A Honvéd, 1868 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1868-12-14 / 50. szám

400 nyilvesszeik halálos süvöltése ébresztett föl utolsó álmukból s másokat lándzsáikkal még sátraikban heverve vertek át. Ha sikerült az ellenséget zavarba hozva szétriasztaniok s megsza­­lasztaniok, semmivel sem gondolva, zsákmányra nem ügyelve, szaka­datlanul s kíméletlenül folytatták az üldözést, mindaddig, míg az ellen­séget teljesen tönkre nem tették. A­mily kitartók voltak e tekintetben, épen oly nehezen engedték át a diadalt ellenségeiknek, ha a hadi sze­rencse koczkája ellenök talált fordulni. A magyarok — mond Leó császár — „első csatában meggyőzedve más népek módjára nem hagynak föl a harczczal, hanem míg csak erősen le nem verik őket, sokképen igyekez­nek elleneiket megejteni.“ A magyarok nyilt csatához szokott lovasságukkal, valamint sán­­czok mögé zárkózni nem szerettek, úgy a várak rendes ostromához sem volt kedvük és kellő ügyességük. Leó szerint, ha ellenségeik várakba menekültek, folytonos megszállással, teljes berekesztéssel, az élelmezési segédforrások elzárásával igyekeztek őket önmegadásra vagy egyezke­désre kényszerítni. Szükség esetében azonban makacs kitartással feküd­tek az erősségek vívásának, így beköltözésök alkalmával Kiev alatt két hétig tanyázták s a várost, midőn már rohamhágcsókat alkalmaztak falaihoz, csakugyan megadásra bírták. Nyitra várát véres viadal közben foglalták el. Veszprémet egy hétig szorongatták, a­mikor a megfélem­­lett őrség kiszökött belőle. A bihari sziklazárat a béretek közt növeke­dett székelyek segítségével tizenharmadnapi vívás után megadásra kényszerítették. Külföldi hadjárataikon a várak vívásával keveset törődtek, s ko­moly ellenállásra találván, gyorsan tovább száguldottak, hacsak az erősségekben s városokban rendkívül gazdag zsákmányra nem lehetett kilátásuk. 924-ben Páviát, Európának akkor egyik legfényesebb és leg­gazdagabb városát ostrom­árkokkal kerítették be, s miután rendes ostromszereik nem voltak, nyílvesszeikre tekergetett égő kanóczokkal gyújtották föl min­den oldalról, s így rommá s hamuvá téve kerítették kézre. 954-ben Bulcsu hadai Francziaországban Cambray városát ha­sonlóan tüzes nyilakkal lődözték s több helyt föl is gyújtották, de a falak ellen intézett rohamokkal semmire sem mehettek. Hasonlóan sike­­retlen volt a százezer főnyi magyar lovasság néhány napi ostroma Augsburg falai ellen, melyet Ottó király hadainak közelgetésére félbe kellett hagyniuk. A magyar tábori élet hű rajzát tartotta fenn számunkra egy XI-ik századi svájczi szent-galleni szerzetes, ki még többeket ismert azok közül, kik a 926-ban a szent-galleni kolostor alatt tanyázott magyaro­kat színről színre látták. Ennek igen érdekes és élénk elbeszélését, mely pogány őseink jellemére, szokásaira és erkölcseire nagyon tanulságos világot vet, olvasóinkkal közölni fogjuk. Zsolt vezér idejében, 926-ban, a magyarok Németországra ront­ván, a sváb és frank földet hirtelen elözönlötték. Közelgetések hírére kiki élete és kincsei megmentésére gondolt, városokba, erősségekbe vonult, vagy a rengeteg erdőkben keresett menedéket. A Boden tava mellett, a mai Svájczban fekvő szent-galleni kolos­tor apátja Engilbert — mint a kolostor krónikájában Ekkehard szerze­tes írja — a­mint hírét hallotta, hogy a magyarok a sváb földet dúlják, maga is fegyvert ragadt, pánczélt öltött, szerzeteseit is mind fegyverbe öltöztette. Minthogy kolostorát az ellenállásra nem tarthatta elég erős­nek, a közel kérezek közt egy szűk szoros által védett hegy ormára hirtelen kastélyt építtetett s a kolostor kincseit oda hordatta, a nőket, gyermekeket és öregeket pedig a közel falvakból Boden tóban egy fél­szigeten fekvő, s így könnyen védhető wasserburgi várba költöztette. Maga azonban szerzeteseivel a kolostorban maradt, őröket állított a hegyek tetejére s kémeket küldözött a vidékre, hogy a magyarok mozgalmairól értesülhessen. így telt el nap nap után, s a szent-galleniek már azon reményben kezdték magukat ringatni, hogy a magyarok másfelé vették útjukat, midőn egyszerre az őrök egy lovas csapat közeledését jelentették. A magyarok előszáguldozói csakugyan nemsokára a kolostor közelében termettek. Az apátnak és társainak alig volt annyi idejök, hogy az egyházi szent edényeket magukkal a kastélyba szállítsák; a sietségben szent Othmár ezüst kelyhét is ott felejtették. Volt akkor — mint Ekkehárd folytatja — a mieink közt egy igen együgyü hóbortos barát. Heribáld nevezetű, kinek szavain és tettein a többiek sokat nevettek. A­mint a barátok ijedten a kastély felé indultak, ezt is eleget sürgették, hogy ő is velük menjen. Fusson — válaszolá Heribáld — a­kinek tetszik, én ugyan sehová sem futok, mert nekem a gazda az idén nem adott bőrt sarura. A barátok végső pillanatban erővel is akarták kényszeríteni, de ő sokáig küzködve megesküdt, hogy sehova sem megy, ha csak az idei sarubőrt kezébe nem adják, így csak­ugyan ott maradt s félelem nélkül várta be a magyarokat. A mint ez­ek tegezzel, kopjákkal, dárdákkal fegyverkezve a kolos­torba berontottak s azt össze vissza kutatták, elcsodálkoztak a mint Heribáldot egy magát, nagy bátran s gondtalanul fel s alá sétálva találták. Némelyek meg akarták őt ragadni és ölni, de elöljáróik ezt megtiltották s aztán tolmácsolt­­.Ital kikérdezték. A mint feleletei­ből észrevették, hogy hóbortos, mindnyájan jótnevettek s bántatlan hagyták. Ezután parancsolták neki, hogy vezesse őket a kolostor rejtett kincseihez. Heribáld gyorsan egy rejtek ajtócskához ment, de a­mint ezt feltörték, mögötte gyertyatartókon s aranyozott csillárokon kívül semmit sem találtak. E rászedésért a magyarok a barátot pofonveréssel fenyegették, de csak fenyegették. E közben két magyar közvitéz fölment a toronyba s azt hívén, hogy az annak hegyében ragyogó érczkakas aranyból van öntve, egyi­kük lándzsájával le akarta feszegetni, miközben a sulyegyent elvesztve alázuhant s rögtön szörnyet halt. A keleti toronyban hasonló sors érte egy másik bajtársát, ki annak faláról leesve összetört. Ezek tetemeit ott a hely­színén rögtön megégették s a máglya tüzét körülállva, kop­­jaikkal versenyezve piszkálták. Mások a kolostor pinczéibe hatottak, hol egy pár hordó borra akadtak, melyeket a barátoknak nem volt idejök elszállítani. Egyikök már fölemelte szekerezését a hordóra, midőn Heribáld, ki már egészen otthonossá vált köztök, oda rohant s így kiáltott rá: ne bántsd barátom ! mit akarsz? mit igyunk majd, háti eltávoztok? A magyar ezt tolmács által megértvén, elkaczagta magát s társait is kérte, hogy az ő bolondja hordóihoz ne nyúljanak. E közben a magyarok portyázókat küldtek szét, hogy a vidéket fölkutassák s jelentést tegyenek. Ezek tudósításán megnyugodva a folyosókon s a kolostor előtti gyepen lakomázni letelepedtek. Az előke­pők a kolostorban vendégeskedtek. Köztök Heribáld is, mint maga később mondta, úgy jóllakott, hogy jobban soha sem. A magyarok ebéd­jüket elkölteni a zöld gyepre keveredtek, Heribáld azonban magának s egy fogoly papnak, kit a magyarok magukkal hoztak, széket kerített. Az ebéd félnyersen sütött húsból állt, melyet kés nélkül fogaikkal rág­tak le a csontokról; ebéd végével e csontokat enyelegve egymásra haji­­­gálták. A bor telt kupákkal állt a középen, s kiki különbség nélkül annyit ivott, a mennyit tetszett. A bortól fölhevülve ujongani s tombolni kezdtek, s a papot és barátot is kényszerítették, hogy velők kiabáljon. A pap, ki a magyar nyelvet jól értette, egy ideig hatalmasan danolászott velők, de később eszébe jutván, hogy másnap a kereszt föltalálásának ünnepe következik, ennek antiphonéját, a „Senctifica nos“t kezdé keservesen énekelni, mi Heribáld is, ámbár rekedt hangon, együtt énekelt vele. A foglyok e szokatlan énekére a magyarok mind körükbe tódultak s kitörő kedv­vel tánczva kerekedtek és daloltak főnökeik előtt. Némelyek fegyverrel ösz­­szecsapva bajnok játékokkal mulattaták az előkelőket. A pap ez általános jó kedv közepett elérkezettnek vélvén az időt, hogy szabadulásáért könyöröghessen, keservesen zokogva a főnökök lábai elébe borult, de ezek fölindulva füttyökkel s zúgással adják tudtára boszuságukat s legényeiknek intenek. Azok rögtön ott terem­nek, a papot megragadják s késeiket kirántva úgy teszik magukat, mintha a pap nyitott fejéről késeikkel pilist akarnának metélni, mi azon­ban csak tréfás ijesztgetésnek maradt. Egyszerre a kastély felé terjedő erdőből kürtriadás hangzott s a magyarok kémei csakhamar sietve jelentették, hogy az erdőben egy fegyveresekkel megrakott kastélyra bukkantak. Erre a magyarok, a papot s barátot ott hagyva, rögtön csapataikhoz siettek s szokásuk szerint hihetetlen hamarsággal csatarendbe állottak. Megértvén azonban, hogy a kastély fekvése oly erős, hogy csak nagy áldozattal lehetne megviv­­niok, affelé nem is közeledtek, hanem más irányban indultak meg, s mivel éjjeledni kezdett, hogy láthassanak, a falu néhány házát fölgyuj­­tották, s minden szót és zajt betiltva a legnagyobb csendben vonultak Konstancz felé. A mint a kastélybeliek a tüzet látták, azt vélvén, hogy a magya­rok a kolostort gyújtották föl s így odább állottak, a kastélyból kitör­tek s a magyarok utócsapatát, mely a főseregtől távol maradt, megtá­madván, nehányat közülök megöltek, egyet pedig megsebesitve elfogtak. A kürtjeladásra a magyar haderő rögtön nyilt térre sietett s ott a sze­kereket és podgyászt körbe állítva, gyorsan hadi rendbe állt , ezután őröket állítottak ki s a legénység a fűbe leheveredve csendesen iddogált és aludt. Hajnalban a közel falvakat benyargalászva kizsákmányolták, s az útfélen eső épületeket felgyújtogatva tovább vonultak. Engelbert apát az éji támadás után a kolostort megtekintette s Heribáldot, vagy ha megölték volna, holttestét gondosan kerestette, de nyomára nem akadhattak. Őt ugyanis a pap, a­mint magukra maradtak, nagy nehezen rá­beszélte, hogy meneküljön vele,s így az éj homályában mindketten darab ideig egy közel hegy tetején a bokrok közt lappang­tak, azután a kastélynak tartva, reggel felé csakugyan oda érkez­tek. Az őrök őket a homályban távolról kémeknek gyanítva jelt adtak, mire az őrség egy része kirohant s Heribáldot megismervén, a pappal együtt az erősségbe bevitte. Itt mindkettejöket megvendégelték, sőt a behurczolt magyar sebesült foglyot is ápolás alá vették. Ez csakugyan fölgyógyulva megkeresztelkedett, megházasodott, családos ember lett, s nem tért soha vissza hazájába. Miután a magyarok végkép eltávoztak s az apát a barátokkal a kolostorba visszatért, ezek gyakran kérdezték a hóbortos Heribáldtól, hogy tetszettek neki Szent-Gallen oly számos vendégei. És­ nagyon is jól — válaszolá a barát — higyjétek el nekem, soha sem emlékezem, hogy kolostorunkban iígabb embereket láttam volna, mert ételben, ital­ban igen bőkezűek, hiszen a mi szűkmarkú pinczemesterüntől alig mer­tem volna kérni, hogy ha szomjaztam, csak egyszer is innom adjon, de azok, mihelyt kértem, bőven adtak. S ha nem akartál inni — mondá a pap — pofokkal kényszeritettek. Nem tagadom — felele a barát — ez az egy sehogy sem tetszett, hogy csakugyan ilyen garázdák voltak. Igazán mondom nektek, soha sem láttam ilyen garázda embereket. Azok a barmok épen úgy viselték magukat az egyházban és kolostorban, mintha künn a mezőn lettek volna. Midőn egyszer kezemmel intettem nekik, hogy magára az istenre emlékezve legalább az egyházban csendes

Next