Telegdi Zsigmond (szerk.): ÁLTALANOS NYELVÉSZETI TANULMÁNYOK 3. (Budapest, 1965)
† Szántó Éva: A modern szovjet fonológia néhány kérdése
közvetett viszonyban állanak az akusztikai tényekkel. Saumján és Csisztovics a nyelvet — a struktúrát — csak közvetetten tartja felismerhetőnek, tehát a kibernetikában elfogadott „fekete doboz"-zal hasonlítják össze. A modellálással kapcsolatban is a kibernetikában elfogadott nézetet vallják, amely szerint a modellálás helyes vagy téves voltát a tudományos kutatás céljából kiindulva lehet csupán megítélni. A gépi fordítással foglalkozó szakemberek hasonlóképpen ítélik meg a modellálást. I. A. Melcsuk fejezte ki ezt a felfogást a legérzékletesebben. Képzeljük el, hogy olyan objektumokkal találjuk magunkat szemben, amelyeket egy előttünk rejtett szerkezet hoz létre. Meg akarjuk érteni ennek a szerkezetnek a lényegét, de mivel azt közvetlenül nem érzékelhetjük, csupán az objektumok tulajdonságaiból vonhatunk le következtetéseket. (Meg kell jegyeznünk, hogy a szerkezet bennünket csak egy bizonyos, meghatározott tekintetben érdekel: funkcionálásának csak azok a vonatkozásai fontosak, amelyek az érdekelt objektumok létrejöttét meghatározzák.) Az objektumok összességét elemezve mi kialakíthatunk magunkban egy bizonyos hipotetikus képet erről a szerkezetről. A hipotetikus képnek megfelelően megkonstruáljuk a szerkezet modelljét. A modell nem másolat. Ez azt jelenti, hogy a szerkezet számos konkrét tulajdonsága figyelmen kívül marad. Bizonyos tekintetben a modell nem is fog hasonlítani a szerkezethez. De ha ez a modell funkcionálásában ugyanolyan objektumokat lesz képes létrehozni, mint a szerkezet maga, akkor a mi szempontunkból a modell azonos a szerkezeti és a modellálás helyes. (Ugyanakkor azonban ez nem jelenti azt, hogy hipotetikusan nem lehet másképpen modellálni. Ahmanova, Melcsuk 60.) Ezek szerint tehát a konkrét beszéd alapján (amely a nyelv működésének produktuma) csak közvetetten, bizonyos hipotetikus modellálások eszközével közelíthetjük meg a nyelvet (a struktúrát), amely közvetlenül nincs adva. Saumján és Csisztovics koncepciója mindezen túl azonban már lényegesen eltér egymástól. Saumján kétszintű fonológia elmélete egy tényleges ellentétnek a feloldására törekszik, amely a fonéma meghatározásával kapcsolatban valamilyen formában mindegyik fonológiai irányzatban implicite megtalálható. Ez az ellentét abból ered, hogy a fonémát két aspektusban határozzák meg: egyrészt — mivel a fonéma beszédhangokban realizálódik — akusztikai vagy artikulációs aspektusban, másrészt a beszédhangok nyelvi funkciójából kiindulva — tehát fonológiai aspektusban —, amikor a beszédhangnak az adott nyelvben létező fonológiai szembeállásai rögzítődnek (Saumián 183). A két meghatározás nem mindig fedi egymást. A fonémáknál az invariáns tulajdonságok a lényegesek, beszédhangokban való realizálódásukkor viszont variánsokkal kerül szembe a kutató. Ezt az ellentétet különböző fonológiai irányzatok úgy fejezték ki, ahogy megállapították a fonéma és a konkrétan kiejtett hang viszonyát. Az ellentét a következő példával illsuztrálható: a lengyel nyelvben a nazális és orális e-féle magánhangzók akusztikai vagy artikulációs vizsgálata arra a következtetésre vezet, hogy ezek a magánhangzók nem azonosak, ugyanakkor ugyanezen magánhangzók szemiotikai funkciójának vizsgálata arról tanúskodik, hogy