A Honvéd, 1871 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1871-09-07 / 36. szám

160 vagy mint legfőbb a triumph. Hadgyakorlatok naponta tartottak. A sereg ettől nyerte elnevezését: „exercitus ab exercitari.“ Ezek futásban, ug­rásban, hajításban, lövésben, sánczolásban és tehervitelben állottak: 60 font podgyászig fegyvereken kívül s még sánczoló eszközök és több napra való élelmiszer hordásában. A régi római polgári becsületérzet, mely a férfiasság fogalmában látta az erényt (virtus) a seregekben oly szellemet hozott létre, mely mindenkorra megmaradt a valódi harczias­­ság mintaképéül és a rómaiakat győzelemről győzelemre vezette. 28. §. A régi római taktika. A légió manipelekben állott fel egész térközökkel (via). Ezen állás mint szabály maradt meg a pol­gárháborúkig, azonban több kisebb változáson ment keresztül. Camill előtt úgy látszik, miután az első tömegfelállítás eltörültetett, csak egyedül egy harczag szétvonásából és két harczag képzéséből állott. Később, várjon a Camill által-e vagy csak később a samniti harczokban az kétséges, három harczag képeztetett; az elsőben állottak a hastaták (fiatalabb korosztály), a másodikban a principesek (kik a főharczot vív­ták), és a harmadikban a triariak. A római h­arczállásnál tehát háromszo­ros tagozódás volt a harcz különféle momentumaira u. m. a bevezetés-, kivitel- és eldöntésre nézve; mindenek fölött a tartalék eszméjét kell a triariakban kiemelnünk. A manipel előbb 8 tagból állott, később 12 emberből arczvonalban és 10 emberből mélységben. Minden harczost 3 lábnyi térköz választotta el előttesétől és szomszédjától. A lovas tur­ulok többnyire 8 lóval rendeztettek arczvonalban 4 sorososan, az egyes lovasok 3 lépésnyi térközökkel. A consularis sereg a szövetségesekkel úgy volt felállítva, hogy a két római légió együtt közbül, a szövetségesek pedig (mivel nem bíztak bennök) szétválasztva a szárnyakon állottak. A triarik harczagát a máso­dik harczagtól nagy térköz választotta el; ezen térben volt az impera­­tornak és az említett testőrségnek, mely ismét a veteránok által tarta­tott szemmel, helye. A­ szövetségesek javacsoportjai (Kernschaaren) a triarik között állottak. Menetelésre a jobb szárnyon szakadoztak manipelekbe. A könnyűfegyverzetűek és a lovasság látták el a biztosító szolgá­latot. Az ellenség közelében a légió menetelés közben zárt négyszöget alakított és a podgyászt közbe lógta. A táborok szorgosan választattak ki, elsánczoltattak, és még egy évre is elláttattak árokkal és földhányás­sal ; egy Pyrrhus által elhagyott, vagy tőle elfoglalt táborhely szolgált legyen a római tábor­művészetnek, mely a későbbi időszakban tovább fejlesztetett, mintájául. Az ütközetek többnyire támadó jellegűek voltak s a kardviadal már a legrégibb időkben túlnyomóságra vergődött. A könnyű fegyverze­tnek csak elejéntén lehettek tevékenyek, a lovasság még jelentőségtelen volt s egyenetlen terepen lóról leszállva együtt küzdött a gyalogsággal. Az első harczag kezdte meg a támadást; ha ez visszanyomatott, a második vette át a h­arczot. A triarik addig csendesen feküdtek a földön, a pajzst vállukhoz támasztva, a kopját a földbe szúrva, míg bizonyos felszólítás őket felkelésre és a csatába nem hívta, hogy az eldöntést eszközöljék. 29. §: A hódítások ideje. A hadsereg képződésben nem változott semmit, s csak az ötödik osztály censusa szállhatott le, midőn több légió lett szükségessé és erőszakos toborzások hozattak be. A légiók száma a harczveszélylyel mindig növekedett s különösen a puni háború­ban egyszer 23-ra rúgott. A fegyverzeten azonban némely változtatások és javítások vétettek elő. A régi római igen rövid kard helyett a légiók kétélű spanyol vágó és szúró kardot és a vezérek ezenfelül még tőröket is viseltek, mint véd­­fegyvert aczél sisakot hordtak tollcsomag- vagy lósörénynyel, réz n­yildarabokat vagy pikkely- és lánczpánczélokat, vas lábvédőket gyap­júval bélelve a jobb, a pánczél által nem fedett lábon, és a nagy ajtópajzst fából állatbőrrel bevonva, vasalva, szegelve és fogantyúval ellátva. Az előbbi parittyások helyett rendes könnyű gyalogság, a veliták, hozattak be a legfiatalabbakból és legszegényebbekből választva ki, kik azonban jogosítva voltak, ha magukat vitézségben kitüntették, hogy a légiókhoz szegődjenek s három láb hosszú hajítókopját viseltek, vékony hegygyel, egy kardot, egy bőrsisakot és a gömbölyű paizst (parma). A lovasság görög minta szerint jobban szereltetett fel, nevezete­sen nyergekkel, s csak később kengyelekkel is. Két hegyű lándzsákat, hosszú kardokat pánczélingeket és tojásdad pajzsokat viselt. A zsold a második puni háborúban 2 obolt (körülbelül 21/1 ezüst garast) tett. Szigorúbb haditörvények hozattak, a rendes gyakorlatok szaporíttattak, különösen Scipio Afrikánus által. A hadügy körül a puni háborúk alatt majdnem az egyedüli Q. Fabius Maximus s később külö­nösen Aemilius Paulus a pydnai győző szereztek érdemeket. A taktika mindinkább és inkább tökélyeskedett. Tagozódásuk által a légiók különösen mozgékonyakká és eszerint a támadásra, mely mindig mozgáson alapszik, alkalmasakká lettek s ez, valamint a kardharcz, megfelelt a római jellemnek. A manipei állás három harczagban ezen időszakban is megmaradt, azonban a harczagátvonulás megkönnyíttetett. Az adisi csata (255) már ilyen alakban vivatott. Regulus javította ezen állást, s az első két har­czag manipeljeit, melyek a karthagói szolgálatban levő görög zsoldosok phalanxai ellen gyengéknek látszottak, erősítette­ Tunisnál (255). Regulus megparancsolta, hogy a támadandó hézagok veliták által töltessenek ki. A gallok rohamossága végett a térközök Additánál (213) még jobban is összezárattak. Cannánál is (202) az ékalakú támadásnál magától zárkózott minden térköz és ez itt, romlásra vezetett! Scipio a manipeleket nagy térközökkel meglehetős távokra alkalmazta és velitá­­kat állított a közökbe. A menetek szigorú rendben és elővigyázati rendszabályok figye­lembevételével lettek eszközölve, mire a lovasságon kívül, mely az oldalt és a hátat fedte, a veliták voltak hivatva. A podgyász, öszvérek által hordva, a középen vagy a biztosabb oldalon vitetett. A rómaiak edzés és gyakorlat által rendkívüli menetképességet szereztek; mesterségesen gyorsított kocsikon való menetek is előfordul­nak először is Claudius Nero alatt, hogy Livius Salinatorral Hasdrubal ellen összeköttetésbe lehessen jönni, ki Spanyolországból fivérének segít­ségére jött és Jenen által (207) Metaurusnál megsemmisíttetett. Nagy előhaladást tett az erődítés művészete. A menettáborok mindeddig is árkok és mellvédek által biztosíttattak, az állótáborok forma szerint megerősíttettek pallisadok, sánczok és tornyok által. Egy ilyetén római tábor 4-szögben tűzetett ki és 4 kapuval láttatott el. Az árkoktól 200 lépésnyire voltak a sátorsorok. Az arczvonalban táboroz­tak az extraordináriák, ezek mögött egy 200 lépésnyi négyszögű szabad tér volt, hol a hadvezér sátra, a questor- és legat-sátrak között állott : ezektől oldalt voltak a testőrök és veteránok, ezek mögött pedig a háboru-tribunok és a szövetségesek projektjeinek sátrai. Aztán követ­kezett a főút, mely a jobb és bal kapuhoz vezetett, és egyszersmind a fegyverhely és innét a többi tért a légiók táborhelye töltötte ki; a közép­ben állottak rómaiak, a két szárnyon a szövetségesek, mindkét oldalon befelé a lovasság, kifelé harczagrendjében a gyalogság. A veliták a sánczok mellett táboroztak, melynek őrzése ő reájuk volt bízva. Ezenkívül szigorú táborszolgálat volt berendezve: kapuőrök állíttattak fel, készletek tartattak, a jelszók táblácskákon az egyes őröknek (vigiles) kiadattak, és az őrök körülvizsgálására naponta négy lovag vezényeltetett. A képzettebb taktika folytán a harczok menetei az előbbi egysze­rűségtől eltért. Ugyan még mindig a könnyűek, a veliták, kezdték meg a viadalt, kidobták kopjaikat és aztán visszavonták magukat a szárnyakra vagy a hastaták utolsó sorai mögé. Aztán a lovasság támadt, s az ellen­­­­séges lovasságot visszanyomni és a gyalogságot oldalban vagy hátban­­ ragadni iparkodott; erre a hastaták vonultak fel, közel az ellenséghez elkezdettek pilaikat dobni, aztán az első sorok karddal rohantak közbe. Ezen közvetlen előkészítése a betörésnek a kopjahajítás által, tehát táv­fegyverrel, továbbá a kardharcz és a pajzs használata az ellenség vissza-­­ lökésére a rómaiak sajátságos és jellemző tulajdonai közé tartozik. Ha­­ engedniük kellett, úgy a sakktábla alakú felállítás alkalmas volt arra, hogy a principesek harcza­ga könnyen elővonalhassék, ha pedig ez ezek­nek sem sikerült, akkor a triarikra került a sor, kik kopraszegezve és az első harctagok minden térközét kitöltvén a döntő és utolsó tömeg­­támadást foganatosították. Eddig tehát nem fordul nagy különbség elő. Azonban fordultak elő oly ütközeti mozdulatok is, melyek épen csakis a légióknak kicsiny és mégis kielégítő erős csoportokra tagozódása által voltak lehetségesek. Illingánál (209) Scipio mindkét szárnyról 3 manipelt (összeállítva már akkor kohortnak neveztetett) lovassággal átfogó támadásra előre­menni rendelt és így a félhold alakú harczrendet (acies lunata) képezte. A zamai csatában (202), midőn Hannibal második harczagaival a viadal makacsosá vádlott, a principeseknek felosztva, lépcsőzetesen kellett a hastaták jobb- és balszárnyát követniük és ezeket épen igy a triariaknak Midőn tehát a csata a harmadik karthagói harczag lándzsái előtt, mely a második megfutamodását védte, megállapodott, a rómaiak hátul levő harczagai successiv az ütközetbe vonultak és győztek. Jamánál is ez vezetett, a két visszavetett ellenséges szárny üldözéséből visszatérvén, az eldöntésre. A honvédzászló. Nem sokára nevezetes ünnepélynek színhelye lesz Debreczen. A 46-ik honvédzászlóalj zászlójának felavatását fogjuk akkor ün­nepelni. Több honvéd zászlószentelés történt már az országban a legköze­lebbi időben; megadjuk mindeniknek az illő tiszteletet, a kellő fontossá­got ; azonban mégis, nem csupán helyi szempontból, hanem országos tekintetekből véve is a dolgot, különösebben igényli figyelmünket a Debreczenben végbemenő első honvédzászlószentelés. Mert, ha elismerjük is, hogy az egész ország osztozott az 1848-9-ks időszak alatt a dicsőségben, mit a honvéd név árasztott a nemzetre, úgy véljük, hogy nem lépjük át a szerénység határait, ha azt állítjuk, mikép az 1849-ik év világraszóló eseményei Debreczen mint tengely körül forogtak. Mellőzve a politikai tekinteteket, nem vizsgálva a végkimenetel minőségét, általában elmondhatjuk, hogy a nemzeti lelkesedés, s a hősi dicsőség itt találta leggazdagab forrását, s ebből táplálkozott az foly­vást, mint kiapadhatlan kútfőből. Nem csoda, ha az 1849-ik év után bekövetkezett évek, s e nyoma­tás időszaka csaknem legmaradandóbb gyászt, majdnem legvérzőbb sebe­ket hagytak e vidéken. De másfelől az is igen természetesnek látszik, hogy az az önfelál­dozó honszerelem, mely a haza szabadsága megmentése forró vágyával tapadt össze, a honvéd név, mely bámulatra ragadta a világot, majdnem legerősebben e vidéken tartotta és tartja meg máig is azon varázshatást, mely elragadja lelkünket, szent áhítattal tölti el keblünket, s melynek bűverejében helyezzük hazánk jövő boldogságát, hiszszük a második fel­­i támadást! (Folytatása következik.)

Next