A Munkás, 1919 (10. évfolyam, 29-38. szám)
1919-09-27 / 29. szám
A MUNKÁS A SZOCIAIISTA MUNKÁSPÁRT HIVATALOS LAPJA OFFICIAL ORGAN OF THE SOCIALIST LABOR PARTY Kiadja: A Szocialista Munkáspárt magyar nyelvi szövetsége, a Magyar Szocialista Munkás Szövetség. Megjelenik: MINDEN SZOMBATON Published by The Hungarian Socialist Labor Federation Published: EVERY SATURDAY ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre........................................$2.00 Fél évre ...........................................$1.00 Csomagos lapok 100 példány ■ • $2.50 Egyes példány ára 5c. Minden levél a következő címre küldendő: A MUNKÁS 411 E. 83rd St., New Yorlf, N. Y. Telephone: Lenox 5550 Központi titkár: Zermann Ferencz. 411 E. 83rd St., New York, N. Y. Telephone: Lenox 5550 New York, N. Y. Sept. 27, 1919 SUBSCRIPTION RATES: For One Year.................................$2.00 For a Half Year............................$1.00 Bundle Order 100 Copies------$2.50 Single Copies 5c. Address all communications to: A MUNKÁS 411 E. 83rd St., New York, N. Y. Telephone: Lenox 5550 Frank Ch. Zermann Natl. Secretary 411 E. 83rd St., New York, N. Y. Telephone: Lenox 5550 New York, N. Y. Sept. 27,1919 A nag'y nap Nagy nap van készülőben a jövő hónap hatodikára Washingtonban, az Egyesült Államok fővárosában. Ugyanis Wilson elnök a közelmúltban avval a tervezettel lépett a nyilvánosság elé, hogy egy konferenciát hív egybe, amelyen a munkásosztály viszonya a tőkésosztállyal fogja a tárgyat képezni. Örülhetnek a dolgozó milliók! Az ő javukra, tíz ő helyzetük megtárgyalására és enyhítésére fog összegyűlni egy hármas bizottság, amely képviselni fogja a munkásságot, a tőkéseket vagy munkaadókat és a nagyközönséget. Meg lesz oldva a társadalmi kérdés békésen, telt asztalok mellett, nem lesz szükség bérharcokra, nyomorra, stb. A Munka konferencia, mert ez a hivatalos neve, célja az,hogy a fentebb említett három elem bejor érdekeit és igyekezzen-dekeli köszöny megteremtésére, a munkáltatók és a munkások között. Ha a célt a felszínről nézzük, ez elég elfogadhatónak hangzik. Azonban szükséges, hogy az egész kérdést megbíráljuk és lássuk, vájjon mi is lehet a célja az így öszszehívott konferenciának és vájjon lehet-e az így megszerkesztett konferenciának üdvös eredménye azok számára, akiket a kérdés legjobban érdekelne. Mindenki meg fog egyezni abban, hogy ami a tőkés osztály helyzetét illeti, legalább is anyagi helyzetét, semmi okuk nekik panaszra ez irányban nincsen, ha nem lenne egy zavaró körülmény; az, hogy a munkásság is tudatában van annak, hogy ember és eme érzületét különféle módokon kifejezésre juttatja. Ha ezáltal a tőkések az ő pompás helyzetüket veszélyeztetve nem látják, eszükbe sem volna egy ily célú konferencián résztvenni. Ki a második rész? Válasz: a nagyközönség! Kik azok, akik a nagyközönséget képviselik? Erre a kérdésre igen nehezen tudnák megadni a választ azok, akik a konferencia tervezői. A fejlődések Amerikában oly rohamosak voltak az utolsó években, hogy a társadalmi ellentétek és viszonyok mind inkább élesebbekké váltak. Ezen ellentétek a munkásosztály voltában az egyik részen és a tőkésosztálynál a másik részen nyilvánul meg. Még mindig létezik egy úgynevezett közép, a burzsoázia, de ennek hatalma és jelentősége olyannyira csökkent, hogy nem jelent számottevő tényezőt a jelen társadalmi küzdelem alakulásaiban. Ami megvan belőle, ennek nagy része feltétlen szolgájává szegült a nagytőkének és ennélfogva tehát mint a társadalomnak egy külön eleme nem szerepel. Ezekből láthatjuk, hogy a nagyközönség fogalom arra a tényre szűrődik le, hogy ennek túlnyomó részét a munkásosztály képezi. Lehet azonban, hogy azt értik ez alatt, hogy ezen munkástömegek, amelyek még nem emelkedtek ki a burzsoá gondolkozás posványából, akiket a társadalmi egyenlőtlenség korbácsa még nem kényszerített arra, hogy saját maga is beismerje, hogy a termelők táborába tartoznak. Lehet és majdnem biztosak vagyunk, hogy ezt az elemet értik a nagyközönség alatt, de legyen ez bármint, ennek a nem létező elemnek a szerepe csak az fontos, hogy ők is képviselve lesznek a konferencián és hogy a fenti állításunk arra nézve, hogy a burzsoázia a nagytőke szolgája, az alantabb közölt képviseleti öszszetételből fényesen kitűnik. A munkásság volna a harmadik és talán a legfontosabb tagja ennek a konferenciának. Ők azok, akik szenvednek a jelen társadalmi rendszer alatt, ők azok, akiket ennek a rendszernek a nyomora arra késztet, hogy ez ellen tiltakozzanak és eme tiltakozásukat szervezkedésben nyilvánítsák, szervezeteik révén pedig igyekezzenek sztrájkok és más megnyirér a tőkéek•'+41^: kényszeríteni a termelt javak utáni díjazást igazságosabb módon intézni. Nem törődne a tőke mindezekkel, ha a régi rendszer uralkodna a munkásság eme mozgalmában, mert ha a munkásságnak tényleg sikerül a tőkéseket kényszeríteni nagyobb bérek fizetésére, ő nekik még mindig megvan az a hatalmuk, hogy evvel szemben képesek felemelni a munkás létéhez szükséges mindennapiakat. Azonban nem itt rejlik a hajlandóság a konferenciázásra, hanem ott, hogy a konzervatív szervezetek vezérei, amelyeket a tőkéseknek sikerült a múltakban megvásárolni, mindinkább tehetetlenebbekké lesznek meggátolni a munkásság nagy zömének azon tudatra ébredését, hogy szervezkedésük mai irányain és céljain változtatniok kell. Kezdik mindinkább jobban megérteni, hogy a munkásszervezet hivatásának messzebbremenőnek kell lennie, mint puszta béremelés követelésnek és jobb viszonyoknak a gyárban. Kezdik megérteni azt, hogy mindezeket megvalósítani lehetetlen, amíg a tőkésosztály jelenhatalma érvényesül és ennélfogva mind nagyobb mértékben kezdenek forradalmi módszerek alkalmazásával foglalkozni, amelynek a végcélja a jelen tőkésrendszer megszüntetését jelentené. És amilyen mértékben kezdik ezt felismerni, épp oly mértékben látják azt is, hogy mindezek végrehajtására meg is volna a kellő erejük, ha szervezettségüket ily formákban kiterjesztik. Ez a változás oly mérvű sok helyen, hogy a munkásság akkor, amikor a vezetőik, akik a tőkések szolgái akarnak lenni, nem hajlandók kívonatukra hallgatni, ezeket félresöprik és kezdenek tanulni saját lábukon járni, a saját ügyükben. Az a tény is megfogamzódik már a munkásság elméjében, hogy a tőkések szervezkedése a maguk részükön országosan és nemzetközileg ipari, tehát viszont nekik is ily módon kell szervezkedni. A fent felsoroltak azok a tények, amelyek egyrészt már a párisi békekonferenciát és evvel kapcsolatosan Wilson elnököt arra késztette, hogy ily konferencián a munkáskérdéssel foglalkozzanak. A tőkések hajlandók ezen résztvenni, mert főkép az ő javukat szolgálná. A jelen rettegésüket helyzetükre nézve felváltaná a biztonság érzülete, még ha némi koncessziókat kellene is ezért adni. A munkásosztály maga semmi módon huzamosabb időre nem volna segítve. Sokat hallunk manapság arról, hogy lehetséges a tőke és a munka között a megértés és ennek alapja az úgynevezett közös alku a két elem között. Aki hajlandó a közelmúltban történtekre gondolni, aki hajlandó ezek tanulságait megérteni, azok azt is meg fogják érteni, hogy ez a frázis meddő, értéktelen valami a munkások számára. Hisz ott van a közelmúlt példája, a tőke ígérete a háború alatt, hogy: “a munkának nagyobb jogot kell biztosítani, a béke bekövetkeztekor jobb élet és társadalmi viszonyokat és nagyobb jogokat és ezen jogok kifejezésére ehhez mért képviseletet.” Mindezt a munkásság elhitte és örömmel várta azt az időt, amikor mindeme ígéretek be lesznek váltva. De vájjon be lettek-e váltva? Nem! Alig, hogy az ideiglenes béke meg lett kötve, a tőkés elfeledte mind az ígéreteit, a gazdasági béklyót duplázott erővel kezdé megszorítani, politikai képviselőit pedig arra késztette, hogy fosszák meg a munkásságot egyik vagy máik ürügy alatt a legelemibb jogoktól. Nem csoda ezek után, hogy a nyugtalanság elérte a tetőfokát és az sem csodálandó, hogy a tőkés hajlandó evvel szemben helyzetét biztosítani. A munkásságnak ettől a konferenciától nincs sok várni valója. Az ő helyzetük változása saját erejük műve lehet csak. Ezen kell, hogy épüljön hatalma és ebből kell, hogy fakadjon győzelme. Mindezek dacára, mégis ajánlatos lesz tükör elé állítani azoka t- akik ki teszi-ők napra vagy már nagyrészt ki is vannak nevezve, akik a nagy napon öszsze fognak gyűlni a konferenciára. A munkásságot ki fogja képviselni. Legyen ez az első kérdés. Egész bizonyos, hogy a tőke régi barátja az A. F. os L. lesz az, akit evvel meg fognak bízni. Nos, azt fogja mondani az olvasó, hogy fentebb azt mondottuk, hogy a tagság kezdi újból eltenni a reakcionárus vezéreit és saját lábán kezd járni, ennélfogva tehát meg fogja választani saját embereit, akiket érdekeik védésére legallkalmasabbaknak tart! A tény az, hogy az A. F. os L. hatalma még mindig elegendő arra, hogy ily apró-cseprő ügyeket legfőbb hivatalnokai úgy intézzenek el, ahogy ők ezt legjobbnak látják. Eszük águkban sincs a konferencia képviselőit a tagság által jelöltetni és ezek által megválasztatni. Sammi bácsinak, az A. F. of L. Grand Old Manjének lesz elég esze, hogy ezt meg ne tegye. Majd kinevezi ő azokat, akik ezt a szolgálatuk által kieszközölték. Lesz majd ott képviselve Hutcheson, az ácsoktól, Lewis, a bányászoktól, Tobin, a cipészektől, és még több ezekhez hasonló munkásvezérek. Eddig a teljesképviseleti lisztát erről a részről nem tudjuk, de akik ismerik a néhány felemlített szerepét a munkásmozgalomban, azok tudni fogják, hogy az ő kezükben úgy lesz letéve a munkások érdekének az ügye, mintha az ember az egeret a macska őrizetére bízná. Nincs ezeknek természetükben, épúgy, mint a macskának nincs, hogy az egeret őrizze, hogy ők a munkásság érdekében tényleg valami értékeset cselekedjenek. Ha akad közöttük néha mégis egy fehér holló, ezt rögtön kiüldözik köraikből a radikalizmus érvei alapján. Nos, vegyük a másik részt, a tőkéseiket. Kik fogják őket képviselni? Azt hiszem, alig szükséges erre a kérdésre a felelet. Csak természetes, hogy a nagytőke legtekintélyesebbjei, támogatva a truszt-ügyvédette legeszesebbjeivel Ennek a résznek a képviseleti összetételét sem ismerjük még, de biztosak lehetünk abban, hogy a képviseletek a lehető legtehetségesebb lese. És most következik a fent leírt tisztelt ngyközönség. Ennek a félnek a képviselőit már kinevezték. Lássunk csak egy néhányat a 22 képviselő közül, hogy kicsodák. Itt van Bernard Baruch, egy nagytőkés, a volt hadiipari tanács feje. Ifj. J. D. Rockefeller, nagytőkés bányatulajdonos és el nem foglalt óráiban filantrófus, akinek nevéhez a közelmúltban lefolyt ludlowi vérengzés, az otani sztrájkból való emléke fűződik. Azután Dr. Chas Eliot, a Harvard egyetem tanára, a tőkések rendszerének egyik leglelkesebb üdvözítője, aki arról is emlékezetes, hogy a sztrájktörők skoponyája köré a hősök koszorúját fonva. Ezt követi egy csoport bankár, nagybirtokos, tanár és gyáros és végül van a burzsoázia felfogásnak is két képviselője. Valószínüleg ezek akarnák képezni a bizottság radikális elemeit. Ezek Charles E. Russel és John Sparge, a Szocialista Pártnakkét hirhjedt renegátja, akiknek elmei felfogásukkal már igen régen tisztában voltunk, de akiknek áruló álláspontját az említett párt nem volthajlandó elismerni, amíg végül saját maguk kiléptek és megalakították a tőkés hírlapaikból ismert Amerikai Szocialista Pártot. Hogy ennek a pártnak, hol vannak a tagjai, még nem voltunk képesek megtudni. Valószínűleg ott tanyáznak a new yorki Fifth Ave, vagy a chicagói Lake Shore Drive körül valahol. De elég ebből ennyi. Világos, hogy a tisztelt nagyközönség képviselete megfelelő és hatásos szekundása lesz a tőkések képviseletének. Egy ilyen összeállítású bizottsággal fog majd tárgyalást folytatni az amerikai munkásosztály érdekében az A. r. of L.-t képviselő bizottság. Hogy a tárgyalásnak minitani nen ' nagy ész. A tőkések támoga fogják erélylyel a munkásveztőket, akik ennek ellenében karöltve fogják üldözni a szabadabb irány és helyes irány fejlődését. A munkásmozgalom jelen helyzetében ezen törekvésük egy ideig valószínűleg sikerrel fog járni, de amint a fizika tudományából tanultuk, hogy nyomás hatalmas ellennyomást gyakorol vagy idéz elő, épgy ez a tudományi igazság meg fog valósulni a munkásmozgalom haladásában is. El fogja söpörni a gátakat, amelyek útját állják a haladásnak. Az ilyen körülmények közöttmegtartandó Munkakonferenciához az ultra-kapitalista irányzatú New York Times szeptember 18-iki számában ráadja az áldását a bizottság munkálkodására egy jó hosszú vezércikkben, amelynek magva az, hogy felmagasztalja a.. A. F. és L. vezéreit, megdicséri bölcs vezetésüket és tanácsaikat a munkásügyek kezelésében. Figyelemre inti őket, hogy ne engedjék meg,hogy a felelőtlen radikális elemek ebből az országunkból egy bolshevista országot csináljanak. Legyenek azon, hogy a radikális elemeket űzzék ki a unionokból, mert ha ezt most nem teszik, a gyeplő könnyen kihullhat a kezükből. Még Gompersnek is. De amíg így beszél a Termes ezekről, addig a radikálisok, az agitátorok, stb. elnevezések alatt értett amerikai munkásoknak a bőrét ugyancsak alaposan elpáholja. Csak arról feledkezik meg a Times, legalább is nem mondja meg a cikkében, hogy mik azok az okok, amik a fenálló helyzetet megteremtették, mik továbbá annak okai, hogy eme konferencia összehívásával Wilson elnök tényleg elismerte, hogy a munkásság jelen helyzete olyan, hogy ezen némileg változtatni kell. Mi azt mondjuk, hogy a létező helyzetnek a tőkés rendszer alatt, mint amilyen itt Amerikában is létezik, nincsen szüksége az agitátorra. A rendszer maga az, ami az agitátor szerepét betölti. A kapitalista lapok nagyban tárgyalgatják, mi is az egyedüli megoldása a kapitalista termelési rendszer zűrzavarának. Az elviselhetetlen drágaság egy másik kérdés, amivel foglalkoznak kell állandóan. A maguk hipokrata módjukon igyekeznek azon, hogy a kérdést a lehető legnagyobb homállyal fedjék. És ebben nagy mesterek felsoroltatnak minden látszólagos indokot, ami a kapitalistáknak kedvező, amivel ki tudják magyarázni a nagy drágaság okait. A legtöbben egyeznek abban hogy a munkások béreinek emelkedése az oka mindennek. Evvel azt kívánják elérni, hogy a munkások elhigyjék, hogy minél magasabb béreket követelnek, annál inkább fel fognak szökni az árak ismét, még nagyobb drágaságot idézve elő. Tehát elégedjenek meg a munkások jelenlegi béreikkel, hanem valami más után próbáljanak megküzdeni a drágasággal. Mi ez a más út? A kapitalista lapok nem várakoztatnak soká, hanem mindjárt meg is mondják, hogy melyik az a másik út, amelyen haladva a kérdést meg lehet oldani. A “New York Evening Mail” szeptember 3-i számának vezércikke foglalkozik e kérdéssel és felsorolja a különböző nemzetek államférfiainak véleményeit. Ezek majd mindegyike egy és ugyanazt a nótát fújja, tudniillik szerintük a gazdasági káosz megszüntetésének egyedüli útja a termelés növelése. Végül az Evening Mail hozzáteszi: “Az a munkás, aki megfeszített erővel dolgozik az ország ipara termelésének növelésén, éppen olyan hazafias cselekedetet végez a rekonstrukció ideje alatt, mint amilyent végzett a háború ideje alatt.” Az a munkás, aki elhangtja e sépességét, oly csapás szagra nézve, mint amilyen lett volna akkor hasonló cselekedete, midőn katonáink a harctéren küzdöttek a szabadságért. A termelés növekvésének szükségességére tragikusan mutathatunk rá az ipartermékeknek a háború ideje alatti óriási elfogyasztására és a tömérdek elpusztítással. A háborús országoknak költségei összesen nem kevesebb, mint 165,000,000,000, dollárt tettek ki. Ez az összeg legnagyobb részben azon termékeknek az értékét képviseli, melyeket az ágyuk torkából röpítettek széjjel, vagy amelyet lövegekkel, vagy más romboló eszközökkel pusztítottak el. Ehhez hozzávehetjük még azt, hogy nem kevesebb, mint 60 milliónyit a világ emberi termelő erőiből az iparok termelő processzusaiból kivittek és a rombolás terére soroztak be. A világ készletének eme óriási pazarlását úgy élelemben, mint gyári cikkekben, vegyi szerekben, ércben és tüzelőanyagokban, mostan jóvá kell tenni, mielőtt a világ visszatérhetne a rendes kerékvágásába. Mi, Szocialista Munkáspárt, élve az alkotmány adta jogunkkal, azok alapját, gyökerét akarjuk eltávolítani. Propagálással tanítjuk erőnkhöz mérten a munkásokat arra, hogy gazdaságilag szervezkedve ipari szervezetekben a munkásság képes elérni azt a pontot a fejlődésben, amidőn lehetetlenné tudja tenni az osztályok létezését, felváltva ezt az egy hasznos osztálylyal, a termelő emberiség osztályával. Amíg a konferencia tárgyalását érdekkel várjuk, tudjuk azt, hogy ez nem lesz képes megoldani a dolgozó milliók számára a társadalmi kérdést. Ez a hivatás betöltése pusztán a munkásosztály történelmi hivatása lehet csak. 7. Ezekből nyilvánvaló, hogy a veszteséget nem lehet jóvátenni redukált termeléssel. Hasonlólag, minden értelmes egyén előtt az is nyilvánvaló, hogy a veszteséget csakis a termelés növekvésével lehet helyrehozni, és lehetőleg a legmeszszebbmenő mértékben. Ez a legelső kötelesség, amely előtt találja magát minden amerikai, aki dolgozik.” A kapitalista lap szerkesztője ennyiben foglalta össze azokat, amelyek szerinte a gazdasági élet jelenlegi zavarának megoldásához szükségesek. A fent idézett sorokban láthatjuk beismerését a kapitalista rendszer rendszertelenségének, amenynyiben nyíltan bevallja, hogy mily tömérdek mennyiségben, mily óriási mértékben pazarolták el a négy éves öldöklés alatt a világ munkássága által termelt javakat, nem is szólva arról a több milliónyi ifjú emberéletről, amely pótolhatatlanul elveszett a kapitalizmus kiterjeszkedése oltárán. Pótolni kell a veszteséget! — mondják. — Megfeszített erővel dolgozni. Mindez nagyon jól hangzana, ha azokhoz címeznék, akikhez kellene, a henyélő kapitalistákhoz. Ha pazaroltak, elfecsérelték a termelt javakat, tegyék jóvá mostan hibájukat azáltal, hogy a termelésben is részt vegyenek. Azonban a kapitalisták nem abból az anyagból vannak gyúrva, akik dolgozni szoktak. Mostani felszólalásaik, amelyekkel a baj tényleges okairól akarják elterelni a figyelmet, azonosak az azelőtti felszólalásaikkal. A munkássághoz appelálnak, hogy megfeszített erővel dolgozzanak, mert ez szükséges a gazdasági zűrzavar megoldásához. . És sok felvilágosulatlan munkás, vagy osztálytudatlan munkásszervezet beugrik az ily megtévesztésekk egyes munkásvezérő kijelentéseit, melyeket valamely szervezet sztrájkra készülő tagjaihoz intéznek, hogy tartózkodjanak a sztrájktól a jelen válságos időben. Midőn a háború volt, szerintük szintén “válságos idők” voltak. Az azelőtti időben, midőn a felkészülődések voltak, szintén “válságos idők” voltak. Állandóan készek voltak a kapitalisták parancsait végrehajtani, állandóan dolgoztak és dolgoznak azon, hogy a “tőke és munka közötti harmóniát” semmiféle zavar meg ne háborítsa. Az A. F. of L. kis üzleti ügynökeitől kezdve fel egészen Gompersig, mind hűen szolgálják a kapitalizmust, minden időben készek a kompromisszum megkötésére, a munka jogos követeléseinek az eladására. Nincsen olyan nap, hogy ne lehetne arról olvasni a lapokban, hogy ez, vagy az a munkásvezér, a Wall Street “jó munkás hadnagya”, miként szorította viszsza az elégedetlen sztrájkoló munkásokat a bányákba, ipartelepekre, vagy más munkakörbe, az “amerikaizmusra” való apellálással. Ugyanazt végzik, mint a kapitalista lapok. Elterelik a figyelmet a minden baj okozójáról, a termelés eszközeinek magántulajdoni rendszeréről. Elhitetik továbbá azt, hogy a tőke és munka között szerintük egyezség létezhet. Az örökös harc a tőke és munka között szerintük az egymás meg nem értésének következménye. Megpróbálják tehát a tőke és munka összeegyeztetését, egymás megértésére. Próbálhatják, akár örökké! Mert a tőke és munka között nem létezhet egyezség, állandó harc fog folyni mindaddig, míg győzelemre nem jut az újabb rendszer, amelyben a termelés nem profithajhászás céljából, hanem az emberiség szükségleteinek kielégítése céljából fog folyni. A jelen kapitalista termelési rendszerben az élet javainak előállításához szükséges eszközök a tőkések magántulajdonában vannak. Ők rendelkeznek azon eszközök felett, amelyek nélkül az élethez szükséges javak termelése lehetetlen. A tőkéseknek teljesen értéktelenek azok a szerszámok, mert nem tudják kezelni azokat, nem tudnak vele termelni. Hogy hasznuk legyen a termelés eszközeinek magántulajdonban tartásából, azokat üzembe kell hozniuk, aminek elvégzésére a vagyontalan munkásokat veszik fel. A munkások munkaerejüket így eladják a tőkéseknek, akik azért bizonyos bért fizetnek. Ez a bér azonban nem egyenlő a munkások által termelt javak értékével. A statisztikai megállapítások szerint a munkásság a termelt javaknak csak egy csekély részét, 17 százalékát kapja vissza munkabér fejében. A nagyobbik rész, a 83 százalék a tőkéseknél marad. Ebből következik, hogy a munkásság nem is tudja visszavásárolni mindazokat a javakat, amiket termelt. A tőkések, miután megtömti raktáraikat a termelt javakkal, azt nem tudva eladni a termelő helyén, vagy lezárják a gyáraika vagy pedig kutatnak újabb piacok után. Hogy mivel jár az ily piacok megszerzése, arra meg van az elmúlt négy éves háború borzalmas példája, a tömérdek pazarlásával, rombolásával. A tőkések keresztülviszik céljaikat gazdasági és politikai hatalmuknál fogva. A munkásság kizsákmányolása folyik állandóan. Legyen az úgynevezett ‘‘békés” idő, vagy háborús, avagy a rekonstrukció ideje, mint a mostani. A rekonstrukció a tőkések értelmezésében a termelés növesztése, hogy a világpiac keresletét hamar kielégíthessék. Amelyik ország tőkései előbb képesek szállítani áruikat a kereslet helyére, az fogfogja uralni a helyzetet, az lesz képes a munkásság nyomorúságos bérein megszerzett árukat értékesíteni. Eme céljuknak szavalatába állítanak mindent. Hogy ez a céljuk csak a munkásságnak végtelen kizsákmányolása és szenvedése árán érhető meg, avval ők mit sem törődnek. Amíg a jelenlegi rendszer fenáll, nem lehet tehát megegyezésre jutni a tőkésekkel, miután azok osztályérdekei teljesen ellentétesek a munkásosztály érdekeivel. A rekonstrukciónak tőkés értelmezésben vett véghezvitele semmi javulást sem jelenthet a munkásosztályra. Ha a termelés haszonra fog folytatódni, mint mostan, akkor elmaradhatatlanul ismét meg kell történni egyes tőkés csoportok piacért való összecsapásának. Béke a tőkés termelési rendszerben ki van zárva. Ez a rendszer tehát veszélyezteti az emberiség békéjét. Hogy békesség uralkodhassék az emberiség között, meg kell szüntetni azt a rendszert, amely a békét feldúlja. A gazdasági válság megoldása csak egy módon lehetséges. A társadalomnak szocialista alapon jó rekonstrukciója által. Az élet javainak előállításához szükséges termelési eszközöket a munkásság közös tulajdonába véve, azokat az egész emberiség javának előmozdítására tartva üzemben. Ebben a rendszerben nem lesznek elnyomottak, kizsákmányoltak, mert minden egyes hasznos munkával foglalkozó munkás megkaphatja munkájának teljes ellenértékét. A termelés nem profitra fog folytatódni, nem lesznek piacok utáni véres versenyek, hanem igazán békességben, boldogságban élhet majd az emberiség. Hogy ez a rendszer elérhető legyen, kíméletlen harcot kell folytatnunk a tőkések mindennemű hatalmával úgy a gazdasági, mint a politikai téren. Szervezkednünk kell forradalmi szocialista politikai pártban és ipari unionban, az SLP.-ben és a WIIU.-ban. A gazdasági zűrzavar megoldása •tők' ’ Az k. ei?v céljuk van: minex • ’ ‘ ..-ama. A MUNKÁS 0-A. MUNKÁSTÁRS! Az nem elég hogy velünk érzel, szervezeteinknek tagja is kell lenned.