A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen 2. (Budapest, 1916)
Kún Vilmos: A Dardanellák elleni szárazföldi harcok. Partraszállás és első megrohanás
GXDG3SDG^GXDeXD A DARDANELLÁK ELLENI SZÁRAZFÖLDI HARCOK OXSQXSQXSQXSQX9 roncsra, hanem amint az ágyúdörgést hallotta, már korán reggel kilovagolt a magaslatokra, honnan az Ari-Burnu és Kaba-Tepe melletti partraszállást áttekinthette. Látta a helyzet veszedelmességét."Ha az ellenségnek, mely folyton erősítéseket kapott, sikerül a 9-ik hadosztály vonalát áttörni és Maidosz felé előretörni, akkor az egész védelem meg van döntve, a szorosok menthetetlenek lettek volna. Saját felelősségére tehát, parancs nélkül,egyik ezredét néhány hegyi ágyúval együtt azonnal előretolta a Kodja- Djemen-Daghra, mely mint uraló legmagasabb pont, az egész terület kulcsa volt. Mustafa Kemal bej ezzel az intézkedéssel megkockáztatta azt, hogy ha hadosztályára — mely parancsot kapott tartalékviszonyban várakozni — valahol másutt szükség lesz, ennek a feladatnak nem fog tudni megfelelni. Őt azonban a felelősség nehéz terhe nem aggasztotta, cselekedett amint azt a helyzet szükségesnek tartotta. Olyan tulajdonság, mely teljes embert, igazi férfit kíván. »Aki mer, az nyer« közmondás a töröknél sem ismeretlen. Intézkedéseinek legközelebbi eredménye volt, hogy a török balszárny az ausztráliai és újzélandi ezredek támadását és további előnyomulását Ari-Burnunál megakasztotta. A Kaba-Tepe mellett partraszállott antantcsapatok azonban ugyanekkor tért nyertek s a török balszárny oldalát kezdték fenyegetni. Ismét segíteni kellett s Kemal bej ismét segített. Hadosztálya három ezredéből a másodikat is harcba vetette. Ezzel a már-már kb- 168 tikus helyzeten pillanatnyilag segített. MidőnEsszad pasa beérkeztekor tudomást szerzett Mustafa . Kemal bej öntevékeny a rendelkezéseiről, nemcsak hogy jóváhagyta azokat, hanem a tartalékhadosztály harmadik és utolsó ezredét is az összes tüzérséggel együtt azonnal Ari- Burnu ellen rendelte. A helyzet Ari-Burnu környékén megnyugtatónak látszott s így Esszad pasa a félsziget legdélibb csúcsára ment, hogy a helyzetről ott is tájékozódjék. A félsziget déli csúcsa, valamint a szemben fekvő Kum-Kaleh már napfelkelte óta a leghevesebb ellenséges tűz alatt állott. Az ellenséges hajótüzérség csak úgy ontotta magából a tüzet, a föld remegett, mindenütt lángnyelvek csaptak fel, por- és füstfelhőbe volt burkolva az egész tájék, melyre szakadatlanul zuhogott az acéleső. A török védőseregnek lehetetlen volt a lövészárkokban megmaradni, mind az elkészített földalatti búvóhelyekre menekültek s várták a kedvező pillanatot olyan nyugalommal, melyre csak a vallási fanatizmus tüzelte török képes. A lövészárkok és fedezékek nagy része elpusztult az óriási bombák becsapódó tömegétől, a kép igazán olyan volt, mintha élőlény nem maradhatott volna az egész tájékon. Az antant-flotta, látva tüzelésének rettentő hatását, abban a hitben is volt, hogy a védőseregnek okvetlenül az utolsó emberig el kellett pusztulni, vagy legalább is, hogy a védő erkölcsileg annyira meg van rendülve, hogy ellenállásra már nem képes. Ebben a hitben megindultak a szállítóhajókról a katonákkal megrakott csónakok, tutajok egész raja, sőt egy kikötőhidat is a parthoz állítottak. A védő részéről semmi életjel, mintha igazán mind elpusztultak volna. Az angol-francia színes csapatok örömmel ugráltak ki a csónakokból s könnyű sikerre számítva, vígan gázoltak a part felé. Ekkor azonban a víz alatt láthatatlan, nem várt ellenség támadt. A víz alatt kifeszített buktatósodronyokban az első sorok elbotlottak, az utánuk nyomulók pedig a vízben fetrengőket legázolták. A fuldoklók óriási küzdelme indult meg. Egymást gyűrték a víz alá, egymás Angol csapattábor Gallipoli-félszigetén szállító dereglyékkel.