A Honvéd, 1868 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1868-12-14 / 50. szám
400 nyilvesszeik halálos süvöltése ébresztett föl utolsó álmukból s másokat lándzsáikkal még sátraikban heverve vertek át. Ha sikerült az ellenséget zavarba hozva szétriasztaniok s megszalasztaniok, semmivel sem gondolva, zsákmányra nem ügyelve, szakadatlanul s kíméletlenül folytatták az üldözést, mindaddig, míg az ellenséget teljesen tönkre nem tették. Amily kitartók voltak e tekintetben, épen oly nehezen engedték át a diadalt ellenségeiknek, ha a hadi szerencse koczkája ellenök talált fordulni. A magyarok — mond Leó császár — „első csatában meggyőzedve más népek módjára nem hagynak föl a harczczal, hanem míg csak erősen le nem verik őket, sokképen igyekeznek elleneiket megejteni.“ A magyarok nyilt csatához szokott lovasságukkal, valamint sánczok mögé zárkózni nem szerettek, úgy a várak rendes ostromához sem volt kedvük és kellő ügyességük. Leó szerint, ha ellenségeik várakba menekültek, folytonos megszállással, teljes berekesztéssel, az élelmezési segédforrások elzárásával igyekeztek őket önmegadásra vagy egyezkedésre kényszerítni. Szükség esetében azonban makacs kitartással feküdtek az erősségek vívásának, így beköltözésök alkalmával Kiev alatt két hétig tanyázták s a várost, midőn már rohamhágcsókat alkalmaztak falaihoz, csakugyan megadásra bírták. Nyitra várát véres viadal közben foglalták el. Veszprémet egy hétig szorongatták, amikor a megfélemlett őrség kiszökött belőle. A bihari sziklazárat a béretek közt növekedett székelyek segítségével tizenharmadnapi vívás után megadásra kényszerítették. Külföldi hadjárataikon a várak vívásával keveset törődtek, s komoly ellenállásra találván, gyorsan tovább száguldottak, hacsak az erősségekben s városokban rendkívül gazdag zsákmányra nem lehetett kilátásuk. 924-ben Páviát, Európának akkor egyik legfényesebb és leggazdagabb városát ostromárkokkal kerítették be, s miután rendes ostromszereik nem voltak, nyílvesszeikre tekergetett égő kanóczokkal gyújtották föl minden oldalról, s így rommá s hamuvá téve kerítették kézre. 954-ben Bulcsu hadai Francziaországban Cambray városát hasonlóan tüzes nyilakkal lődözték s több helyt föl is gyújtották, de a falak ellen intézett rohamokkal semmire sem mehettek. Hasonlóan sikeretlen volt a százezer főnyi magyar lovasság néhány napi ostroma Augsburg falai ellen, melyet Ottó király hadainak közelgetésére félbe kellett hagyniuk. A magyar tábori élet hű rajzát tartotta fenn számunkra egy XI-ik századi svájczi szent-galleni szerzetes, ki még többeket ismert azok közül, kik a 926-ban a szent-galleni kolostor alatt tanyázott magyarokat színről színre látták. Ennek igen érdekes és élénk elbeszélését, mely pogány őseink jellemére, szokásaira és erkölcseire nagyon tanulságos világot vet, olvasóinkkal közölni fogjuk. Zsolt vezér idejében, 926-ban, a magyarok Németországra rontván, a sváb és frank földet hirtelen elözönlötték. Közelgetések hírére kiki élete és kincsei megmentésére gondolt, városokba, erősségekbe vonult, vagy a rengeteg erdőkben keresett menedéket. A Boden tava mellett, a mai Svájczban fekvő szent-galleni kolostor apátja Engilbert — mint a kolostor krónikájában Ekkehard szerzetes írja — amint hírét hallotta, hogy a magyarok a sváb földet dúlják, maga is fegyvert ragadt, pánczélt öltött, szerzeteseit is mind fegyverbe öltöztette. Minthogy kolostorát az ellenállásra nem tarthatta elég erősnek, a közel kérezek közt egy szűk szoros által védett hegy ormára hirtelen kastélyt építtetett s a kolostor kincseit oda hordatta, a nőket, gyermekeket és öregeket pedig a közel falvakból Boden tóban egy félszigeten fekvő, s így könnyen védhető wasserburgi várba költöztette. Maga azonban szerzeteseivel a kolostorban maradt, őröket állított a hegyek tetejére s kémeket küldözött a vidékre, hogy a magyarok mozgalmairól értesülhessen. így telt el nap nap után, s a szent-galleniek már azon reményben kezdték magukat ringatni, hogy a magyarok másfelé vették útjukat, midőn egyszerre az őrök egy lovas csapat közeledését jelentették. A magyarok előszáguldozói csakugyan nemsokára a kolostor közelében termettek. Az apátnak és társainak alig volt annyi idejök, hogy az egyházi szent edényeket magukkal a kastélyba szállítsák; a sietségben szent Othmár ezüst kelyhét is ott felejtették. Volt akkor — mint Ekkehárd folytatja — a mieink közt egy igen együgyü hóbortos barát. Heribáld nevezetű, kinek szavain és tettein a többiek sokat nevettek. Amint a barátok ijedten a kastély felé indultak, ezt is eleget sürgették, hogy ő is velük menjen. Fusson — válaszolá Heribáld — akinek tetszik, én ugyan sehová sem futok, mert nekem a gazda az idén nem adott bőrt sarura. A barátok végső pillanatban erővel is akarták kényszeríteni, de ő sokáig küzködve megesküdt, hogy sehova sem megy, ha csak az idei sarubőrt kezébe nem adják, így csakugyan ott maradt s félelem nélkül várta be a magyarokat. A mint ezek tegezzel, kopjákkal, dárdákkal fegyverkezve a kolostorba berontottak s azt össze vissza kutatták, elcsodálkoztak a mint Heribáldot egy magát, nagy bátran s gondtalanul fel s alá sétálva találták. Némelyek meg akarták őt ragadni és ölni, de elöljáróik ezt megtiltották s aztán tolmácsolt.Ital kikérdezték. A mint feleleteiből észrevették, hogy hóbortos, mindnyájan jótnevettek s bántatlan hagyták. Ezután parancsolták neki, hogy vezesse őket a kolostor rejtett kincseihez. Heribáld gyorsan egy rejtek ajtócskához ment, de amint ezt feltörték, mögötte gyertyatartókon s aranyozott csillárokon kívül semmit sem találtak. E rászedésért a magyarok a barátot pofonveréssel fenyegették, de csak fenyegették. E közben két magyar közvitéz fölment a toronyba s azt hívén, hogy az annak hegyében ragyogó érczkakas aranyból van öntve, egyikük lándzsájával le akarta feszegetni, miközben a sulyegyent elvesztve alázuhant s rögtön szörnyet halt. A keleti toronyban hasonló sors érte egy másik bajtársát, ki annak faláról leesve összetört. Ezek tetemeit ott a helyszínén rögtön megégették s a máglya tüzét körülállva, kopjaikkal versenyezve piszkálták. Mások a kolostor pinczéibe hatottak, hol egy pár hordó borra akadtak, melyeket a barátoknak nem volt idejök elszállítani. Egyikök már fölemelte szekerezését a hordóra, midőn Heribáld, ki már egészen otthonossá vált köztök, oda rohant s így kiáltott rá: ne bántsd barátom ! mit akarsz? mit igyunk majd, háti eltávoztok? A magyar ezt tolmács által megértvén, elkaczagta magát s társait is kérte, hogy az ő bolondja hordóihoz ne nyúljanak. E közben a magyarok portyázókat küldtek szét, hogy a vidéket fölkutassák s jelentést tegyenek. Ezek tudósításán megnyugodva a folyosókon s a kolostor előtti gyepen lakomázni letelepedtek. Az előkepők a kolostorban vendégeskedtek. Köztök Heribáld is, mint maga később mondta, úgy jóllakott, hogy jobban soha sem. A magyarok ebédjüket elkölteni a zöld gyepre keveredtek, Heribáld azonban magának s egy fogoly papnak, kit a magyarok magukkal hoztak, széket kerített. Az ebéd félnyersen sütött húsból állt, melyet kés nélkül fogaikkal rágtak le a csontokról; ebéd végével e csontokat enyelegve egymásra hajigálták. A bor telt kupákkal állt a középen, s kiki különbség nélkül annyit ivott, a mennyit tetszett. A bortól fölhevülve ujongani s tombolni kezdtek, s a papot és barátot is kényszerítették, hogy velők kiabáljon. A pap, ki a magyar nyelvet jól értette, egy ideig hatalmasan danolászott velők, de később eszébe jutván, hogy másnap a kereszt föltalálásának ünnepe következik, ennek antiphonéját, a „Senctifica nos“t kezdé keservesen énekelni, mi Heribáld is, ámbár rekedt hangon, együtt énekelt vele. A foglyok e szokatlan énekére a magyarok mind körükbe tódultak s kitörő kedvvel tánczva kerekedtek és daloltak főnökeik előtt. Némelyek fegyverrel öszszecsapva bajnok játékokkal mulattaták az előkelőket. A pap ez általános jó kedv közepett elérkezettnek vélvén az időt, hogy szabadulásáért könyöröghessen, keservesen zokogva a főnökök lábai elébe borult, de ezek fölindulva füttyökkel s zúgással adják tudtára boszuságukat s legényeiknek intenek. Azok rögtön ott teremnek, a papot megragadják s késeiket kirántva úgy teszik magukat, mintha a pap nyitott fejéről késeikkel pilist akarnának metélni, mi azonban csak tréfás ijesztgetésnek maradt. Egyszerre a kastély felé terjedő erdőből kürtriadás hangzott s a magyarok kémei csakhamar sietve jelentették, hogy az erdőben egy fegyveresekkel megrakott kastélyra bukkantak. Erre a magyarok, a papot s barátot ott hagyva, rögtön csapataikhoz siettek s szokásuk szerint hihetetlen hamarsággal csatarendbe állottak. Megértvén azonban, hogy a kastély fekvése oly erős, hogy csak nagy áldozattal lehetne megvivniok, affelé nem is közeledtek, hanem más irányban indultak meg, s mivel éjjeledni kezdett, hogy láthassanak, a falu néhány házát fölgyujtották, s minden szót és zajt betiltva a legnagyobb csendben vonultak Konstancz felé. A mint a kastélybeliek a tüzet látták, azt vélvén, hogy a magyarok a kolostort gyújtották föl s így odább állottak, a kastélyból kitörtek s a magyarok utócsapatát, mely a főseregtől távol maradt, megtámadván, nehányat közülök megöltek, egyet pedig megsebesitve elfogtak. A kürtjeladásra a magyar haderő rögtön nyilt térre sietett s ott a szekereket és podgyászt körbe állítva, gyorsan hadi rendbe állt , ezután őröket állítottak ki s a legénység a fűbe leheveredve csendesen iddogált és aludt. Hajnalban a közel falvakat benyargalászva kizsákmányolták, s az útfélen eső épületeket felgyújtogatva tovább vonultak. Engelbert apát az éji támadás után a kolostort megtekintette s Heribáldot, vagy ha megölték volna, holttestét gondosan kerestette, de nyomára nem akadhattak. Őt ugyanis a pap, amint magukra maradtak, nagy nehezen rábeszélte, hogy meneküljön vele,s így az éj homályában mindketten darab ideig egy közel hegy tetején a bokrok közt lappangtak, azután a kastélynak tartva, reggel felé csakugyan oda érkeztek. Az őrök őket a homályban távolról kémeknek gyanítva jelt adtak, mire az őrség egy része kirohant s Heribáldot megismervén, a pappal együtt az erősségbe bevitte. Itt mindkettejöket megvendégelték, sőt a behurczolt magyar sebesült foglyot is ápolás alá vették. Ez csakugyan fölgyógyulva megkeresztelkedett, megházasodott, családos ember lett, s nem tért soha vissza hazájába. Miután a magyarok végkép eltávoztak s az apát a barátokkal a kolostorba visszatért, ezek gyakran kérdezték a hóbortos Heribáldtól, hogy tetszettek neki Szent-Gallen oly számos vendégei. És nagyon is jól — válaszolá a barát — higyjétek el nekem, soha sem emlékezem, hogy kolostorunkban iígabb embereket láttam volna, mert ételben, italban igen bőkezűek, hiszen a mi szűkmarkú pinczemesterüntől alig mertem volna kérni, hogy ha szomjaztam, csak egyszer is innom adjon, de azok, mihelyt kértem, bőven adtak. S ha nem akartál inni — mondá a pap — pofokkal kényszeritettek. Nem tagadom — felele a barát — ez az egy sehogy sem tetszett, hogy csakugyan ilyen garázdák voltak. Igazán mondom nektek, soha sem láttam ilyen garázda embereket. Azok a barmok épen úgy viselték magukat az egyházban és kolostorban, mintha künn a mezőn lettek volna. Midőn egyszer kezemmel intettem nekik, hogy magára az istenre emlékezve legalább az egyházban csendes