A Honvéd, 1871 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1871-09-07 / 36. szám
160 vagy mint legfőbb a triumph. Hadgyakorlatok naponta tartottak. A sereg ettől nyerte elnevezését: „exercitus ab exercitari.“ Ezek futásban, ugrásban, hajításban, lövésben, sánczolásban és tehervitelben állottak: 60 font podgyászig fegyvereken kívül s még sánczoló eszközök és több napra való élelmiszer hordásában. A régi római polgári becsületérzet, mely a férfiasság fogalmában látta az erényt (virtus) a seregekben oly szellemet hozott létre, mely mindenkorra megmaradt a valódi harcziasság mintaképéül és a rómaiakat győzelemről győzelemre vezette. 28. §. A régi római taktika. A légió manipelekben állott fel egész térközökkel (via). Ezen állás mint szabály maradt meg a polgárháborúkig, azonban több kisebb változáson ment keresztül. Camill előtt úgy látszik, miután az első tömegfelállítás eltörültetett, csak egyedül egy harczag szétvonásából és két harczag képzéséből állott. Később, várjon a Camill által-e vagy csak később a samniti harczokban az kétséges, három harczag képeztetett; az elsőben állottak a hastaták (fiatalabb korosztály), a másodikban a principesek (kik a főharczot vívták), és a harmadikban a triariak. A római harczállásnál tehát háromszoros tagozódás volt a harcz különféle momentumaira u. m. a bevezetés-, kivitel- és eldöntésre nézve; mindenek fölött a tartalék eszméjét kell a triariakban kiemelnünk. A manipel előbb 8 tagból állott, később 12 emberből arczvonalban és 10 emberből mélységben. Minden harczost 3 lábnyi térköz választotta el előttesétől és szomszédjától. A lovas turulok többnyire 8 lóval rendeztettek arczvonalban 4 sorososan, az egyes lovasok 3 lépésnyi térközökkel. A consularis sereg a szövetségesekkel úgy volt felállítva, hogy a két római légió együtt közbül, a szövetségesek pedig (mivel nem bíztak bennök) szétválasztva a szárnyakon állottak. A triarik harczagát a második harczagtól nagy térköz választotta el; ezen térben volt az imperatornak és az említett testőrségnek, mely ismét a veteránok által tartatott szemmel, helye. A szövetségesek javacsoportjai (Kernschaaren) a triarik között állottak. Menetelésre a jobb szárnyon szakadoztak manipelekbe. A könnyűfegyverzetűek és a lovasság látták el a biztosító szolgálatot. Az ellenség közelében a légió menetelés közben zárt négyszöget alakított és a podgyászt közbe lógta. A táborok szorgosan választattak ki, elsánczoltattak, és még egy évre is elláttattak árokkal és földhányással ; egy Pyrrhus által elhagyott, vagy tőle elfoglalt táborhely szolgált legyen a római táborművészetnek, mely a későbbi időszakban tovább fejlesztetett, mintájául. Az ütközetek többnyire támadó jellegűek voltak s a kardviadal már a legrégibb időkben túlnyomóságra vergődött. A könnyű fegyverzetnek csak elejéntén lehettek tevékenyek, a lovasság még jelentőségtelen volt s egyenetlen terepen lóról leszállva együtt küzdött a gyalogsággal. Az első harczag kezdte meg a támadást; ha ez visszanyomatott, a második vette át a harczot. A triarik addig csendesen feküdtek a földön, a pajzst vállukhoz támasztva, a kopját a földbe szúrva, míg bizonyos felszólítás őket felkelésre és a csatába nem hívta, hogy az eldöntést eszközöljék. 29. §: A hódítások ideje. A hadsereg képződésben nem változott semmit, s csak az ötödik osztály censusa szállhatott le, midőn több légió lett szükségessé és erőszakos toborzások hozattak be. A légiók száma a harczveszélylyel mindig növekedett s különösen a puni háborúban egyszer 23-ra rúgott. A fegyverzeten azonban némely változtatások és javítások vétettek elő. A régi római igen rövid kard helyett a légiók kétélű spanyol vágó és szúró kardot és a vezérek ezenfelül még tőröket is viseltek, mint védfegyvert aczél sisakot hordtak tollcsomag- vagy lósörénynyel, réz nyildarabokat vagy pikkely- és lánczpánczélokat, vas lábvédőket gyapjúval bélelve a jobb, a pánczél által nem fedett lábon, és a nagy ajtópajzst fából állatbőrrel bevonva, vasalva, szegelve és fogantyúval ellátva. Az előbbi parittyások helyett rendes könnyű gyalogság, a veliták, hozattak be a legfiatalabbakból és legszegényebbekből választva ki, kik azonban jogosítva voltak, ha magukat vitézségben kitüntették, hogy a légiókhoz szegődjenek s három láb hosszú hajítókopját viseltek, vékony hegygyel, egy kardot, egy bőrsisakot és a gömbölyű paizst (parma). A lovasság görög minta szerint jobban szereltetett fel, nevezetesen nyergekkel, s csak később kengyelekkel is. Két hegyű lándzsákat, hosszú kardokat pánczélingeket és tojásdad pajzsokat viselt. A zsold a második puni háborúban 2 obolt (körülbelül 21/1 ezüst garast) tett. Szigorúbb haditörvények hozattak, a rendes gyakorlatok szaporíttattak, különösen Scipio Afrikánus által. A hadügy körül a puni háborúk alatt majdnem az egyedüli Q. Fabius Maximus s később különösen Aemilius Paulus a pydnai győző szereztek érdemeket. A taktika mindinkább és inkább tökélyeskedett. Tagozódásuk által a légiók különösen mozgékonyakká és eszerint a támadásra, mely mindig mozgáson alapszik, alkalmasakká lettek s ez, valamint a kardharcz, megfelelt a római jellemnek. A manipei állás három harczagban ezen időszakban is megmaradt, azonban a harczagátvonulás megkönnyíttetett. Az adisi csata (255) már ilyen alakban vivatott. Regulus javította ezen állást, s az első két harczag manipeljeit, melyek a karthagói szolgálatban levő görög zsoldosok phalanxai ellen gyengéknek látszottak, erősítette Tunisnál (255). Regulus megparancsolta, hogy a támadandó hézagok veliták által töltessenek ki. A gallok rohamossága végett a térközök Additánál (213) még jobban is összezárattak. Cannánál is (202) az ékalakú támadásnál magától zárkózott minden térköz és ez itt, romlásra vezetett! Scipio a manipeleket nagy térközökkel meglehetős távokra alkalmazta és velitákat állított a közökbe. A menetek szigorú rendben és elővigyázati rendszabályok figyelembevételével lettek eszközölve, mire a lovasságon kívül, mely az oldalt és a hátat fedte, a veliták voltak hivatva. A podgyász, öszvérek által hordva, a középen vagy a biztosabb oldalon vitetett. A rómaiak edzés és gyakorlat által rendkívüli menetképességet szereztek; mesterségesen gyorsított kocsikon való menetek is előfordulnak először is Claudius Nero alatt, hogy Livius Salinatorral Hasdrubal ellen összeköttetésbe lehessen jönni, ki Spanyolországból fivérének segítségére jött és Jenen által (207) Metaurusnál megsemmisíttetett. Nagy előhaladást tett az erődítés művészete. A menettáborok mindeddig is árkok és mellvédek által biztosíttattak, az állótáborok forma szerint megerősíttettek pallisadok, sánczok és tornyok által. Egy ilyetén római tábor 4-szögben tűzetett ki és 4 kapuval láttatott el. Az árkoktól 200 lépésnyire voltak a sátorsorok. Az arczvonalban táboroztak az extraordináriák, ezek mögött egy 200 lépésnyi négyszögű szabad tér volt, hol a hadvezér sátra, a questor- és legat-sátrak között állott : ezektől oldalt voltak a testőrök és veteránok, ezek mögött pedig a háboru-tribunok és a szövetségesek projektjeinek sátrai. Aztán következett a főút, mely a jobb és bal kapuhoz vezetett, és egyszersmind a fegyverhely és innét a többi tért a légiók táborhelye töltötte ki; a középben állottak rómaiak, a két szárnyon a szövetségesek, mindkét oldalon befelé a lovasság, kifelé harczagrendjében a gyalogság. A veliták a sánczok mellett táboroztak, melynek őrzése ő reájuk volt bízva. Ezenkívül szigorú táborszolgálat volt berendezve: kapuőrök állíttattak fel, készletek tartattak, a jelszók táblácskákon az egyes őröknek (vigiles) kiadattak, és az őrök körülvizsgálására naponta négy lovag vezényeltetett. A képzettebb taktika folytán a harczok menetei az előbbi egyszerűségtől eltért. Ugyan még mindig a könnyűek, a veliták, kezdték meg a viadalt, kidobták kopjaikat és aztán visszavonták magukat a szárnyakra vagy a hastaták utolsó sorai mögé. Aztán a lovasság támadt, s az ellenséges lovasságot visszanyomni és a gyalogságot oldalban vagy hátban ragadni iparkodott; erre a hastaták vonultak fel, közel az ellenséghez elkezdettek pilaikat dobni, aztán az első sorok karddal rohantak közbe. Ezen közvetlen előkészítése a betörésnek a kopjahajítás által, tehát távfegyverrel, továbbá a kardharcz és a pajzs használata az ellenség vissza- lökésére a rómaiak sajátságos és jellemző tulajdonai közé tartozik. Ha engedniük kellett, úgy a sakktábla alakú felállítás alkalmas volt arra, hogy a principesek harczaga könnyen elővonalhassék, ha pedig ez ezeknek sem sikerült, akkor a triarikra került a sor, kik kopraszegezve és az első harctagok minden térközét kitöltvén a döntő és utolsó tömegtámadást foganatosították. Eddig tehát nem fordul nagy különbség elő. Azonban fordultak elő oly ütközeti mozdulatok is, melyek épen csakis a légióknak kicsiny és mégis kielégítő erős csoportokra tagozódása által voltak lehetségesek. Illingánál (209) Scipio mindkét szárnyról 3 manipelt (összeállítva már akkor kohortnak neveztetett) lovassággal átfogó támadásra előremenni rendelt és így a félhold alakú harczrendet (acies lunata) képezte. A zamai csatában (202), midőn Hannibal második harczagaival a viadal makacsosá vádlott, a principeseknek felosztva, lépcsőzetesen kellett a hastaták jobb- és balszárnyát követniük és ezeket épen igy a triariaknak Midőn tehát a csata a harmadik karthagói harczag lándzsái előtt, mely a második megfutamodását védte, megállapodott, a rómaiak hátul levő harczagai successiv az ütközetbe vonultak és győztek. Jamánál is ez vezetett, a két visszavetett ellenséges szárny üldözéséből visszatérvén, az eldöntésre. A honvédzászló. Nem sokára nevezetes ünnepélynek színhelye lesz Debreczen. A 46-ik honvédzászlóalj zászlójának felavatását fogjuk akkor ünnepelni. Több honvéd zászlószentelés történt már az országban a legközelebbi időben; megadjuk mindeniknek az illő tiszteletet, a kellő fontosságot ; azonban mégis, nem csupán helyi szempontból, hanem országos tekintetekből véve is a dolgot, különösebben igényli figyelmünket a Debreczenben végbemenő első honvédzászlószentelés. Mert, ha elismerjük is, hogy az egész ország osztozott az 1848-9-ks időszak alatt a dicsőségben, mit a honvéd név árasztott a nemzetre, úgy véljük, hogy nem lépjük át a szerénység határait, ha azt állítjuk, mikép az 1849-ik év világraszóló eseményei Debreczen mint tengely körül forogtak. Mellőzve a politikai tekinteteket, nem vizsgálva a végkimenetel minőségét, általában elmondhatjuk, hogy a nemzeti lelkesedés, s a hősi dicsőség itt találta leggazdagab forrását, s ebből táplálkozott az folyvást, mint kiapadhatlan kútfőből. Nem csoda, ha az 1849-ik év után bekövetkezett évek, s e nyomatás időszaka csaknem legmaradandóbb gyászt, majdnem legvérzőbb sebeket hagytak e vidéken. De másfelől az is igen természetesnek látszik, hogy az az önfeláldozó honszerelem, mely a haza szabadsága megmentése forró vágyával tapadt össze, a honvéd név, mely bámulatra ragadta a világot, majdnem legerősebben e vidéken tartotta és tartja meg máig is azon varázshatást, mely elragadja lelkünket, szent áhítattal tölti el keblünket, s melynek bűverejében helyezzük hazánk jövő boldogságát, hiszszük a második feli támadást! (Folytatása következik.)