre talál, mert így az érdekek egyformán meg volnának óva; ez eszmét a konferenczián sok oldalról tárgyalják, s az a porta részéről sem talált ellenvetésre, mert a csatorna hajózhatásának szabadsága átalános európai érdek. A HON TÁRCZÁJA. A zsidókérdés az ókorban. Irta: Dr. Lázár Gyula. (Folytatás.) Antoninus Pius jelleme sokkal tisztábban áll a világtörténelem bírói széke előtt, hogysem komolyan feltehetnők, mikép a zsidók ellenében követett humánus politikáját — azon anyagi kedvezmények idézték volna elő, melyek által a császári pénzügyek zavarán segíteni igyekvének. Sokkal valószínűbb, hogy a császár alkalmas eszköznek tekintette addig jogtalan zsidó alattvalóit, kik a legnagyobb megpróbáltatások és szenvedések között megőrizték kárhoztatott vallási merevségeket és indokolhatlan elkülönítési hajlamukat. Azon nevezetes császári rendelet szövegét, mely visszaadta a zsidóknak korábban élvezett polgári jogait újból szabad tért nyitott vallásuk gyakorlatának, a római jogtudós Modestinus őrizte meg az utókor számára. Ezen császári rendelet több mint egy tekintetben fontos és érdekes okmány, melyből nemcsak állambölcsességet, hanem érett humanitást is lehet tanulni. Antoninus Pius ezen híres rendeletével visszaadta a zsidóknak régi kiváltságait, a hontalanok ismét római polgárokká lettek s mint ilyenek a birodalom és a császár különös védelme alatt állottak. Egyedül Jeruzsálem volt kivéve az átalános engedély alól; itt, a zsidók emlékeinek gyypontjában ezentúl sem volt szabad megtelepedniük, az Aelia Capitolina hozzáférhetlen maradt mindaddig, míg mikép látni fogjuk egy eszelős-bölcsész, egy sophista, ezt is megnyitotta számukra. De, hogy a kegyelet által szentté tett földön most is tiltva volt a zsidóknak megtelepedni, ezért elég kárpótlást nyújtott az élelmes népnek a császári rendelet egyéb része. Itáliában és a többi tartományokban bárhol letelepedhetnek ; elnyerhették és viselhették a még mindig jó hangzású római polgári czímet; feljogosítvák törvényhatósági vagy municzipális hivatalok és méltóságok viselésére. A circumcisio ismét gyakorlatba lépett, mit a császári rendelet nem ellenzett; megtiltotta azonban határozottan, hogy proselytákon ezen műtét utólagosan végrehajtassék. A törvény itt bizonyára egy határozott megkülönböztető jelt kívánt föntartani, mely szükség esetében bizonyító erővel is bírt. A zsidó főpap, a császári rendelet patriarchának nevezi, ki Tiberiásban székelt, föl volt hatalmazva az alsóbbrendű papok kinevezésére ; egyszersmind jogában állott a hivektől bizonyos meghatározott járulékot, hivatalával járó tekintélyének föntartására beszedni. A patriarcha hivatalát utóbb Theodosius, az ifjabb, beszüntette s azontúl a rabbik gyakorolták a zsidóság szellemi fölvilágosodásának nagy kárára a felügyeletet. A rendelet megengedte továbbá az elpusztított zsinagógák fölépítését vagy újak alapítását , s nemsokára Itália és Gallia minden nagyobb városában keletkeztek zsinagógák, melyekben a hívek szabadon gyakorolhattak kultuszokat. Sőt a császár tolerancziája annyira ment, hogy bizonyos hagyományos ünnepek megtartását és nyilvános megülését is megengedte. Szombat napokon és egyéb ünnepek alkalmával zajos és látványos menetek tartottak az utczákon, melyek kivált a Purim, a fölszabadítás emlékének ünnepén kirívó, sőt botrányos külsőségekben nyilvánultak *). A római nép kezdetben megvetést, majd kíváncsiságot, utóbb sértő közönyt tanusított ezen látványosságok iránt, s habár zsidó polgártársait magával egyenjogúnak kellett tekintenie, — mindazonáltal ez legcsekélyebb mértékben sem csökkenté az undor és megvetés érzetét, mellyel azontúl is viselték minden iránt, mint polgártársaival vonatkozásban állott. Ezen gyűlöletes ellenszenv oly nagy volt, hogy egy esetet sem találunk feljegyezve, mely római és zsidó között rokoni viszonyra engedne következtetni. A Hadrián-féle összeolvasztási kísérlet tehát egészen sikertelen maradt. Hogy Antoninus Pius zsidó emanczipácziója nem találkozott a nagy birodalom minden részében osztatlan tetszéssel, azon egy perczig sem lehet csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy a társaságnak több *) Basnages, Histoire des Juifs kb. VIII. ok. 6. mint egy oka volt még a múltból az uj polgárokra neheztelni. Mindazonáltal az első és legfontosabb lépés meg volt téve, s most már a zsidóktól függött, hogy nyert szabadságukat tartóssá is tegyék. Dicséretére az ókori római zsidóságnak, meg kell jegyeznünk, hogy a jó szándék a nép részéről nem hiányzott, s ha kivitele meg sem ment, ennek oka egyedül a makacs és rajongó szélsőségekben mozgó rabbik vakbuzgóságában keresendő, kik mint a hirhedett nebardea-i rabbiiskola hivei vagy tanítványai a babyloni Res b-Guha vagy fogsági főpap káros és veszélyes befolyása alatt állottak. Ezen fanatikus testületnek tudhatók be legelső sorban mindazon sanyargatások és megpróbáltatások, melyeknek a zsidók szétosztásuk óta a világ minden részében kitéve voltak. Ők akadályozták meg a tömeg alkalmazkodását emberekhez s viszonyokhoz, s bizonyára nem állítunk valami hihetetlent, hogyha azt mondjuk, hogy az orthodox rabbik ma is azok, kik a zsidóságnak legtöbb ellenséget toborzanak, s kik a zsidókat visszatartják a jótékony és szükséges összeolvadástól a többi népekkel. Mióta a zsidók, a római birodalom területén polgári jogokat nyertek s ekképen terjedelmes kedvezmények birtokába léptek, a nélkül, hogy részükről legcsekélyebb múlékonyságot tanúsítottak volna, üldöztetésük megszűnt ugyan, de azért a közvélemény mégis ellenük fordult, valahányszor erre alkalom kínálkozott. Hasztalan igyekeztek a császárok a zsidókat társadalmilag is egyenjogúsítani, ez nem sikerült sohasem, s a zsidók, mint római polgárok is azok maradtak, kik voltak , mint megvetett szolgák. Ezen feltűnő jelenség okát nem csupán vallási hátramaradottságukban kell keresnünk. A pénzüzérek soha és egy nép szemében sem részesültek valami különös kegyben. Maga az üzérkedés eszméje bizonyos tekintetben korlátolása volt az ókorban a becsületesség fogalmának, melylyel nem minden neme az üzérkedésnek volt összeegyeztethető. A zsidók Rómában, hol egyenlő jogokat élveztek s egyenlő védelemben részesültek az állam és a törvények részéről, sem életmódjukra, sem erkölcseikre, sem pedig foglalkozásukra nézve nem egyeztek meg a lakosság többi részével. S míg a császárok többi alattvalói a legkülönbözőbb s részben terhes és kevésbé jövedelmező foglalkozások után éltek vagy zengtek, addig a zsidók már akkor azon hírben állottak, hogy kerülik a testi erőt és fáradságot igénylő munkát s inkább oly foglalkozásokra és keresetmódra adják magukat, melyeknek gyakorlatával nagyobb és fárasztóbb tevékenység nem volt öszszekötve. Hogy ezen vád nem lehetett teljesen légből kapott, azt egy az Antoninusok idejéből származó rendelet bizonyítja, mely azt mondja, hogy a zsidó nemzetiségű római polgárok többet foglalkozzanak földmiveléssel, iparokkal, mint pénzüzérkedéssel és olyan vállalatokkal, melyeknél inkább a számító észjárás, mint testi munkaképesség jó szóba. Csoda-e, ha ilyen körülmények közt a zsidók szabadalmaik daczára sem tudtak meghonosodni s Rómában is, mint máshol idegenek maradtak ? — Gyűlöletük főképen a keresztyének ellen volt intézve, s mennél nagyobb elterjedésnek örvendett Jézus tana, haragjuk és szenvedélyes gyűlölködésük annál nagyobb lett. Mióta a keresztyén vallás a római birodalomban uralkodó vallássá lett, a zsidókat mindig azok oldala mellett találjuk, kik az evangéliumnak esküdt ellenségei valának. Julianus Apostata császárral a zsidóknak egy új reménycsillaga tünrt fel. A hitehagyott sophista, ki maga csinált magának vallást, melyből a kinyilatkoztatás eszméjét gondosan kizárta s helyébe a platonikus iskola természetimádását ültette, nagy barátja a zsidóknak. Julián császár különben nem volt az a szörnye-eteg, kinek sokan rajzolják, vallási dolgokban min-den komolyabb megállapodás nélkül oda hajlott, hová érzékisége vezette, a nélkül, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz határozottsággal vagy meggyőződésből csatlakozott volna. Mint rajongó kedvelte a vakbuzgó, gondolkozásmódjával leginkább megegyező rabbikat és sötét magyarázataikat. Különben maga is sokat foglalkozott a Talmud tételeivel. Valószínű, hogy innen merítette azt a határtalan gyűlöletet is, melylyel a keresztyéneket elhalmozta. Alig szakított végkép a keresztyénséggel, midőn a Talmudisták karjaiba vetette magát, kiknek azontúl mindvégig barátjuk és védelmezőjük maradt. Valamint hajdan a babyloni fogság idejében Koresh (Cyrus) megjelenését, oly zajjal és reményekkel üdvözölték most a zsidók Julián császár meglepő habár nem egészen váratlan hitszegését. Jahve küldöttjének nevezték őt, tiszteletére áldozatokat hoztak a zsinagógákban ; neve, mikép egy Messiásé, mindenki ajkán volt. S Julián ezen a zsidók által személyéhez kötött nagy várakozásnak egész erejéből igyekezett eleget tenni. Nem rajta múlt, hogy a keresztyénség uj diadalt ült s a zsidóság állapota reménytelen országlása után még rosszabbra fordult. Alig készült el uj vallástanának ékes nyelvezettel irt tételeivel, midőn Julián egy nyílt levelet bocsátott ki a birodalom minden részében szétszórva levő zsidó községekhez, melyben sajnálkozását fejezi ki szomorú és végzetes sorsuk felett s Ígéri, hogy viszszaadja nekik régóta elvesztett szabadságukat és vallási függetlenségöket. Ezen levél azért is nevezetes, mert következtetni enged a császár gyűlöletének nagyságára, melylyel a keresztyének iránt viselteték. S valóban, egyedül a közös gyűlölet volt az, mely a sötét gondolkozású rabbikat a császár szövetségeseivé tette egy harczban, melyben elég csodálatosan a gyengébb, s ismét a kereszt győzött. A császár említett nyílt levelében azt az ígéretet teszi, hogy mihelyt szerencsésen visszatér a perzsa háborúból, azonnal hozzálát Salamon templomának felépítéséhez, hogy hála imáját egyetemben Mózes híveivel végezhesse a szent város falain belül. Gondolható, mily örömkifakadásokat idézett elő a császár ezen ígérete a zsidóság közt, mert nem volt senki sem, ki kételkedett volna a császári ígéret megtartásában. Azonban amily nagy volt az öröm és vérmes reménykedés a zsidóság közt, az aggodalom és félelem a keresztyének közt, nem volt és nem lehetett csekélyebb. Hasztalan igyekeztek a legbefolyásosabb tekintélyek a császárnál közbenjárni, hogy végletekig menő intézkedéseit szüntetné be; ezen kísérletek mind a keresztények kárára ütöttek ki s fokozták a rajongó sophista gyűlöletét egy vallás és hívei iránt, melynek csak azért volt ellensége, mert kinyilatkoztatásának eszméjével nem birt megbarátkozni. (Végköv.) Apróságok. A gyülekezési szabadság bizonyára elérte tetőpontját abban a perezben, a melyben a tapolczaiak, Deák Ferencz megyéjének szülöttei, megtartották a gyűlést, amelyben azt kérelmezni határozták, hogy a legnagyobb lépések egyike, melyet Magyarország az újabb aerában tett, a zsidók egyenjogúsága, tizennégy esztendei fennállás után szüntettessék meg. Akik e gyűlésnek dicshimnuszt zengedeznek, elfelejtenek valamit, azt, hogy az irány fölkerekedése, amely ezalatt lappang, társadalmunk, de sőt alkotmányunk alapjait semmisítené meg. Az emberiség egyik büszkesége volt, s a tizenkilenczedik század vívmányai közé tartozott, hogy elért s kivívott jogokat az alkotmányosság fegyvereivel visszavonni nem szokott soha. A polgárjog a modern világáramlat közepette csak általánosult, szűkebb korlátok közé nem vonatott sehol. Amerika óriási harcz után felszabadította rabszolgáit s azóta rabszolgaság visszaállítása nem szerepel a választási jelszók között, noha Amerikában sok fura programm kisért, s sok fura kezdeményezés felkaroltatik. Hazánkban is kimondták a jobbágyság felszabadítását, s attól a percztől fogva, ahogy ez kimondatott, előbbi ellenzői is letették fegyvereiket, s a polgári jogegyenlőség a konzervatív államrend kiegészítő része lön, mely ellen a feltámadás nem kevésbé tilos s az izgatás nem kevésbé veszedelmes, mint a társadalom bármely más sérthetetlennek tartott institucziója ellen. S valóban sajnos jelenség, hogy a szabadság egy nagy vívmánya ellen a szabadság fegyvereit viszik a harczba. Összes államéletünkre, különösen szabadsági vívmányainkra veszedelmes lehet ez. Módot ad megtámadni, magukkal a szabadság fegyvereivel támadni meg mindazt, a mi becseset állami és társadalmi életünk provokált, s védtelenül szolgáltatja ki a jogegyenlőséget támadásoknak, melyek a szabadság leple alatt tzetnek.* * * S emlékezetes tanúságául amaz elvakultságnak, mely sok gondolkozó főn is erőt vett, fönmarad az a tény, hogy ugyanazok, akik Magyarországon elégtelennek tartották a szabadságot, dicshimnuszt zengtek, a midőn félmillió ember minden polgári szabadságtól megfosztása iránt merült fel kezdeményezés, s hogy ugyanazok, kik követelték az általános szavazatjog behozatalát, örömteljes diadalérzettel látták, hogy a választók sok ezere e jogától megfosztatni indítványoztatik. Szomorú jelenség ez, a legszomorubbak egyike. Más országoknak is vannak radikális pártjai, más országokban is merül föl antiszemitizmus. De a kettő mintegy kizárja egymást. Bismarck a radikálisok ellen való küzdelmében kaczérkodott egy perezre ez áramlattal; maga a német radikalizmus gondolatban is távolt volt attól, hogy az emberi jogok ilyetén lábbal tapadásával azonosítsa magát. Hogy nálunk megtörténhetik a legtúlzóbb radikalizmus s a jogfosztás, a zsidógyűlölet s a határokat nem ismerő szabadságszeretet egy kalap alatt való hirdetése, az sajnos tanúsága egyrészt a zavart észjárásnak, mely »demokratáink« sajátsága; sajnos tanúsága másrészt a közönség könnyenhivőségének, mely még az ily tisztán látható lólábakat sem veszi észre.* * * Az sem utolsó momentum az idők történetében, hogy a hatósági rendeletek azon durva megsértését, ami Ó-Budán, a filloxera-irtások körül történt, mily egykedvűen vette tudomásul a közvélemény, s különösen ennek közegei, a lapok. Uram Isten! van is jó okuk rá. Hiszen legtöbb, je ludas abban, ha itt-otta nép megfeledkezik a törvény iránt köteles tiszteletről s módot keres ellenszegülni intézkedéseinek. Betűvel s nyomdafestékkel tanítják erre. Pedig ebben a specziális esetben igazán nehéz tartózkodni a legkifakadóbb elítélésétől a »mozgalomnak«, mely különben már elcsöndesült. Hiszen az államra, melyet úgy szeretnek tehetetlenségről vádolni, tisztára kellemes dolog lenne nem bolygatni a liiloxera darázsfészkeit s hagyni pusztításait békén terjedni. Hogy sok ezeret és tenger munkát áldoz megakadályozására , az az érdekeltektől hálát és köszönetet érdemelne, nem zúgolódást. De hát a Volksblattok s magyar fordításaik megtanítják tisztelni a hatóságot , s a sértett önérdek fölébe kerekedik a közérdeknek, kap a leczkén s a budai békés kapás a sajtó bizonyos elemei örömére revoltál a tövény ellen. Hogy később megbánja, az a dolgon mit sem változtat. Az egiptomi zavarok. Alexandriából a »Standard« ottani levelezője m. hó 29-től sürgönyzi: »Én most tértem vissza a kémszemléről a pánczélos vasúti vonattal. Néhány igen hasznos értesülést vettünk, de az expedícziónak nem sikerült ama nagy eredményeket elérni, amelyeket várt, minthogy a vonatot a vasúti vágány megszakítása feltartóztatta. Az expedíció Gabarrie-erődöt délután 5 órakor hagyta el. Sir A. Alison tábornok és Duncan ezredes a vonatra szálltak és az ellenséges sorok felé való menet megkezdődött. Gyorsan haladtunk a sokáig elhagyatva állott vasúton. A központi állomás előtt elhaladván, egy nagy lyukat vettem