A Hon, 1882. augusztus (20. évfolyam, 210-239. szám)

1882-08-02 / 211. szám

211. szám. 20-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1882. Szerda, augusztus. 2. Szerkesztési Irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület , A lap szellemi részét illető minden közlemént a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak s­ — Kéziratok nem adatnak vissza. h­irdetések ■zintugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra........................................... . • 2 frt 8 hónapra................................ 6»-6 hónapra............................................ ■ ! „1* w . az esti kiadás postai különküldéséért felül- 1 fizetés negyedévenkint.................................t . Az előfizetés tíz év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhiv­ás A HO N 1882-dik XX-dik évi folyamára. Előfizetési Ara: Egy hónapra ... 2 írt Évnegyedre . . . . 6 » Félévre . . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó-hivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő­ A HON kiadó-hivatala. Budapest, augusztus 1. A trónörököspár most már harmad­ik­­berurárulnk­ le hozzánk huzamos­ tartózko­dásra, illetőleg utazásra. Fesztelenül járja be az ország legtávolabb eső részeit , oly alka­lommal, mely módot nyújt nekik a lakosság minden rétegével legközvetlenebbül érint­kezni, az ország legelrejtettebb helyeit meg­ismerni. Örülünk ennek főleg azért, mert azok, kik uralkodásra hivatva vannak, csak ad­dig szerezhetnek igazában közvetlen tapasz­talatokat, míg az ország nehéz gondjai vál­laikra nem nehezednek. Hajdan a trónörökö­sök az ország egy-egy részét előre kikapták kormányzásra, most a hatalom egységének szüksége ezt nem engedi, és így a kormány­zásra, uralkodásra való képességet a trónörö­kös részben csak katonai, részben társadalmi uton sajátíthatja el, és csak így szerezheti meg a nép rétegei helyzetének és észjárásá­nak, valamint érzelmeinek ismeretét, nemkü­lönben a földnek szeretetét, mi nélkül jó ural­kodó nem is lehet. Örülünk a trónörökös pár erdélyi útjának azért is, mert az ország egy­­egy félre eső, vegyes nemzetiségektől lakott és legszegényebb részét keresi fel és igy a fény árnyait, is ismerni tanulja. A fenségek meglátják ett a szegényt gunyhójában, mint küzd anyagi bajaival, tudatlanságával, a ter­mészettel s c­áfolatát látják azok állításának, kik elfogultságtól vezéreltetve eme természe­tes okokból eredő hátramaradást szándékos kormánypolitikának tudják be. Egyúttal eb­ből érzéket merítenek e bajok orvoslásának szüksége vagy legalább kímélésének nélkü­lözhetetlensége iránt. Ennek az érzéknek, ennek a tudatnak nagy hasznát veszi az uralkodó, nemcsak mint a kegyelem és jótékonyság egyik forrása, hanem mint a gyakorlati politika tényezője is. Mert a nagy politika ugyan nem vehet irányt azoktól az apró-cseprő bajoktól, me­lyekkel a kis emberek küzdenek, de mégis tekintettel kell azokra lenni, ha terveit ho­mokra építeni nem akarja. Örömünket növeli az is, hogy vegyes ajkú lakosság közé ment a trónörökös pár ez alkalommal is. Láthatja, hogy nem hiú di­csekvés és üres frázis az, ha azt mondjuk, hogy a magyar elem ez államnak fentartó és a dinasztiának legerősebb támas­za , hogy en­nél van a politikai és szellemi tőke túlnyomó része még azon erdélyi részekben is, melyek­hez a túlzó románok spec­iális jogot formál­nak, a minthogy most is egy pár fanatikus román politikai tüntetésre merte felhasználni a trónörököspár útját, fitogtatván nemzetisé­gét akkor, mikor az uralkodó család tagjai­nak üdvözletére mint állampolgár siet és lo­bogtatni akarván idegen zászlót akkor, mikor Magyarországon van. De szeretjük hinni, hogy az ilyen tapintatlan és gyerekes tünte­tés annyira sajátságos rögtönzése némely egyénnek, hogy a román nemzetiség sem he­lyesli már csak ízlés és tapintat tekintetében ,m, mert a politikát és pedig épen a tör­vénytelen politikát bekeverni egy tisztán ün­nepi és a nemzetiségi kérdésekkel vagy a napi politikával absolute semmi összefüggésben nem levő aktusba, valóban nagy ügyetlenség. El kell ítélniök ezt azért is, mert ha az ul­trák ott, hol csak loyalitást kell tanúsítani, s sem képesek erre törvénytelen praetenciók és boszantó tüntetések nélkül, akkor csak illega­­litást árulnak el és így széttörik azt az egyet­len alapot, melyre még valamit törvényesen építhetnek, az alkotmány és törvény jelen keretén túl­menő vágyaik számára is. Egy ilyen formátlanul és ilyen alkalmatlanul elő­­hozott aspiráczió önmagát öli meg, nem csak törvényesség czímén, de már udvariatlansá­gánál és tapintatlanságánál fogva is. Tisztán magyar szempontból e szerint tulajdonképen örülhetnénk a két román »ficsora tapintat­lanságának, mert a benyomás és feltűnés, me­lyet okoztak, tökéletesen ellenkező eredményt idézett elő azzal, mint a­mit elérni akartak. A minthogy a magas ignorálás a trónörököspár részéről és a hatósági eljárás ezt bizonyítja. Az efféle tüntetés egyébiránt a politikus előtt sem egyéb, mint sporadikus jelenség, mely szükséges arra, hogy a figyelmet foly­tonosan ébren tartsa részünkről, de nem al­kalmas arra, hogy komoly aggodalmakat kelt­sen fel, mert ha mindjárt a románok közül többen osztoznának is azon aspirác­iókban, melyeknek e tüntetéssel kifejezést akartak adni, sokkal időszerűtlenebb, a nemzetközi viszonyoknál és a monarchia belszervezeténél fogva és napról-napra sokkal messzibb esik a czéljától, a magyar állam és dinasztia közötti viszony konszolidácziójánál és a magyar nemzetiség fejlődésénél fogva, hogysem ko­moly aggodalmat kelthetnének a magyar po­litikusban és észszerűen táplálhatók lennének a gyakorlati román politikusok által. Igaz, hogy vannak magyar chauvinis­­ták, kik minden ilyen jelre felriadnak és erő­szak után kiabálnak; vannak, kik a román­ság által lakott vidék régi lakóit keresik, ha­nem hát okos ember a múltakat nem siratja, ha látja, hogy a jelen viszonyai ott is sokkal jobbra fordultak és beéri azzal a politikával, mely az alkotmányos szabadságot a magyar nemzetiség fejlődésével egyeztetni tudja.­­ A hadsereg újjászervezésének keresztülviteléről jelenti a »Bohemia« : »Szeptember hó az osztrák-magyar hadsereget nagyszerű mozgalomban, átalakulási proc­esszusban fogja találni. A kiegészítő kerületek á­tváltoztatása annyiban fog Magyarországnak előnyére válni, hogy óhajainak megfelelőleg még néhány vadászzász­lóaljat, két tüzérezredet és még egy vagy két mérnökzászlóaljat fog kelleni kontingensével kiegészí­tenie. Az új ezredek részére lassankint új zenekarok fognak felállítatni. A bécsi helyőrség osztrákokon kí­vül magyar, cseh-morva és gácsországi csapattestek­ből is fog alakíttatni.« — Krassó-Szörény megye főispán­jává, mint az »O. É.«-nek Lugosról jelentik, legkö­zelebb Pattyánszky Elek alispán fog kine­veztetni. — A nemzeti színházban ez év fo­lyamán eszközölt tűzbiztossági intéz­kedések több mint százezer forintra menő költsé­gei fedezését a kormány, mint az »EUI« értesül, p­ó­t­h­i­t­e­l igénybevételével szándékozik eszközölni. Az ez iránti törvényjavaslat mindjárt az új ülésszak elején lesz a képviselőház tárgyalása alá bocsátva. — Az irredentáról. Triesztből írják a »Presse«-nek m. hó 30-ról : Az irredentisták, a­kik­nek létezését bizonyos oldalról szeretnék teljesen el­tagadni, most épenséggel fáradhatatlan tevékenysé­get árulnak el. Ezer és ezer Velenczéből importált körirat a lakosságot felszólítja, vegyen benne részt, hogy a tervezett kiállítási ünnepiességek lehetőleg megzavartassanak és teljesen lehetetlenekké tétes­senek. A köriratok »Circolo triestino Garibaldi dell’ Italia irredenta« bélyeget és Olaszországnak a tri­eszti czímerrel összekötött csillagát viselik. Az irre­­dentista párt sokkal jelentősebb manifesztácziója volt azonban a hazafias munkás egylet zászlószente­­lési ünnepének megsemmisítése, melynek ma kel­lett volna végbemennie a Polyteama helyiségeiben. A zászlót ugyanis ellopták, őrző helyiségét erővel feltörték és a sorsjátéki nyereményeket is magukkal vitték. Tizenegy órakor, az ünnep kezdetének ide­jekor, az egylet elnökének átadták az elégetett zászló hamuját. A csomag átadóját és a lopás elkövetőit természetesen buzgón kutatják. — »Az oroszok Magyarországon 1849-ben« a czime Al á­b i­n V. P. egy tanulmányának, mely a »Ruszkája Sztálina« júliusi kötetében jelent meg. A tanulmányt a »Sz. Peterburgszkija Vjedomoszti« a következőleg ismerteti: »Ez a tanul­mány ismételve megerősíti ama tényt, hogy az orosz csapatok nem az osztrák, hanem a magyar csapatokkal rokonszenveztek.A tanulmány szerzője sok esetet említ fel, a­melyek jellemzik ezt­ a szokatlan, de érthető tüne­ményt. A magyarok iránti rokonszenv és az ellen­­szenvezés az osztrákokkal, főleg Görgei fegyverleté­tele után öltött nagyobb mérvet az orosz tisztekben. A szövetségesek közötti összekobzódás úgyszólván napirenden volt. Az osztrákok elleni ellenszenv a tisztektől átment a legénységbe, mondja a szerző, a­minek eredménye az lett, hogy a legénység rögtön­­megkötötte a barátságot és karonfogva járta be a csárdákat, fogyasztván a bort és a gagyit. Természe­tes, hogy az orosz legénység ilyetén magatartásában jelentékeny szerepe volt az ösztönnek, de azért az eléggé eredeti volt. A szerző elmondja azt is, hogy egy oroszul jól beszélő osztrák tiszt egyszer tudako­zódott egy orosz katonától, közlegénytől, a hadjárat menete felől, és a többi közt felvetette e kérdést is: »Mi czélből jöttetek ide?« — »Hogy a németeket tü­löknél fogva húzzuk ki a sárból« — volt a felelet. — A z­s­i­d­ó­ b­evándorlási kérdésben a porta m. hó 26-án a következő körjegyzéket intézte a birodalom vilajetjeihez: A zsidók, a­kik Oroszországból kivándorolnak, azt kívánják, hogy a ottomán ba­g­alomban leteleped­jenek és a­mint értesülünk, lassan kint, részenkint ér­keznek meg. Bebocsátásukat Törökországba függővé kellett tenni előzetes belépésüktől az ottomán alatt­valói kötelékbe , minthogy azonban a magas porta még nem egyezett meg e tárgy fölött, ön felhivatik, hogy e zsidó bevándorlókat ne vegye föl a portának tett jelentés nélkül. Kéretik, hogy e parancsot telje­sítsék. — Anglia és Oroszország. Az a maga­tartás, melyet Anglia a porta irányában, illetőleg az egiptomi kérdésben tanusított, mint a »Journal de St. Petersbourg« csikkéből is látszik, nagy visszatet­szést szült az orosz udvarnál és kormánynál. Sz.­Pé­­tervárott az angol sajtó praetenziósus hangjából, vala­mint Gladstone nyilatkozatából azt következtetik, hogy Anglia bárka elfogadja Törökország segélyét, követeli magának e kérdésben a vezérszerepet, ellen­tétben az európai álláspontnak megfelelő és Anglia által is elfogadott identikus jegyzékkel s ellentétben a porta készségével is, mellyel a hatalmak befolyásá­nak engedett. Hite jár, hogy e miatt Oroszország vissza fogja hívni képviselőjét a konferencziáról s ha ez megtör­ténik, akkor sikerült Gladstonenak, politikája által elidegenítni legjobb barátját Oroszországot, melynek érdekében annak idején annyit agitált. Azon eszme, hogy a Szuez-csatorna ha­józása egy európai védő­orgánum felügyelete alá he­lyeztessék, tetszésre talál, mert így az érdekek egy­formán meg volnának óva; ez eszmét a konferenczián sok oldalról tárgyalják, s az a porta részéről sem ta­lált ellenvetésre, mert a csatorna hajózhatásának sza­badsága átalános európai érdek. A HON TÁRCZÁJA. A zsidókérdés az ó­korban. Irta: Dr. Lázár Gyula. (Folytatás.) Antoninus Pius jelleme sokkal tisztábban áll a világtörténelem bírói széke előtt, hogysem komolyan­­ feltehetnők, mikép a zsidók ellenében követett humá­nus politikáját — azon anyagi kedvezmények idéz­ték volna elő, melyek által a császári pénzügyek za­varán segíteni igyekvének. Sokkal valószínűbb, hogy a császár alkalmas eszköznek tekintette addig jogta­lan zsidó alattvalóit, kik a legnagyobb megpróbálta­tások és szenvedések között megőrizték kárhoztatott vallási merevségeket és indokolhatlan elkülönítési haj­lamukat. Azon nevezetes császári rendelet szövegét, mely visszaadta a zsidóknak korábban élvezett polgári jogait újból szabad tért nyitott vallásuk gyakorlatának, a római jogtudós Modestinus őrizte meg az utó­kor számára. Ezen császári rendelet több mint egy tekintet­ben fontos és érdekes okmány, melyből nemcsak ál­lambölcsességet, hanem érett humanitást is lehet tanulni. Antoninus Pius ezen híres rendeletével vissza­adta a zsidóknak régi kiváltságait, a hontalanok is­mét római polgárokká lettek s mint ilyenek a biroda­lom és a császár különös védelme alatt állottak. Egyedül Jeruzsálem volt kivéve az átalános en­gedély alól; itt, a zsidók emlékeinek gyypontjában ezentúl sem volt szabad megtelepedniük, az Aelia Capitolina hozzáférhetlen maradt mindaddig, míg mikép látni fogjuk egy eszelős-bölcsész, egy sophis­­ta, ezt is megnyitotta számukra. De, hogy a kegyelet által szentté tett földön most is tiltva volt a zsidóknak megtelepedni, ezért elég kárpótlást nyújtott az élelmes népnek a császári rendelet egyéb része. Itáliában és a többi tartományokban bárhol letelepedhet­nek ; elnyerhették és viselhették a még mindig jó hangzású római polgári czímet; feljogosít­vák törvényhatósági vagy municzipális hivatalok és méltóságok viselésére. A circumcisio ismét gyakor­latba lépett, mit a császári rendelet nem ellenzett; megtiltotta azonban határozottan, hogy proselytákon ezen műtét utólagosan végrehajtassék. A törvény itt bizonyára egy határozott megkülönböztető jelt kí­vánt föntartani, mely szükség esetében bizonyító erő­vel is bírt. A zsidó főpap, a császári rendelet patriar­­chának nevezi, ki Tiberiásban székelt, föl volt hatal­mazva az alsóbbrendű papok kinevezésére ; egyszers­mind jogában állott a hivektől bizonyos meghatáro­zott járulékot, hivatalával járó tekintélyének föntar­­tására beszedni. A patriarcha hivatalát utóbb Theo­dosius, az ifjabb, beszüntette s azontúl a rabbik gya­korolták a zsidóság szellemi fölvilágosodásának nagy kárára­­ a felügyeletet. A rendelet megengedte to­vábbá az elpusztított zsinagógák fölépítését vagy újak alapítását , s nemsokára Itália és Gallia minden na­gyobb városában keletkeztek zsinagógák, melyekben a hívek szabadon gyakorolhattak kultuszokat. Sőt a császár tolerancziája annyira ment, hogy bizonyos hagyományos ünnepek megtartását és nyilvános meg­­ülését is megengedte. Szombat napokon és egyéb ün­nepek alkalmával zajos és látványos menetek tartot­tak az utczákon, melyek kivált a Purim, a fölszaba­dítás emlékének ünnepén kirívó, sőt botrányos külső­ségekben nyilvánultak *). A római nép kezdetben megvetést, majd kíván­csiságot, utóbb sértő közönyt tanusított ezen látvá­nyosságok iránt, s habár zsidó polgártársait magával egyenjogúnak kellett tekintenie, — mindazonáltal ez legcsekélyebb mértékben sem csökkenté az undor és megvetés érzetét, mellyel azontúl is viselték minden iránt, mi­nt polgártársaival vonatkozásban állott. Ezen gyűlöletes ellenszenv oly nagy volt, hogy egy esetet sem találunk feljegyezve, mely római és zsidó között rokoni viszonyra engedne következtetni. A Hadrián-féle összeolvasztási kísérlet tehát egészen sikertelen maradt. Hogy Antoninus Pius zsidó­­ emanczipácziója nem találkozott a nagy birodalom minden részében osztatlan tetszéssel, azon egy perczig sem lehet cso­dálkozni, ha meggondoljuk, hogy a társaságnak több *) Basnages, Histoire des Juifs k­b. VIII. ok. 6. mint egy oka volt még a múltból az uj polgárokra neheztelni. Mindazonáltal az első és legfontosabb lé­pés meg volt téve, s most már a zsidóktól függött, hogy nyert szabadságukat tartóssá is tegyék. Dicséretére az ó­kori római zsidóságnak, meg kell jegyeznünk, hogy a jó szándék a nép részéről nem hiányzott, s ha kivitele meg sem ment, ennek oka egyedül a makacs és rajongó szélsőségekben mozgó rabbik vakbuzgóságában keresendő, kik mint a hir­­hedett nebardea-i rabbiiskola hivei vagy tanítványai a babyloni Res b-G­­­u­­­h­a vagy fogsági főpap káros és veszélyes befolyása alatt állottak. Ezen fanatikus testületnek tudhatók be legelső sorban mindazon sanyargatások és megpróbáltatások, melyeknek a zsidók szétosztásuk óta a világ minden részében kitéve voltak. Ők akadályozták meg a tömeg alkalmazkodását emberekhez s viszonyokhoz, s bizo­nyára nem állítunk valami hihetetlent, hogyha azt mondjuk, hogy az orthodox rabbik ma is azok, kik a zsidóságnak legtöbb ellenséget toborzanak, s kik a zsidókat visszatartják a jótékony és szükséges össze­olvadástól a többi népekkel. Mióta a zsidók, a római birodalom területén polgári jogokat nyertek s ekképen terjedelmes ked­vezmények birtokába léptek, a nélkül, hogy részükről legcsekélyebb múlékonyságot tanúsítottak volna, ül­döztetésük megszűnt ugyan, de azért a közvélemény mégis ellenük fordult, valahányszor erre alkalom kínálkozott. Hasztalan igyekeztek a császárok a zsi­dókat társadalmilag is egyenjogúsítani, ez nem sike­rült sohasem, s a zsidók, mint római polgárok is azok maradtak, kik voltak , mint megvetett szolgák. Ezen feltűnő jelenség okát nem csupán vallási hátramaradottságukban kell keresnünk. A pénzüzé­rek soha és egy nép szemében sem részesültek valami különös kegyben. Maga az üzérkedés eszméje bizo­nyos tekintetben korlátolása volt az ókorban a be­csületesség fogalmának, melylyel nem minden neme az üzérkedésnek volt összeegyeztethető. A zsidók Rómában, hol egyenlő jogokat élvez­tek s egyenlő védelemben részesültek az állam és a törvények részéről,­­ sem életmódjukra, sem erköl­cseikre, sem pedig foglalkozásukra nézve nem egyez­tek meg a lakosság többi részével. S míg a császárok többi alattvalói a legkülönbözőbb s részben terhes és kevésbé jövedelmező foglalkozások után éltek vagy zengtek, addig a zsidók már akkor azon hírben ál­lottak, hogy kerülik a testi erőt és fáradságot igénylő munkát s inkább oly foglalkozásokra és ke­­resetmódra adják magukat, melyeknek gyakorlatá­val nagyobb és fárasztóbb tevékenység nem volt ösz­­szekötve. Hogy ezen vád nem lehetett teljesen légből ka­pott, azt egy az Antoninusok idejéből származó rende­let bizonyítja, mely azt mondja, hogy a zsidó nemze­tiségű római polgárok többet foglalkozzanak földmi­­veléssel, iparokkal, mint pénzüzérkedéssel és olyan vállalatokkal, melyeknél inkább a számító észjárás, mint testi munkaképesség jó szóba. Csoda-e, ha ilyen körülmények közt a zsidók szabadalmaik daczára sem tudtak meghonosodni s Rómában is, mint máshol idegenek maradtak ? — Gyűlöletük főképen a keresztyének ellen volt intézve, s mennél nagyobb elterjedésnek örvendett Jézus tana, haragjuk és szenvedélyes gyűlölködésük annál na­gyobb lett. Mióta a keresztyén vallás a római biroda­lomban uralkodó vallássá lett, a zsidókat mindig azok oldala mellett találjuk, kik az evangéliumnak esküdt ellenségei valának. Julianus Apostata császárral a zsidók­nak egy új reménycsillaga tünrt fel. A hiteh­agyott sophista, ki maga csinált magának vallást, melyből a kinyilatkoztatás eszméjét gondosan kizárta s helyébe a platonikus iskola természetimádását ültette, nagy barátja a zsidóknak. Julián császár különben nem volt az a szörnye-­e­teg, kinek sokan rajzolják, vallási dolgokban min-­­­den komolyabb megállapodás nélkül oda hajlott, hová érzékisége vezette, a nélkül, hogy akár az egyik­hez, akár a másikhoz határozottsággal vagy meggyő­ződésből csatlakozott volna. Mint rajongó kedvelte a vakbuzgó, gondolkozásmódjával leginkább megegyező rabbikat és sötét magyarázataikat. Különben maga is sokat foglalkozott a Talmud tételeivel. Valószínű, hogy innen merítette azt a határtalan gyűlöletet is, melylyel a keresztyéneket elhalmozta. Alig szakított végkép a keresztyénséggel, midőn a Talmudisták kar­jaiba vetette magát, kiknek azontúl mindvégig barát­juk és védelmezőjük maradt. Valamint hajdan a babyloni fogság idejében Koresh (Cyrus) megjelenését, oly zajjal és remények­kel üdvözölték most a zsidók Julián császár meglepő habár nem egészen váratlan hitszegését. Jahve kül­döttjének nevezték őt, tiszteletére áldozatokat hoz­tak a zsinagógákban ; neve, mikép egy Messiásé, min­denki ajkán volt. S Julián ezen a zsidók által személyéhez kötött nagy várakozásnak egész erejéből igyekezett eleget tenni. Nem rajta múlt, hogy a keresztyénség uj dia­dalt ült s a zsidóság állapota reménytelen országlása után még rosszabbra fordult. Alig készült el uj vallástanának ékes nyelve­zettel irt tételeivel, midőn Julián egy nyílt levelet bo­csátott ki a birodalom minden részében szétszórva levő zsidó­ községekhez, melyben sajnálkozását fejezi ki szomorú és végzetes sorsuk felett s Ígéri, hogy visz­­szaadja nekik régóta elvesztett szabadságukat és val­lási függetlenségöket. Ezen levél azért is nevezetes, mert következ­tetni enged a császár gyűlöletének nagyságára, mely­lyel a keresztyének iránt viselteték. S valóban, egye­dül a közös gyűlölet volt az, mely a sötét gondolko­zású rabbikat a császár szövetségeseivé tette egy harczban, melyben elég csodálatosan a gyengébb, s ismét a kereszt győzött. A császár említett nyílt levelében azt az ígére­tet teszi, hogy mihelyt szerencsésen visszatér a perzsa háborúból, azonnal hozzálát Salamon templomának felépítéséhez, hogy hála imáját egyetemben Mózes hí­veivel végezhesse a szent város falain belül. Gondolható, mily örömkifakadásokat idézett elő a császár ezen ígérete a zsidóság közt, mert nem volt senki sem, ki kételkedett volna a császári ígéret megtartásában. Azonban a­mily nagy volt az öröm és vérmes reménykedés a zsidóság közt, az aggodalom és féle­lem a keresztyének közt, nem volt és nem lehetett csekélyebb. Hasztalan igyekeztek a legbefolyásosabb tekintélyek a császárnál közbenjárni, hogy végletekig menő intézkedéseit szüntetné be; ezen kísérletek mind a keresztények kárára ütöttek ki s fokozták a rajongó sophista gyűlöletét egy vallás és hívei iránt, melynek csak azért volt ellensége, mert kinyilatkoz­tatásának eszméjével nem birt megbarátkozni. (Vég­­köv.) Apróságok. A gyülekezési szabadság bizonyára elérte tető­pontját abban a perezben, a melyben a tapolczaiak, Deák Ferencz megyéjének szülöttei, megtartották a gyűlést, a­melyben azt kérelmezni határozták, hogy a legnagyobb lépések egyike, melyet Magyarország az újabb aerában tett, a zsidók egyenjogúsága, tizennégy esztendei fennállás után szüntettessék meg. A­kik e gyűlésnek dicshimnuszt zengedeznek, elfelejtenek valamit, azt, hogy az irány fölkerekedése, a­mely ezalatt lappang, társadalmunk, de sőt alkot­mányunk alapjait semmisítené meg. Az emberiség egyik büszkesége volt, s a tizen­­kilenczedik század vívmányai közé tartozott, hogy elért s kivívott jogokat az alkotmányosság fegyverei­vel visszavonni nem szokott soha. A polgárjog a mo­dern világáramlat közepette csak általánosult, szű­­kebb korlátok közé nem vonatott sehol. Amerika óriási harcz után felszabadította rabszolgáit s azóta rabszolgaság visszaállítása nem szerepel a választási jelszók között, noha Amerikában sok fura programm kisért, s sok fura kezdeményezés felkaroltatik. Ha­zánkban is kimondták a jobbágyság felszabadítását, s attól a percztől fogva, a­hogy ez kimondatott, előbbi ellenzői is letették fegyvereiket, s a polgári jogegyen­lőség a konzervatív államrend kiegészítő része lön, mely ellen a feltámadás nem kevésbé tilos s az izga­tás nem kevésbé veszedelmes, mint a társadalom bár­mely más sérthetetlennek tartott institucziója ellen. S valóban sajnos jelenség, hogy a szabadság egy nagy vívmánya ellen a szabadság fegyvereit vi­szik a harczba. Összes államéletünkre, különösen sza­badsági vívmányainkra veszedelmes lehet ez. Módot ad megtámadni, magukkal a szabadság fegyvereivel támadni meg mindazt, a mi becseset állami és társa­dalmi életünk provokált, s védtelenül szolgáltatja ki a jogegyenlőséget támadásoknak, melyek a szabadság leple alatt tzetnek.* * * S emlékezetes tanúságául amaz elvakultságnak, mely sok gondolkozó főn is erőt vett, fönmarad az a tény, hogy ugyanazok, a­kik Magyarországon elégte­lennek tartották a szabadságot, dicshimnuszt zengtek, a midőn félmillió ember minden polgári szabadságtól megfosztása iránt merült fel kezdeményezés, s hogy ugyanazok, kik követelték az általános szavazatjog behozatalát, örömteljes diadalérzettel látták, hogy a választók sok ezere e jogától megfosztatni indítvá­­nyoztatik. Szomorú jelenség ez, a legszomorubbak egyike. Más országoknak is vannak radikális pártjai, más or­szágokban is merül föl antiszemitizmus. De a kettő mintegy kizárja egymást. Bismarck a radikálisok el­len való küzdelmében kaczérkodott egy perezre ez áramlattal; maga a német radikalizmus gondolat­ban is távolt volt attól, hogy az emberi jogok ilyetén lábbal tapadásával azonosítsa magát. Hogy nálunk megtörténhetik a legtúlzóbb ra­dikalizmus s a jogfosztás, a zsidógyűlölet s a határo­kat nem ismerő szabadságszeretet egy kalap alatt való hirdetése, az sajnos tanúsága egyrészt a zavart észjárásnak, mely »demokratáink« sajátsága; sajnos tanúsága másrészt a közönség könnyenhivőségének, mely még az ily tisztán látható lólábakat sem veszi észre.* * * Az sem utolsó momentum az idők történetében, hogy a hatósági rendeletek azon durva megsértését, a­mi Ó-Budán, a filloxera-irtások körül történt, mily egykedvűen vette tudomásul a közvélemény, s különö­sen ennek közegei, a lapok. Uram Isten! van is jó okuk rá. Hiszen legtöbb, je ludas abban, ha itt-otta nép megfeledkezik a tör­vény iránt köteles tiszteletről s módot keres ellensze­gülni intézkedéseinek. Betűvel s nyomda­festékkel ta­nítják erre. Pedig ebben a specziális esetben igazán nehéz tartózkodni a legkifakadóbb elítélésétől a »m­ozga­­­­lomnak«, mely különben már elcsöndesült. Hiszen az­­ államra, melyet úgy szeretnek tehetetlenségről vá­dolni, tisztára kellemes dolog lenne nem bolygatni a liiloxera darázsfészkeit s hagyni pusztításait békén terjedni. Hogy sok ezeret és tenger munkát áldoz megakadályozására , az az érdekeltektől hálát és kö­szönetet érdemelne, nem zúgolódást. De hát­­ a Volksblattok s magyar fordításaik megtanítják tisztelni a hatóságot , s a sértett önér­dek fölébe kerekedik a közérdeknek, kap a leczkén s a budai békés kapás a sajtó bizonyos elemei örömére­­ revoltál a tövény ellen. Hogy később megbánja, az­­ a dolgon mit sem változtat. Az egiptomi zavarok. Alexandriából a »Standard« ottani levelezője m. hó 29-től sürgönyzi: »Én most tértem vissza a kémszemléről a pán­­czélos vasúti vonattal. Néhány igen hasznos értesülést vettünk, de az expedícziónak nem sikerült ama nagy eredményeket elérni, a­melyeket várt, minthogy a vonatot a vasúti vágány megszakítása feltartóztatta. Az expedíc­ió Gabarrie-erődöt délután 5 óra­kor hagyta el. Sir A. Alison tábornok és Dun­can ezredes a vonatra szálltak és az ellenséges so­rok felé való menet megkezdődött. Gyorsan halad­tunk a sokáig elhagyatva állott vasúton. A központi állomás előtt elhaladván, egy nagy lyukat vettem

Next