A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen 3. (Budapest, 1917)

Kún Vilmos: Az anafortai partraszállás

GX02XDGSXDGXDGXDG^G^ AZ ANAFORTAI PARTRASZÁLLÁS QXSQXSQXSQXSQXSaxSQXS’ Augusztus^6-ikáról 7-ikére virradó éjjel a Szuvla-öböl partja mentén elhelyezett mintegy három zászlóalj erősségű, némi tüzérséggel és lovassággal kiegészített török megfigyelő csapa­tok, miután megállapították a partraszállott ellenség körülbelüli erejét, harcolva vissza­vonultak a kijelölt fő védelmi állásba, melyet a Kirecs-Tepe, Karrak-Tepe, Teke-Tepe, Baka- Baba és Oszmail-Tepe nevű magaslatok alkot­tak. Az előkészített lövészárkok mögött elhelye­zett — aránylag gyenge — védőcsapat az állást megszállotta s minden előkészület meg­tétetett az ellenség fogadására. A még meglévő tartalékok a török hadvezetőség által északi irányba eltolattak, az egész védelmi szerkezet mozgásba jött. Hogy a törökök a partraszállást magát nem akadályozták meg, könnyen ért­hető. Haderejük jó része lekötve, harcban állott az ellenség már eddig partraszállott csapataival. A meglévő tartalék aránylag csekély volt és pedig úgy a déli, mint az északi csoport mögött egy-egy csapattartalék és Gallipolinál egy fő­­tartalék.Utóbbi volt az, amelyik tulajdonképpen tényleg rendelkezésre állott, viszont azonban csak akkor volt bevethető, ha az események már eléggé tisztázódtak. Ha ezt a főtartalékot Liman pasa azonnal bevetette volna a Szuvla­­öbölben partraszállani készülő ellenség ellen, akkor esetleg megtörténhetett volna az, hogy az ellenség irányt változtat, még hajón lévő csa­patait a Szároszi-öbölben­ veti partra, mely esetben az egész török haderő hátába jutott volna. Nem volt más választás, partra kellett engedni az­ újabb ellenséget. Végül a Szuvla­­öböl melletti sík terület a hajóágyúk oly kereszt­tüze alatt állott, hogy azon a terepen előre­nyomulni óriási veszteségbe került volna. Pedig 56 a török vérrel takarékoskodni kellett. A támadók mintha kevesebb határozott­sággal léptek volna fel. Nem bízva hajó­ágyúik mindent elsöprő támogatásában, legelső gondjuk az volt, hogy a Szuvla-öböl partján fekvő két kis alacsony dombocskát a Szofia- Tepe és Lala-Tepe magaslatokat megerődít­sék. Előgondoskodás volt ez arra az eshető­ségre, ha netán a törökök ellentámadást intéz­nének s célja a további kihajózások biztosítása volt. Augusztus 7-ikén reggel kelet felé kisebb felderítő különítményeket toltak előre, a zöm pedig, mintegy két hadosztály, dél felé mene­telt, hogy a part mentén haladva, az Azmak dere torkolatánál kihajózott csapatokkal egye­süljön. Az egész offenzívára fordított 5 had­osztályból tehát — beszámítva a Kitchener­­hadosztályt is — négy hadosztály az Ari-Burnu és Azmak dere közti mintegy négy kilométer széles területen vonult fel, hogy óriási lökéssel az állás kulcsát, a Kodja-Djemen-Daghot el­foglalja. Négy kilométer területen 40—45.000 ember méterenként kerek 10 embert jelent, ami fogalmat adhat a lökem erősségéről, az oszlopot oszlopra követő rohamhullámokról. A támadásra alkalmazott erő tízsoros roham­oszlopokat engedett meg. Ezzel szemben a törökök összesen csak mintegy 3­2 hadosztállyal rendelkeztek, melyek azonban a Kodja-Djemen-Daghtól a tengerig terjedő hosszú vonalat voltak kénytelenek védeni. Számra is sokkal kevesebben (a török hadosztályok gyengébbek, mint az ellenségé) voltak, ők nem vonhattak össze egy pontra annyi erőt, mint Hamilton tábornok, mert — nem tudván még a támadás igazi irányát — nem gyengíthették meg védővonalukat egy pont előnyére. Előnyomuló angol gyalogság Anafortánál.

Next