A Népbarát, 1863 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1863-11-22 / 47. szám

meg Oroszország és Persia az angol befolyást Ázsiában.“ „A „Nord“ e kérdéses röpiratban éles belátást talál. Mi ellenkező né­zetben vagyunk.“ „Éles ítélő tehetség hiányában az egyszerű józan ész meggyőzhette vol­na e névtelen szerzőt arról, hogy Oroszországnak semmi érdeke sincs az angol ázsiai befolyásának megsem­misítésében, se szándéka ily czélra törekednek.“ „Párhuzamos után közös czél felé haladva, mely semmi egyéb, mint a mi terjedelmes continensen a civilisa­­tio előmozdítása, az ott elrejtett ke­reskedelmi gazdagság hasznossá és gyümölcsözővé tétele, Oroszország és Anglia Ázsiában kölcsönösen segíthe­tik egymást, de semmi okuk sincs egymásnak ártani s még kevésbbé egymás befolyását megsemmisíteni akarni.“ „Sajnos, hogy ily igazságokat, szem­betűnő világosságuk daczára, a sajtó közlönyei félreismernek. Feladatuk a közvélemény vezetése. E helyett tév­­utakra vezetik, igy vétvén legkomo­lyabb kötelességek ellen.“ E czikk a „Wiener Zig“ esti lap­jában, a „Winer Abendpost“-ban je­lent meg német fordításban, s ama lap nagyon fontosnak s rendkívüli correctséggel fogalmazottnak tartja az orosz hivatalos lap czikkét. — Egy bécsi lapnak Szt. Pétervár­­ról, nov. 1- ről írják, hogy Gorcsakoff­ky egy diplomatiai sürgönyt külde Drouyn de Lhuysnek, melyen értesí­ti, hogy Sándor czárnak a fővárosba leendő visszaérkeztével mindjárt el fog küldetni a beleegyező válasz a franczia császár congressusra hivó erejére.­­—-----------------------------------------— — Az orosz kormány engedéke­nyebb szelleméről szállongott híreket a tények megc­áfolják. Alig távolí­tották el a bitókat, melyeken Ammer és Dombrowski kiszenvedtek, két nap­pal utánna újabb kivégzés történt, Truczowski Ferencz lengyel nemest 14-én lőtték agyon. A boldogult vég­zett orvos és orosz alezredes fia. Az orosz ítélet szerint állítólag tagja lett volna a nemzeti kormánynak; mint ilyen, több halálos ítélet fogalmazásá­ban részt vett volna, melyek egyike saját atyja ellen szólott.­­ Azon hít ellenében, mintha Var­sóban a gyászruha miatt senkit sem büntetnének, mivel senki sem hordja, azt állítja a „Csaj“, hogy az öltözet újabb ürügyül szolgál az erőszakosko­dásnak. Száznál többet fogtak el ami­att. Valósul, hogy a meg­vizsgálandók értékes tárgyai a vizsgálók zsebébe vándorolnak. Uj az, hogy a nők alsó­szoknyáit és harisnyakötőit is revide­álják.— A templomot is megrohanták 10-kén az oroszok, hogy az öltözete­ket megvizsgálják. — Ágnes napján, mint minden évben, a paulinusoknál requiem volt és feketébe öltözött le­ánykák vették körül a ravatalt. A katonák ezeket istentisztelet alatt a templomban elfogdosták. A ferencziek zárdája 11-én végleg bezáratott; a szerzeteseket börtönbe vitték. — Oroszországban — irja az „Őst. Ztg.“ — az alatt erősen fegyverkez­nek s az előkészületek olyanok, mint ha maholnap, kezdetét venné a harcz. Roppant hadoszlopok érkeznek Éjszak felől, erődítések eszközöltetnek és szállítmányok rendeltetnek meg. A hadastyánokat, kiknek már rozsdás kardjuk, zászló alá szólítják. A Don síkjai s a kozák telepitvények népte­lennekké válnak, minden fegyverfog­ható férfi Lengyelországba s az euró­pai határra megyen a szent harcz ví­vására. A jövő láthatárán terhes felhők tornyosulnak. Francziaország, Napóleon hg a császár kivonatára nem fog Lengyel­­országról beszélni. Ha érdekében ál­lott a császárnak, hogy a közfigyel­met a lengyel ügytől elvonja, úgy ez, utolsó lépése által teljesen sikerít ne­ki. Nagyon kelemetlen volna, ha ösz­­szesen újra felizgatná a szenvedélye­ket; e szerint jobbnak tartották, hogy hall­gasson. Bizonyos körökben azt hi­szik, a lengyelek fölötte sokat bíznak Napóleonban, s ez nem fogja valósítni tereiket. Ha ez lenne szándéka, rost megtehető, mert a háború Lengyelor­szágért nagyon népszerű Francziaor­­szágban, — tehette volna Angolország és Ausztria közreműködése nélkül is. — Azon szemrehányás, hogy a fran­czia kormány szándékosan tartotta vissza magát ama két hatalom által, talán nagyon is alapos s az emberek hajlandók elhinni, midőn látják, meny­nyire el van halasztva a lengyel kér­dés, mialatt Oroszország minden ere­jével azon van, hogy a lengyelek vég­ellenszegülését megtörje. — Murat­hy a császár parancsára egy, Viktor Emanuelhez intézett levélben kijelen­té, hogy jogairól a nápolyi királyság­ra lemond s Olaszország egységét minden következésével elismeri. E lé­pés jól megfontolt jelentőséggel bir a jelen körülmények között s tán kez­detét képezi azon áldozatoknak, me­lyeket hatalmak Napoleon kivonata szerint az európai béke oltárára le­ T­á r c í a. Magyar jellemisme. Rónai Jáczinttól. (Folytatás.) Megvallom, e részben különös ellenmon­dásban látom nemzetünket; az angolt és a francziát tán kivéve, egy nemzet sem buzog oly bőn nemzetisége mellett, mint a magyar; és még­is, egy sem fogadja oly könnyen, mondhatni könnyelműen az ide­gent és mindent, mi idegen, mint épen a magyar. Irodalmunkat, társalgásunkat, divatun­kat idegen szellem lengi által, s még élet­kérdéseinkben is idegennek van elsősége. Példás kivételek, kivált újabb időkben vágynak, de az angol és franczia sok ma­gyarnak szivére még mindig varázserővel hat, s az idegen oly lelkesedéssel pártol­­tatik, mintha saját magunk iránt a rokon­­szen­vnek utolsó szikrája is elhamvadt volna kebelünkben, mintha mindennek, mi másutt jó, hazánkban is szükségkép jó­nak kellene lenni. Igaz, míg szomszédaink előre siettek, mi elmaradunk a pályán, s a legvérmesebb honfinak is meg kell ismerni, hogy Eu­rópa miveltebb nemzetei nagyon is túl­szárnyaltak bennünket, hogy sokat tanul­hatunk tőlök. Mi még mindig kezdők va­gyunk, és minden kezdő műveltség utánzó. Kövessük a műveit külföldet, de ne maj­moljuk, haladjunk, de ne nemzetiségünk rovására. Váljon áldana-e bennünket az utókor, ha a magasabb műveltég fokai va­lamelyikét kivívnék, és nem lennénk töb­bé magyarok ? Ne legyünk igaztalanok nemzetünk iránt, s irtsuk ki mindenek előtt önmagunk iránti előítéleteinket. Különös népfaj vagyunk mi magyarok, egyik kezünkkel égig emeljük dicső ma­gyarságunkat, a másikkal ostorozzuk. Lás­suk a mondottakat példában. A magyar és idegen mesteremberek közt nem csak szokás, még törvényeink is kü­lönbséget tesznek. Legmagyarabb városa­inkban, ugyanazon mesterembereknél ta­­lálandunk német és magyar czéheket, és ez utóbbiak magas és alantabb körökben mondhatlanul roszul hangzanak. A magyar mesterember csak durva munkát készít, műhelyét csak szegény emberek — ma­gyarok — látogatják, hiszen a magyar másnak nem is képes dolgozni? — Miért ne lehetne Magyarországban minden mes­terember, minden czéh magyar? Nem rég tás, gyökeres magyar helyt hallam: „búzámat magyarra küldöm őr­letni“ kiváncsi valók a magyar lisztre, azt hívom valami új, honi készítmény, de gondolhatni csudálkozásomat, midőn vá­laszul ezt nyerem: magyarra őrleni annyit tesz, mint — durvára —, vagy miként dunántúl sok helyt mondani szokták — parasztra! Ilyen a magyar; magát sem kíméli, saját nevét, ez egyetlenét gúnyképen aljas érze­­ményezésre használja. És most térjünk a szeretet honába. Szerelem, szeretet egyiránt hangzanak az életben, pedig különbözők: a szerelem indulat, a szeretet szenvedély. A szerető józan, állhatatos; a szerelmes gyönyörittas, ingatag. A szeretet csendes, de tartós; a szerelem zajgó, de rövid. A szeretet viszo­nyos becsülésen alapszik, azért ritkán csa­lódik, s csak akkor csal, ha nem volt az, minek mondatott; a szerelem alapja állati­­ság, csalódik, míg két ringatja lágy ölén, és csal, ha felriad mámorából.­­ A magyar inkább szerelmes, mint sze­­­­rető. Népdalainkban több mint fele sze­­r­­elmi dal. — Könnyű érzelmeinek első 367

Next