A Honvéd, 1868 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1868-01-06 / 1. szám

T­Á­R­C­Z­A. Szoborsin 1848- és 1849-dik évben. (Közli: Pápay Lukács honvéd főhadnagy.)­­Szoborsin, aradmegyei kis mezőváros a Maros jobb partján alig 2000 lelket számláló vegyes nemzetiségű (magyar és oláh) népességgel Aradtól mintegy 10 mértföldnyire, 1848-dik évi márczius 18-tól egész 1849-ki szeptember végéig szakadatlanul az események színhelye volt és hazafiságát utolsó perczig ernyedetlenül megtartá. 1848-dik évi márczius 18-án ugyanis Szohorsinba hatott a pesti események híre, s mi polgárokul mintegy 40-en nem sokára egy nemzetőri csapatot alakítottunk , melyet gróf Forray-Brunczsik Júlia ő nagyméltósága egy gyönyörű zászlóval ajándékozott meg. E kis csapat, mely a vezénylettel engem tisztelt meg, saját költségén fölfegyverkezvén, magának czélul tűzte, hogy bármily sors várjon is Szoborsinra, tűzhelyét utolsó emberig védendi, mit rövid időn tettleg be is bizonyított. Alig lépett a honatyák által kidolgozott s a király által szentesí­tett 48-ki alkotmány életbe, a reactio máris úgy az aradi és temesvári várakból mint az (akkoriban úgynevezett) kamarai közegek által oda­hatott, hogy az anélkül is,a magyar irányában ellenszenvvel viseltető oláh népet fellázítsa, a mi nekie sikerült is; mert 48-diki október 18-án a bánsági részen Szelezsovától egész Lippáig a harangokat reggeli 5 órától fogva szüntelen félreverték s látható volt, mikép özönlött az oláhság kaszákkal, fejszékkel és vasvillákkal fegyverezve Facsét felé, mi ezt látván, riadót verettünk és lobogós zászlóval a maros-parthoz siettünk magunknak a történtek felől felvilágosítást szerzendők. A maros-partra érvén, az átellenben fekvő Valemárén asszonyok­ és gyermekeken kívül mást nem láttunk, s minthogy a komp a vale­­márei részen tartatott, Hussek Dávid nemzetőr egy társával átúszott és a kompot csolnakaival együtt áthozta, ezt látván a valemáreiak, egy gyerkőcz lóháton rögtön Facsét felé indult, torokszakadtából ki­abálva: „Fuzitz, ka vine unguri! (fussatok, jönnek a magyarok!)” Mi a maros-parton letelepedtünk bevárandók az eseményeket, mintegy órai várakozás után észrevettük, hogy a hegyoldal csakúgy hemzseg a nép­tömegtől, mely meghallván a komp átszállítását, visszatért s a parthoz érve rettentő lármát csapott, hogy miképen mertük a kompot s csolna­­kokat átszállítani, mire mi kérdők : miért verték félre a harangokat? Ők felelék, hogy azt nekik bizonyos Nyenya nevű vezérök parancsolta azon hozzáadással, hogy a­kipacsétra nem megy, annak a házát felgyúj­tana s­őt magát felakasztatja stb. Ezen nyilatkozat után egy csolnakot átszállittattunk, melyen vagy öten átjővén a kompot birtokukba vették, de alig értek a túlsó partra, azonnal újra lármázni és fenyegetődzni kezdtek. Mi ezt hagyva a par­ton, hazatértünk, de alighogy hazaértünk már jött a hír, hogy Zám és Trójas felől a móczok ránk akarnak törni, mi elhatároztuk, hogy fegy­verben maradunk s a várostér közepén sátort ütve őrhelyet szerveztünk, melyet csak 49-dik évi márczius 3-án hagytunk el. Október 23-án az Oláhok újra fellázadtak s Arad felé tartva Szo­­borsint utjokba esték, miközben a honoratiorokat mindenütt lefegyve­rezték s a fegyvert magokkal vitték egész Tót-Váradig. A tót-váradi szolgabiró Lángó felszólított, hogy menjünk segítségére, de tűzhelyein­ket el nem hagyhattuk, mindenfelől meg lévén támadva! Ekkor Forray gróf raktárából 6 mozsarat eke­taligákra vasaltattunk és lánczszemek­­ből apró darabokat vágatván, azzal a mozsarakat a kebelbeli Oláhok szeme láttára megtöltöttük, és hogy hatását velők megismertessük, nehány lövést tettünk, mit látva az Oláhok, keresztvetések közt lakóikba vonultak. A fennemlített lázongó tömeg Tót-Váradra érve Lángó szolgabí­rót kényszeríti, hogy őket Szoborsinra kisérje, hol az ungurokat (Ma­gyarokat) le akarják fegyverezni. Lángónak azonban sikerült a felbő­szült tömeget azzal csillapítani le, hogy Szoborsinban tetemes fegyveres erővel fognak találkozni s így a szándékolt lefegyverezésnek igen kétes kimenetele lehet. Néhány órai tanakodás után végre azon határo­zattal oszlottak szét, hogy majd későbben nagyobb erővel fogják Szoborsint megtámadni. Mi a történtekről értesítetvén, a város főbb utczáit minden irány­ban egy-egy fentnevezett mozsárral láttuk el, s futárt küldöttünk az akkori kormánybiztos Török Gáborhoz Aradra, tőle segítséget kérve, de kérelmünk sikeretlen maradt, míg végre Asztalos százados vezény­lete alatt, ha jól emlékszem, november utolján egy század honvéd, fele puskával fele kaszával fegyverezve, egy 6 fontos ágyú kíséretében látogatást tett a Maros-völgyben, s néhány garázdálkodót Konopon és Sojmoson felakasztatott. Szohorsinba érkezvén a csapat, Asztalos fel­szólított bennünket, hogy csatlakozzunk hozzá és támadjuk meg Zámot, hol Riebl őrnagy vezérlete alatt egy zászlóalj Zsifkovits, két század hátszegi határőr és néhány ezer moloz lefoglalva tartá az Aradra szállí­tandó sómennyiséget. A csatlakozás és Zám megtámadása megtörtént; elleneink bor­zasztó erőt gyanítván, a Maroson keresztül Dobra felé futottak hátra­hagyván halottjaikat. Zám­bevétele után Asztalos az ellenséges kastély­ban 2 órai rablást engedett, minek elteltével a sóval terhelt hajókat és egy elfogott csajkás ágyút Arad felé indította, a kastélyt pedig fel­­gyújtatta. Ezen alkalommal a megfutott ellenség lőszerkészletét és ruhatárát is elfogtuk s még az­nap késő este Szohorsinba visszaértünk. Mi abban azon hiszemben valánk, hogy e század nálunk fog állo­másozni, de tévedtünk, mert harmadnapra Arad felé visszavonult. — Most kezdődtek már Szoborsinra a nehéz napok, mivel ki levőnk kémlelve, hogy rajtunk kívül más erő egész Radnáig nincs, hol Ternajko nemzet­őri kapitány őrködött, Radna pedig Szoborsintól 6 mértföld, nem volt tehát mást mit tennünk, mint a nőket és gyermekeket Radnára szállí­tani, magunknak pedig fegyverben hon maradni. Ezen szomorú eseményt ismét jelentettük Török Gábor kormány­­biztosnak, de ismét siker nélkül i­s csupán az Erdélyben kifejlett moz­galomnak köszönhettük, hogy a moóczok figyelmüket rólunk el­­fordíták. 1849-dik évi január 15-én (Maros jegén keresztül) Ivaneszky István facséti szolgabiró vezérlete alatt meglátogatott bennünket egy zászlóalj Zsifkovits és egy század dzsidás kisérve a bánsági Oláhoktól, kik rablás reményében mind zsákokkal voltak ellátva. Mi a hegyekbe vonultunk, mert a túlnyomó erővel szembeszállani nemcsak ránk, hanem Szoborsinra nézve is veszedelmes lett volna. Néhány közölünk gyengélkedő lévén honmaradt, s ezekhez a meg­érkezett ellenséges csapat vezénylő őrnagya német nyelven a követ­kező épületes szavakat mennydörgé: „ Ez az a félelmes Szoborsin? Nekem rendeletem van ezen rebelliseket kiirtani és Szoborsint leégetni. Hol vannak azok a hírhedt lázadók? Fegyvereiket halálos büntetés terhe alatt azon­nal adják át."1 — Amint azonban hátramaradt társaink és a helybeli oláh lakosok értésére adok, hogy mi a hegyek közé menekültünk s fegyvereinket magunkkal vittük, azonnal házmotozást rendelt, és laka­tosunknál valami 15 hiányos fegyvert találván, azokat és dobunkat egy magukkal hozott ökrös szekérre rakatta, s miután tudomására esett, hogy alig egy órányi járásra honvédek állomásoznak, nagy hű­hóval visszavonult azon fenyegető parancsot hagyván hátra, hogyha a szo­­borsini rebellisek még csak legkisebb életjelt fognak is adni, izgalom nélkül leégetteti a várost. E hívatlan vendégek távozta után mi hazatértünk, s ismét jelenték az eseményt Aradra, kérvén egyúttal egy dobnak küldetését. A dobot megkaptuk, s én honvédhadnagygyá és szoborsini térparancsnokká lettem kinevezve. Február 2-án vonult Szoborsinon keresztül Hrabovszky dandárja a piskii csatához, hová közölünk is 9-en csatlakoztak, kik közöl 5-en ott is lelék sírukat. A piskii csata után az erdélyi ügyek mindinkább bonyo­­lódottabbakká lettek el annyira, hogy febr­­urója felé csak azon vettük észre magunkat, hogy Zámot ismét ellenséges katonaság szállta meg, s a bánsági részen Szelezsovától a Maros mentén Lippáig futó árkokat kezdenek ásni, s a császáriak előőrsöket állítanak ki, mi tehát elhatá­roztuk, hogy ha a küldött hatodik futárunk is eredmény nélkül tér vissza Aradról, ott hagyjuk Szoborsint s Aradra menekülünk, pedig Szoborsin hadászati szempontból oly nevezetes pont, hol csekély erővel nagy ellentállást lehet kifejteni, s így Szoborsin feladása Erdélyre nézve annyi lett volna, mint az Alföld kulcsát adni át, mivel Szobor­­sinból a hegyeken keresztül egész Nagy-Váradig minden akadály nél­kül nyitva állt az út.­­ 1849-dik márczius 2-án reggeli 3 órakor azonban Rainer János hatodik futárunk azon örvendetes hírrel tért vissza Aradról, hogy Vil­lám ezredes dandára már útban van, és mi mégis rettegve néztünk a jövő elébe, mert Valemárén a császáriak lápokat szegeztek össze, Zámból hajókat szállítottak és roppant tevékenységet fejtettek ki a Szohorsinba való átszállás miatt. Ali Kujás helység felől a szorost mintegy két ölnyi szélességben átvágván a Marost egész a hegyig bocsájtottuk, a partot pedig éber őrizet alatt tartottuk, midőn délután 5 óra tájt azon leverő hírrel lepettünk meg, hogy jövő hajnalban az ellenség átkel a Maroson és Szoborsint megszállja, hogy így az aradiakat hátulról tá­madhassa meg. Mi a legnagyobb feszültségben vártuk Villám dandárét de, fájda­lom, kevés reménynyel, mert az országúton nem jöhettek, mivel a szorosok Paulistól egész Szoborsinig ágyúkkal lövöldöztettek. — így jön esteli 7 óra, midőn egyszerre a Kujás felőli őrszem jelt ád, hogy Zám felől sebesvágtatva lovasság közéig, s egyúttal a bánsági részről puskalövések hallatszottak az innenső part felé; nem tudtuk mire vélni a dolgot, arról biztosak valánk, hogy Zám felől csak is ellenség jöhet, de hát mit jelentsen a túlpartróli lövöldözés? Kérdek egymástól, midőn egyszerre az őr „Állj! ki vagy?“ kiáltására magyar nyelven: „Jó barát“ és ,,Huszárok“ jön a válasz. Hogyan? Erdély felől huszárok, midőn Zámon császári katonaság tanyáz, ez megfoghatatlan! mondá né­melyikünk. Én nehányad magammal a hegy ormon keresztül megkerülve a fenn említett két ölnyi átvágást az őrhöz mentem meggyőződni a tény­állásról, és valóban magyar huszárok voltak (közülök egynek csákóját egy golyó keresztül is fúrta), s miután kérdek, honnan jönnek s ki a parancsnok, válaszul kaptuk: „A parancsnok Csutak Kálmán őrnagy“ és „Halmágyról jövünk.“ Mire az árok egy részét azonnal behányattam, mi egy pillanat műve volt, s aztán sorakoztattam kis csapatomat üdvözölve Csutak Kálmán őrnagyot mint megmentőnket. — Sírtak a nők s­tán

Next