A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen 3. (Budapest, 1917)
Kún Vilmos: Az anafortai partraszállás
GX02XDGSXDGXDGXDG^G^ AZ ANAFORTAI PARTRASZÁLLÁS QXSQXSQXSQXSQXSaxSQXS’ Augusztus^6-ikáról 7-ikére virradó éjjel a Szuvla-öböl partja mentén elhelyezett mintegy három zászlóalj erősségű, némi tüzérséggel és lovassággal kiegészített török megfigyelő csapatok, miután megállapították a partraszállott ellenség körülbelüli erejét, harcolva visszavonultak a kijelölt fő védelmi állásba, melyet a Kirecs-Tepe, Karrak-Tepe, Teke-Tepe, Baka- Baba és Oszmail-Tepe nevű magaslatok alkottak. Az előkészített lövészárkok mögött elhelyezett — aránylag gyenge — védőcsapat az állást megszállotta s minden előkészület megtétetett az ellenség fogadására. A még meglévő tartalékok a török hadvezetőség által északi irányba eltolattak, az egész védelmi szerkezet mozgásba jött. Hogy a törökök a partraszállást magát nem akadályozták meg, könnyen érthető. Haderejük jó része lekötve, harcban állott az ellenség már eddig partraszállott csapataival. A meglévő tartalék aránylag csekély volt és pedig úgy a déli, mint az északi csoport mögött egy-egy csapattartalék és Gallipolinál egy főtartalék.Utóbbi volt az, amelyik tulajdonképpen tényleg rendelkezésre állott, viszont azonban csak akkor volt bevethető, ha az események már eléggé tisztázódtak. Ha ezt a főtartalékot Liman pasa azonnal bevetette volna a Szuvlaöbölben partraszállani készülő ellenség ellen, akkor esetleg megtörténhetett volna az, hogy az ellenség irányt változtat, még hajón lévő csapatait a Szároszi-öbölben veti partra, mely esetben az egész török haderő hátába jutott volna. Nem volt más választás, partra kellett engedni az újabb ellenséget. Végül a Szuvlaöböl melletti sík terület a hajóágyúk oly kereszttüze alatt állott, hogy azon a terepen előrenyomulni óriási veszteségbe került volna. Pedig 56 a török vérrel takarékoskodni kellett. A támadók mintha kevesebb határozottsággal léptek volna fel. Nem bízva hajóágyúik mindent elsöprő támogatásában, legelső gondjuk az volt, hogy a Szuvla-öböl partján fekvő két kis alacsony dombocskát a Szofia- Tepe és Lala-Tepe magaslatokat megerődítsék. Előgondoskodás volt ez arra az eshetőségre, ha netán a törökök ellentámadást intéznének s célja a további kihajózások biztosítása volt. Augusztus 7-ikén reggel kelet felé kisebb felderítő különítményeket toltak előre, a zöm pedig, mintegy két hadosztály, dél felé menetelt, hogy a part mentén haladva, az Azmak dere torkolatánál kihajózott csapatokkal egyesüljön. Az egész offenzívára fordított 5 hadosztályból tehát — beszámítva a Kitchenerhadosztályt is — négy hadosztály az Ari-Burnu és Azmak dere közti mintegy négy kilométer széles területen vonult fel, hogy óriási lökéssel az állás kulcsát, a Kodja-Djemen-Daghot elfoglalja. Négy kilométer területen 40—45.000 ember méterenként kerek 10 embert jelent, ami fogalmat adhat a lökem erősségéről, az oszlopot oszlopra követő rohamhullámokról. A támadásra alkalmazott erő tízsoros rohamoszlopokat engedett meg. Ezzel szemben a törökök összesen csak mintegy 32 hadosztállyal rendelkeztek, melyek azonban a Kodja-Djemen-Daghtól a tengerig terjedő hosszú vonalat voltak kénytelenek védeni. Számra is sokkal kevesebben (a török hadosztályok gyengébbek, mint az ellenségé) voltak, ők nem vonhattak össze egy pontra annyi erőt, mint Hamilton tábornok, mert — nem tudván még a támadás igazi irányát — nem gyengíthették meg védővonalukat egy pont előnyére. Előnyomuló angol gyalogság Anafortánál.