A Honvéd, 1868 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1868-01-06 / 1. szám
TÁRCZA. Szoborsin 1848- és 1849-dik évben. (Közli: Pápay Lukács honvéd főhadnagy.)Szoborsin, aradmegyei kis mezőváros a Maros jobb partján alig 2000 lelket számláló vegyes nemzetiségű (magyar és oláh) népességgel Aradtól mintegy 10 mértföldnyire, 1848-dik évi márczius 18-tól egész 1849-ki szeptember végéig szakadatlanul az események színhelye volt és hazafiságát utolsó perczig ernyedetlenül megtartá. 1848-dik évi márczius 18-án ugyanis Szohorsinba hatott a pesti események híre, s mi polgárokul mintegy 40-en nem sokára egy nemzetőri csapatot alakítottunk , melyet gróf Forray-Brunczsik Júlia ő nagyméltósága egy gyönyörű zászlóval ajándékozott meg. E kis csapat, mely a vezénylettel engem tisztelt meg, saját költségén fölfegyverkezvén, magának czélul tűzte, hogy bármily sors várjon is Szoborsinra, tűzhelyét utolsó emberig védendi, mit rövid időn tettleg be is bizonyított. Alig lépett a honatyák által kidolgozott s a király által szentesített 48-ki alkotmány életbe, a reactio máris úgy az aradi és temesvári várakból mint az (akkoriban úgynevezett) kamarai közegek által odahatott, hogy az anélkül is,a magyar irányában ellenszenvvel viseltető oláh népet fellázítsa, a mi nekie sikerült is; mert 48-diki október 18-án a bánsági részen Szelezsovától egész Lippáig a harangokat reggeli 5 órától fogva szüntelen félreverték s látható volt, mikép özönlött az oláhság kaszákkal, fejszékkel és vasvillákkal fegyverezve Facsét felé, mi ezt látván, riadót verettünk és lobogós zászlóval a maros-parthoz siettünk magunknak a történtek felől felvilágosítást szerzendők. A maros-partra érvén, az átellenben fekvő Valemárén asszonyok és gyermekeken kívül mást nem láttunk, s minthogy a komp a valemárei részen tartatott, Hussek Dávid nemzetőr egy társával átúszott és a kompot csolnakaival együtt áthozta, ezt látván a valemáreiak, egy gyerkőcz lóháton rögtön Facsét felé indult, torokszakadtából kiabálva: „Fuzitz, ka vine unguri! (fussatok, jönnek a magyarok!)” Mi a maros-parton letelepedtünk bevárandók az eseményeket, mintegy órai várakozás után észrevettük, hogy a hegyoldal csakúgy hemzseg a néptömegtől, mely meghallván a komp átszállítását, visszatért s a parthoz érve rettentő lármát csapott, hogy miképen mertük a kompot s csolnakokat átszállítani, mire mi kérdők : miért verték félre a harangokat? Ők felelék, hogy azt nekik bizonyos Nyenya nevű vezérök parancsolta azon hozzáadással, hogy akipacsétra nem megy, annak a házát felgyújtana sőt magát felakasztatja stb. Ezen nyilatkozat után egy csolnakot átszállittattunk, melyen vagy öten átjővén a kompot birtokukba vették, de alig értek a túlsó partra, azonnal újra lármázni és fenyegetődzni kezdtek. Mi ezt hagyva a parton, hazatértünk, de alighogy hazaértünk már jött a hír, hogy Zám és Trójas felől a móczok ránk akarnak törni, mi elhatároztuk, hogy fegyverben maradunk s a várostér közepén sátort ütve őrhelyet szerveztünk, melyet csak 49-dik évi márczius 3-án hagytunk el. Október 23-án az Oláhok újra fellázadtak s Arad felé tartva Szoborsint utjokba esték, miközben a honoratiorokat mindenütt lefegyverezték s a fegyvert magokkal vitték egész Tót-Váradig. A tót-váradi szolgabiró Lángó felszólított, hogy menjünk segítségére, de tűzhelyeinket el nem hagyhattuk, mindenfelől meg lévén támadva! Ekkor Forray gróf raktárából 6 mozsarat eketaligákra vasaltattunk és lánczszemekből apró darabokat vágatván, azzal a mozsarakat a kebelbeli Oláhok szeme láttára megtöltöttük, és hogy hatását velők megismertessük, nehány lövést tettünk, mit látva az Oláhok, keresztvetések közt lakóikba vonultak. A fennemlített lázongó tömeg Tót-Váradra érve Lángó szolgabírót kényszeríti, hogy őket Szoborsinra kisérje, hol az ungurokat (Magyarokat) le akarják fegyverezni. Lángónak azonban sikerült a felbőszült tömeget azzal csillapítani le, hogy Szoborsinban tetemes fegyveres erővel fognak találkozni s így a szándékolt lefegyverezésnek igen kétes kimenetele lehet. Néhány órai tanakodás után végre azon határozattal oszlottak szét, hogy majd későbben nagyobb erővel fogják Szoborsint megtámadni. Mi a történtekről értesítetvén, a város főbb utczáit minden irányban egy-egy fentnevezett mozsárral láttuk el, s futárt küldöttünk az akkori kormánybiztos Török Gáborhoz Aradra, tőle segítséget kérve, de kérelmünk sikeretlen maradt, míg végre Asztalos százados vezénylete alatt, ha jól emlékszem, november utolján egy század honvéd, fele puskával fele kaszával fegyverezve, egy 6 fontos ágyú kíséretében látogatást tett a Maros-völgyben, s néhány garázdálkodót Konopon és Sojmoson felakasztatott. Szohorsinba érkezvén a csapat, Asztalos felszólított bennünket, hogy csatlakozzunk hozzá és támadjuk meg Zámot, hol Riebl őrnagy vezérlete alatt egy zászlóalj Zsifkovits, két század hátszegi határőr és néhány ezer moloz lefoglalva tartá az Aradra szállítandó sómennyiséget. A csatlakozás és Zám megtámadása megtörtént; elleneink borzasztó erőt gyanítván, a Maroson keresztül Dobra felé futottak hátrahagyván halottjaikat. Zámbevétele után Asztalos az ellenséges kastélyban 2 órai rablást engedett, minek elteltével a sóval terhelt hajókat és egy elfogott csajkás ágyút Arad felé indította, a kastélyt pedig felgyújtatta. Ezen alkalommal a megfutott ellenség lőszerkészletét és ruhatárát is elfogtuk s még aznap késő este Szohorsinba visszaértünk. Mi abban azon hiszemben valánk, hogy e század nálunk fog állomásozni, de tévedtünk, mert harmadnapra Arad felé visszavonult. — Most kezdődtek már Szoborsinra a nehéz napok, mivel ki levőnk kémlelve, hogy rajtunk kívül más erő egész Radnáig nincs, hol Ternajko nemzetőri kapitány őrködött, Radna pedig Szoborsintól 6 mértföld, nem volt tehát mást mit tennünk, mint a nőket és gyermekeket Radnára szállítani, magunknak pedig fegyverben hon maradni. Ezen szomorú eseményt ismét jelentettük Török Gábor kormánybiztosnak, de ismét siker nélkül is csupán az Erdélyben kifejlett mozgalomnak köszönhettük, hogy a moóczok figyelmüket rólunk elfordíták. 1849-dik évi január 15-én (Maros jegén keresztül) Ivaneszky István facséti szolgabiró vezérlete alatt meglátogatott bennünket egy zászlóalj Zsifkovits és egy század dzsidás kisérve a bánsági Oláhoktól, kik rablás reményében mind zsákokkal voltak ellátva. Mi a hegyekbe vonultunk, mert a túlnyomó erővel szembeszállani nemcsak ránk, hanem Szoborsinra nézve is veszedelmes lett volna. Néhány közölünk gyengélkedő lévén honmaradt, s ezekhez a megérkezett ellenséges csapat vezénylő őrnagya német nyelven a következő épületes szavakat mennydörgé: „ Ez az a félelmes Szoborsin? Nekem rendeletem van ezen rebelliseket kiirtani és Szoborsint leégetni. Hol vannak azok a hírhedt lázadók? Fegyvereiket halálos büntetés terhe alatt azonnal adják át."1 — Amint azonban hátramaradt társaink és a helybeli oláh lakosok értésére adok, hogy mi a hegyek közé menekültünk s fegyvereinket magunkkal vittük, azonnal házmotozást rendelt, és lakatosunknál valami 15 hiányos fegyvert találván, azokat és dobunkat egy magukkal hozott ökrös szekérre rakatta, s miután tudomására esett, hogy alig egy órányi járásra honvédek állomásoznak, nagy hűhóval visszavonult azon fenyegető parancsot hagyván hátra, hogyha a szoborsini rebellisek még csak legkisebb életjelt fognak is adni, izgalom nélkül leégetteti a várost. E hívatlan vendégek távozta után mi hazatértünk, s ismét jelenték az eseményt Aradra, kérvén egyúttal egy dobnak küldetését. A dobot megkaptuk, s én honvédhadnagygyá és szoborsini térparancsnokká lettem kinevezve. Február 2-án vonult Szoborsinon keresztül Hrabovszky dandárja a piskii csatához, hová közölünk is 9-en csatlakoztak, kik közöl 5-en ott is lelék sírukat. A piskii csata után az erdélyi ügyek mindinkább bonyolódottabbakká lettek el annyira, hogy februrója felé csak azon vettük észre magunkat, hogy Zámot ismét ellenséges katonaság szállta meg, s a bánsági részen Szelezsovától a Maros mentén Lippáig futó árkokat kezdenek ásni, s a császáriak előőrsöket állítanak ki, mi tehát elhatároztuk, hogy ha a küldött hatodik futárunk is eredmény nélkül tér vissza Aradról, ott hagyjuk Szoborsint s Aradra menekülünk, pedig Szoborsin hadászati szempontból oly nevezetes pont, hol csekély erővel nagy ellentállást lehet kifejteni, s így Szoborsin feladása Erdélyre nézve annyi lett volna, mint az Alföld kulcsát adni át, mivel Szoborsinból a hegyeken keresztül egész Nagy-Váradig minden akadály nélkül nyitva állt az út. 1849-dik márczius 2-án reggeli 3 órakor azonban Rainer János hatodik futárunk azon örvendetes hírrel tért vissza Aradról, hogy Villám ezredes dandára már útban van, és mi mégis rettegve néztünk a jövő elébe, mert Valemárén a császáriak lápokat szegeztek össze, Zámból hajókat szállítottak és roppant tevékenységet fejtettek ki a Szohorsinba való átszállás miatt. Ali Kujás helység felől a szorost mintegy két ölnyi szélességben átvágván a Marost egész a hegyig bocsájtottuk, a partot pedig éber őrizet alatt tartottuk, midőn délután 5 óra tájt azon leverő hírrel lepettünk meg, hogy jövő hajnalban az ellenség átkel a Maroson és Szoborsint megszállja, hogy így az aradiakat hátulról támadhassa meg. Mi a legnagyobb feszültségben vártuk Villám dandárét de, fájdalom, kevés reménynyel, mert az országúton nem jöhettek, mivel a szorosok Paulistól egész Szoborsinig ágyúkkal lövöldöztettek. — így jön esteli 7 óra, midőn egyszerre a Kujás felőli őrszem jelt ád, hogy Zám felől sebesvágtatva lovasság közéig, s egyúttal a bánsági részről puskalövések hallatszottak az innenső part felé; nem tudtuk mire vélni a dolgot, arról biztosak valánk, hogy Zám felől csak is ellenség jöhet, de hát mit jelentsen a túlpartróli lövöldözés? Kérdek egymástól, midőn egyszerre az őr „Állj! ki vagy?“ kiáltására magyar nyelven: „Jó barát“ és ,,Huszárok“ jön a válasz. Hogyan? Erdély felől huszárok, midőn Zámon császári katonaság tanyáz, ez megfoghatatlan! mondá némelyikünk. Én nehányad magammal a hegy ormon keresztül megkerülve a fenn említett két ölnyi átvágást az őrhöz mentem meggyőződni a tényállásról, és valóban magyar huszárok voltak (közülök egynek csákóját egy golyó keresztül is fúrta), s miután kérdek, honnan jönnek s ki a parancsnok, válaszul kaptuk: „A parancsnok Csutak Kálmán őrnagy“ és „Halmágyról jövünk.“ Mire az árok egy részét azonnal behányattam, mi egy pillanat műve volt, s aztán sorakoztattam kis csapatomat üdvözölve Csutak Kálmán őrnagyot mint megmentőnket. — Sírtak a nők stán