A Népbarát, 1863 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1863-10-18 / 42. szám
pával temette el. A meggyilkoltnál egy porosz királyi útlevél találtatott, habár szász vagy würtembergi alattvaló volt. Az, hogy az az orosz titkos policziához tartozott, alig vonható többé kétségbe. A „Dziennik Pows“ egy rendkívüli hirdetést közöl. A krasnystovi rendőri hatóság ugyanis közhírré teszi, hogy a czestoboroviei csatában 160 ismeretlen hulla maradt a helyszínen. Valamennyi hulla öltözéke le van írva és minden ember, aki e hullák valamelyikéhez jogot tart, felszólíttatik, hogy a hatósághoz jelentést intézzen. Erre nézve 30 napi időhöz hagyatik; a hirdetés aug. 12-kén van keltezve. Különösen megemlíttetik az, hogy a hullák valószínűleg egyetemesen varsóiak és podlachiaiak. Tudtunkra ez az első ilynemű hirdetés, mely a harcz kitörése óta megjelent. — A „Gazetta Narodovva“ jelenti: Folyó hó 5-én Zarkinál ütközet történt, hol a felkelők győzedelmeskedtek volna. Ugyanekkor Plock és Plonsk között az orosz tüzérség és pénzszállítmány megtámadtatott, mely alkalommal az utóbbi zsákmányul esett. A „Nationality“ biztosan értesül, hogy a nemzeti kormánytól a Mieroszlavszki pártját képviselő tagok megváltak. Önként léptek ki, miután a viszonyok állásából meggyőződtek, hogy maradásuk az ügyre nézve ártalmas lehetne. A nemzeti kormány nem is jogosította fel Grabovszkit, aki Mieroszlavszkinak vakbuzgó párthíve, hogy azt főszervezőnek kinevezze, csupán azzal bízta meg, hogy kedvező feltételek mellett egy parancsnoki állomással ruházza fel. Pétervári tudósítások szerint az okt. 4-én tartott teljes kormányzó tanácsgyűlésben a Wielopolszki által kidolgozott reformjavaslat vétetett tárgyalás alá, mely rövid vita után egész terjedelmében elvettetett, és Milutin tanácsos, ki utóbbi időben merész javaslatai által tűnt ki, bízatott meg egy terv kidolgozásával, melynek alapján az Oroszországban létező törvények behozatala a lengyel tartományokban lehetővé válnék. Milutin két nappal később Varsóba utazott, hogy ott a helyszínén kezdje meg működését. A „N. N.“ most „Wiener Lloyd“ sokszor idézett varsói levelezője ismét egy utánközlésre érdemes levelet közöl: „Berg tábornok irodájában, úgymond levelező, egy diplomatiai okmány másolata van letéve, melyből kitűnik, hogy Sándor czár Napóleon császárral a lengyel ügyben folytatott levelezése nem szóbeszéd, s hogy az orosz uralkodó nem idegenkedett az ismert hat pontot elfogadni és Napóleonnal azontúl egy kézre működni. Ezen okmány tartalma természetesen nem maradhatott sokáig titok, és most az itteni hivatalos körökben élénk vitákra szolgáltat anyagot, melyekben nem ritkán intéztetnek megtámadások a czár ellen és általános elismerésben részesítik a tanácsot, melynek idejekorán sikerült a czárt elutaztatni és a hatalmat magához ragadni. Az oroszok figyelmét nem kerülhette ki azon változás, mely a párisi és pétervári kabinetek eddig barátságos viszonya között beállott. Sándor czár a tanács fellépése által kényszerülve lett a Napóleon császárral barátságos viszonyt tüstént megszakítani, ami viszont szakadást eredményezett. E szakadás válpontot képezett Napoleon lengyel politikájában, kit szerfelett sérthetett az, hogy Pétervárt minden befolyását elvesztette. Az első lépés volt mit azonban tett a franczia követhez intézett azon felszólítás, hogy a benyomást, melyet azon nyilatkozat eszközöl, miszerint Oroszország a birtok czímet Lengyelországra nézve elvesztette, puhatolja ki. A franczia követ válaszában kiemelte, hogy Oroszország főtörekvése a „szent szövetséget helyreállítani, s még azon a megaláztatás árán is, hogy Ausztria irányában az első közeledési lépést ő tegye.“ — Pétervár, okt. 3. Ma egy császári manifestum tétetett közzé, mely igy hangzik: „Kedvelt doni hadseregünknek! A doni hadsereg hűsége s ragaszkodása a minden oroszok tidóxxjához; folytonos készsége mixxdig ott teremni, hol szeretett hazánkat vész fenyegeti; dicsőséges győzelmei és sokszoros fáradalmai a háborúkban, s csendes, szorgalmas tevékenysége a házi életben, axindexkor magára vonták figyelmünket ; s a doni sereg már akkor, midőn hetmánja valánk, megnyerte szives hajlamunkat. „A doni hadsereg oly sok érdemének elismeréséül, s különös jóakaratunk jeléül megparanxcsoltuk, hogy a doni kozákok terhes szolgálatánxak megkönnyítése tekintetéből, és a végett, hogy házi életük javítására több alkalmuk legyen, a szolgálati idő minden fokozatra xxézve megrövidittessék, a mennyiben ezentúl a tábori szolgálat 15, a házi pedig 7 évig tartana. „Hogy a doni hadsereg iránt táplált legkegyelmesebb jóakaratunkat még inkább kitüntessük, megerősítjük továbbá mindazon jogait és kiváltságait, melyeket istenben xxyugvó magas elődeinktől kapott, amennyiben csak Én erre ismét csak azt mondom, hogy annál jobb, legalább . . . — Hadd el, hiadd el, inkább gyere, nézzünk szélylyel. Elsétáltunk a kis ház előtt és becsaptunk legsűrűbb rengeteg közé . . . A vadonban csak egypár embergyűlölő lény járt nagy különválva, majd pillantásaikból kilátszott a lépkör, sárga arczaikból meg az aranyér, ilyes esetekben nem éret embergyűlölőnek lenni! Egy vékony, de azért átláthatlan bokor mögül édesded suttogás hatá meg füleinket, ami gyaníttatja, hogy a bokor árnyas hátulja igen emberszerető lényeknek ad pihenő helyet . . . Csak egy kis indiskréczia kellett volna, — csak annyi, hogy a bokor ágait annyira félre vonjam, hogy átláthassak: most milyen érdekes kalandocskát mondhatnék el, milyen piquant helyzetet festhetnék le! .. . JDe én erőszakot tettem magamon, — és nem vontam szét a bokor ágait! (Ki tudja az ördögbe, nincs-e náluk ütőszerszám? — Nem látok én senkit! — szólt Glóbi keserű képpel, — gyere, menjünk vissza a mi szokott helyünkre és onnan lessük a mi hajnalcsillagunk feljöttét.* Tápsz Bajti és Pajti kalandjai az Orczi-kertben és azon kívül. (Regényes história.) Egy talált napló után elmondja: Major Béla. Űrnap. Csütörtök. (írja Bajti Tóbiás a helyszínen.) (Folytatás.) Utunk nem volt épen unalmas . . . De azt az ügyetlenül lovagoló kereskedő segédet, a sárga nankin nadrágos fiatalembert, aki karján egy görbeorrú, seveszemű némbert vezetett, alkalmasint jövendőbelijét; aztán azt a hosszú ágenst, aki magában számokat mormogva, majd keresztülbukott rajtunk, a két falusiasszonyt, aki iszonyúan mondá egymásnak a stáczió utczán, hogy: hűt de milyen szépséges ez a Pest, és végre egy kis zömök kamüvest, aki ünnepi ruháján sajnálkozott, lévén az tele valamiképen sárral — nem is említem. Mi ugyan pontosan megtettük mindezekre a mi élzeléseinket, melyek, hogy el nem sültek, annak nem mi vagyunk okai, és nevettünk is rajta eleget, de az olvasót nem érdekelhetné az olyan alak, amely leírva nem, csak az életben, vagy legföljebb festve mulatságos. A józsefvárosi templomnál keresztbe mentek el előttünk az ux-napi búcsújárók.. ... zászlóik lengettek, arczaik ajtatosak, énekök olyan megható . . . Ajtatosan vettük le kalapjainkat . . . Kérem, ne nevessenek ! A menet elhaladt, mi tovább siettünk. A szálló-utcza végén, ahol az már a nemtudom micsoda utczába vesz el, szemközt reánk fényes lovas csapat léptetett elő; zenekaruk harsogó indulót fúva, lovaik verve fel a port sűrű fellege. A kert ajtó előtt álltunk meg. — Te! — szólt Glóbi. — Emlékezel-e még a haladványokra! ? — Szegény boldogult mathematiczae professorom nem azért verte őket olyan erősen a fejembe, hogy már kirepüljenek legyen. — E szerint azt is tudod, hogy vannak felmenő és lemenő haladványok?! — Hogy ne! •— Na, ilyen lefelé menő haladványt akarnak tán alkalmazni a szabólegények.. Most még kevesebben vannak itt, mint a múlt vasárnap! 327