A Jövő Társadalma, 1926. október - 1927. augusztus (2. évfolyam, 1-11. szám)
1926-10-01 / 1. szám
Néhányan, a szürkerongyos, fáradtagyú proletárok egy évvel ezelőtt vakmerően felemeltünk egy szürke zászlót, hogy színpompássá varázsoljuk a ragyogó napfényben. Ezeken a részeken, ahol a brutálisan nyílt terrorreakció, avagy az alattomosan kétszínű ravaszkodás hódítja meg az agyakat mákonyos álprogressziójával, megteremtettük „A Jövő Társadalmá“-t. „A Jövő Társadalma“ munkatársa mindenki, aki társadalomtudományi vonatkozású mondanivalóit e folyóirat hasábjain akarja elmondani — írtuk zászlónkra. És jöttek velünk sokan, akik azt hitték ... és elsomfordáltak a legeslegelső keresztútnál jobb tájak, dúsabb televény felé. Vissza . .. igen, vissza oda, a ványadt, de még mindig bőfejű emlőkhöz. De jöttek mások. Az emelthomlokúak, a Vendég Jánosok. És a szenvedők, a szerető szivüek... „A felfordulás minden földi javamat magával ragadta, csak melegen érző szívem maradt meg .. .“ írja egy kis vidéki városból egy nőtestvérünk. „Koldusszegény vagyok, de azért erkölcsi kötelességemnek tudom, hogy azok mellé álljak, akik keresik a szomorodott szívüeket... a megalázóitokat“, írja egy medgyesi asztalos. „Mi bányászok, akik az örökös éjszaka sugortalan sötétjében robotoljuk le életünket. . . akik itt az analfabétizmus feneketlen tengerében fuldokolva hiába sikoltunk segítségért, mi meg tudjuk becsülni a szövétnekhordozókat“, írja egy zsilvölgyi bányarabszolga. Sokan vagyunk.. . érezzük, sokkal többen vagyunk, mint ahányan tudunk egymásról... Igen . . . néha-néha bekukkant hozzánk egy-egy kiváncsi ködember is. „Jó fiúk, hát lesz-e nálatok tavasz ? Én odaát próbálkozom, de az erősebb gyökerűek elszívják előlem az életnedveket. Nálatok ? . ..“ Nem riasztjuk el. „Jó fiú, hát mégis visszaadsz valamit abból, amit eloroztál ?“ Hagyjuk. Tudjuk, hogy magától továbbáll más tájakra a szegény, szomorú legény. Az ő szomorúságából is tanulunk, nő az erőnk, acélozódik felelősségérzetünk és szerető kezekkel, óvatosan, elszánt akarattal emeljük a sugárzó nap felé zászlónkat, bontsa ki rajta azt a színpompát, amely a szenvedők, a letiprottak lelkében szivárványozódik, ég. Becsületes munka büszke, boldog tudatával, emelt homlokkal lépünk át a második évbe. Mindössze egyetlen pillanatra állunk meg, hogy megszorítsuk testvéreink kérges tenyerét, hogy lelkükbe sugározzuk proletárüdvözletünket. Minden hónapban találkozunk, minden gondolatunkban egyek vagyunk, proletártestvérek.