A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1864-01-03 / 1. szám
Budapest, 1864. 1-ső szám Vasárnap, január 3-án. Politikai és szépirodalmi néplap. Megjelenik hetenkint egyszer , vasárnapon, másfél nagy negyedrét ivén. Szerkesztői szállás Pesten, régi posta-utcza 2-ik szám, 1-ső emelet. Egész évi Félévi frtokra 50 kr NEMZETÜNK SZELLEMI TŐKÉJE. I. Hosszú útra indulunk, reménynyel kecsegtető esztendőbe lépünk, tekintsünk a nemzetnek szellemi erszényébe, hogy meglássuk: van-e annyi észbeli kincsünk, hogy ez uj évben a jövendőnek gyümölcsöző magot vethessünk el, melyet még magunk is részben élvezhessünk, gyermekeinknek sorsa pedig egészen biztosítva legyen. Nem ok nélkül intéztem a föntebbi kérdést önmagunkhoz, mert három évvel ezelőtt meg nyilván előttünk a nyilvánosságnak ajtaja, ahelyett, hogy a sokáig bezárt ajtónál Istenre gondoltunk volna, ki a hosszú tél után a tavasznak sugarait kezdé megmutatni, — hálátlan a gondviselés, tiszteletlen apáink gyűlhelye iránt, nem gondolva a múltból megmaradt tekintélyeinkre, majdnem föltett kalappal rohantunka megyeházba , s hol egykor hazánk jobb sorsáért beszéltek, a szenvedély kezdett zajlani, — s hol a tekintélyeket illette volna meg a vezérszerep , tapasztalatlan gyerekek akartak irányt mutogatni. Egyetlen példát e rövidlátó időből: Deák Ferencznek macskazenét tervezett a gyerekéretlenség! Megérdemli e korszak, hogy magyarázgassuk , épen azon ellentétért, hogy ugyanazon Deáknak négy hónap múlva bizalmat szavazott az egész ország. Azon fiatalság, melynek 1848-tól 1860-ig természetes föladata lett volna a nemzet politikai életét folytatni, — amely nemzedéknek tiszte lett volna az egykori küzdőktől eltanulni a magyar alkotmánynak sajátságait, s a mely nemzedéknek tudnia kellett volna, hogy Széchenyi ,és Deák mit mondott egykor, s ezt ismételve az újabb kor gyermekeinek, mint egy átszállítója lett volna a múlt hagyományainak, — mondom: ezen nemzedéket ma a csatáknak közös sirja födi, vagy a vihar úgy szétszórta, hogy a magyar nemzet politikai életében a küzdők ötven-hatvan évesek, s utánuk — huszonöt-harmincz évesek következnek. A legerődusabb napszámosok hiányoznak , — a lánczolatnak sok szeme hiányzik , a mostani harmincz éves mint történetet hallgatja, ha elmondjuk, mi volt az egykori alkotmányos élet, — s annak bűbájos titkát csak fül után tud- t ja, mig annak voltaképen húsa és vérében kellene vegyülve lenni. — Ha már azt, minek nemzeti öntudat a neve, csak mint étlapi elnevezést ismeri megízlelés nélkül, — nem csudálkozhatunk, hogy még kevesbbé ösmeré az uj nemzedék azokat, kik 48 előtt hires küzdők voltak. — Szavaikat és bölcs mondásaikat a hagyomány nem közölte velük, — s a mit egy pár adomából tudtak, hogy ez vagy amaz ilyen vagy amolyan bátran mondott meg valamit a kormánynak, — csak is arra adott ösztönt, hogy a nemzedék vakmerő kívánjon lenni. — Fölfokozta azt a vaderőt, mely úgy is megvan, de ellensúlya, a tekintélyeknek beismerése és politikai bölcseség nélkül. A tanulatlan katona az egész hadsereget egyszerre megmozdítaná előőrsök, táborszemek nélkül, — oktalan tájékozás nélkül vinné a nagy tömeget a bajba. — A fiatal ember nem tudja, hogy a politikában nem kell minden titkot és utógondolatot kifecsegni, még kevésbbé szabad ostobaságot kürtölni, s hogy a politikában vezérekre van szükség, s azoknak engedelmeskedni kell a pártfegyelemben a jó eredményért. Fájdalom, 1861-ben nem akartak tekintélyt ismerni, — még kevésbbé engedelmeskedni, — a rég visszaszorított nyilatkozási vágy, a mint szólhatott, úgy járt, mint az éji lepke , mely a gyertya lángjának szalad. Jól emlékszem: Deák környezetéből indult ki a jelszó : El kell foglalni a hivatalokat! A tapasztalatlan fiatalság a hivatalviselést hazaárulásnak tekinté,— s Deáktól azt várta volna, hogy először is mondjon a németnek valami hajmeresztő gorombaságot, — mert a fiatalság nem ismerte Deákot, nem tudta, hogy az mily bölcsen beszélt egykor,— s mert múltját nem ösmerte, most csak úgy hitt volna neki, ha vakmerőségre vetemedik. Ő nem tette, — kimondák fölötte, hogy túlélte magát, — s az uj nemzedék azt mondá: Mi többet merünk mondani Deáknál, — mienk a tér, mi vagyunk a kornak vezérei. Uram, bocsáss meg nekik: nem tudták , mit cselekesznek, midőn eszünket kellett volna használni. — Jerikó falait lármával akartuk bevenni. Vas Gereben. BELÜGYEK. E számunk még a múlt évben készült, s a politikai időjósok azt mondák, hogy a magyar ügyben csak új év után kezdődik valami. Nagyon el kell hinnünk, mert a „Pester Lloyd“ sem tudott hézagpótlónak is kisütni valamit, pedig az illető lap valóban nem kíméli a pénzt, hogy a legcsekélyebb hírt is melegében kapja, és inkább kiteszi magát a vádnak, hogy hívei mind megfagynak, mint egyet elhallgasson. Bécsben van ez időben egy magyar hivatalnok, ki jószándéku törekvéssel és nem közönséges értelmiséggel irt röpiratot a magyar kérdésnek megoldására nézve. Kettő e munkácskában a figyelemre méltó. A közös ügyeknek előleges és világos meghatározását kívánja úgy, hogy különbség legyen a birodalmi és az országos pénzügyek között, s hogy a bécsi birodalmi tanács ne mint olyan egész testületileg folyjon a vitatásba, hanem egy állítandó tanácskozmányfélébe küldjön tagokat; továbbá annak elhatározását, hogy Magyarországon Parlamentarismus vagy municipalismus