A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1864-01-03 / 1. szám

Budapest, 1864. 1-ső szám Vasárnap, január 3-án. Politikai és szépirodalmi néplap. Megjelenik hetenkint egyszer , vasárnapon, másfél nagy negyedrét ivén. Szerkesztői szállás Pesten, régi­ posta-utcza 2-ik szám, 1-ső emelet. Egész évi Félévi frt­o­kr­a 50 kr NEMZETÜNK SZELLEMI TŐKÉJE. I. Hosszú útra indulunk, reménynyel kecsegtető esztendőbe lépünk, tekintsünk a nemzetnek szellemi erszényébe, hogy meglássuk: van-e annyi észbeli kincsünk, hogy ez uj évben a jövendőnek gyü­mölcsöző magot vethessünk el, melyet még magunk is részben élvezhessünk, gyermekeinknek sorsa pedig egészen biztosítva legyen. Nem ok nélkül intéztem a föntebbi kérdést önmagunkhoz, mert három év­vel ezelőtt meg nyilván előttünk a nyil­vánosságnak ajtaja, a­helyett, hogy a sokáig bezárt ajtónál Istenre gondoltunk volna, ki a hosszú tél után a tavasznak sugarait kezdé megmutatni, — hálátlan a gondviselés, tiszteletlen apáink gyű­l­­helye iránt, nem gondolva a múltból megmaradt tekintélyeinkre, majdnem föltett kalappal rohantunk­­a megyeház­ba , s hol egykor hazánk jobb sorsáért beszéltek, a szenvedély kezdett zajlani, — s hol a tekintélyeket illette volna meg a vezérszerep , tapasztalatlan gye­rekek akartak irányt mutogatni. Egyetlen példát e rövidlátó időből: Deák Ferencznek macskazenét tervezett a gyerekéretlenség! Megérdemli e korszak, hogy magya­­rázgassuk , épen azon ellentétért, hogy ugyanazon Deáknak négy hónap múlva bizalmat szavazott az egész ország. Azon fiatalság, melynek 1848-tól 1860-ig természetes föladata lett volna a nemzet politikai életét folytatni, — a­mely nemzedéknek tiszte lett volna az egykori küzdőktől eltanulni a magyar alkotmánynak sajátságait, s a mely nem­zedéknek tudnia kellett volna, hogy Széchenyi ,és Deák mit mondott egykor, s ezt ismételve az újabb kor gyermekei­nek, mint egy átszállítója lett volna a múlt hagyományainak, — mondom: ezen nemzedéket ma a csatáknak közös sirja födi, vagy a vihar úgy szétszórta,­­ hogy a magyar nemzet politikai életé­ben a küzdők ötven-hatvan évesek, s utánuk — huszonöt-harmincz évesek­­ következnek. A legerődusabb napszámosok hiányoz­nak , — a lánczolatnak sok szeme hiány­­­­zik , a mostani harmincz éves mint tör­ténetet hallgatja, ha elmondjuk, mi­­ volt az egykori alkotmányos élet, — s annak bűbájos titkát csak fül után tud- t ja, mig annak voltaképen húsa­ és vé­­­­rében kellene vegyülve lenni. — Ha már azt, minek nemzeti öntudat a neve, csak mint étlapi elnevezést ismeri megízlelés nélkül, — nem csudálkozhatunk, hogy még kevesbbé ösmeré az uj nemzedék azokat, kik 48 előtt hires küzdők voltak. — Szavaikat és bölcs mondásai­kat a hagyomány nem közölte velük, — s a mit egy pár adomából tudtak, hogy ez vagy amaz ilyen vagy amolyan bátran mondott meg valamit a kormány­nak, — csak is arra adott ösztönt, hogy a nemzedék vakmerő kívánjon lenni. — Fölfokozta azt a vaderőt, mely úgy is megvan, de ellensúlya, a tekintélyek­nek beismerése és politikai bölcseség nélkül. A tanulatlan katona az egész hadse­reget egyszerre megmozdítaná előőrsök, táborszemek nélkül, — oktalan tájéko­zás nélkül vinné a nagy tömeget a baj­ba. — A fiatal ember nem tudja, hogy a politikában nem kell minden titkot és utógondolatot kifecsegni, még kevésbbé szabad ostobaságot kürtölni, s hogy a politikában vezérekr­e van szükség, s azoknak engedelmeskedni kell a párt­fegyelemben a jó eredményért. Fájdalom, 1861-ben nem akartak te­kintélyt ismerni, — még kevésbbé en­gedelmeskedni, — a rég visszaszorított nyilatkozási vágy, a mint szólhatott, úgy járt, mint az éji lepke , mely a gyertya lángjának szalad. Jól emlékszem: Deák környezetéből indult ki a jelszó : El kell foglalni a hi­vatalokat! A tapasztalatlan fiatalság a hivatal­viselést hazaárulásnak tekinté,— s Deáktól azt várta volna, hogy először is mondjon a németnek valami hajme­resztő gorombaságot, — mert a fiatal­ság nem ismerte Deákot, nem tudta, hogy az mily bölcsen beszélt egykor,— s mert múltját nem ösmerte, most csak úgy hitt volna neki, ha vakmerőségre vetemedik. Ő nem tette, — kimondák fölötte, hogy túlélte magát, — s az uj nemze­dék azt mondá: Mi többet merünk mon­dani Deáknál, — mienk a tér, mi va­gyunk a kornak vezérei. Uram, bocsáss meg nekik: nem tud­ták , mit cselekesznek, midőn eszünket kellett volna használni. — Jerikó falait lármával akartuk bevenni. Vas Gereben. BELÜGYEK. E számunk még a múlt évben készült, s a politikai időjósok azt mondák, hogy a magyar ügyben csak új év után kez­dődik valami. Nagyon el kell hinnünk, mert a „Pester Lloyd“ sem tudott hé­zagpótlónak is kisütni valamit, pedig az illető lap valóban nem kíméli a pénzt, hogy a legcsekélyebb hírt is melegében kapja, és inkább kiteszi magát a vád­nak, hogy hívei mind megfagynak, mint egyet elhallgasson. Bécsben van ez időben egy magyar hivatalnok, ki jószándéku törekvéssel és nem közönséges értelmiséggel irt röp­­iratot a magyar kérdésnek megoldására nézve. Kettő e munkácskában a figye­lemre méltó. A közös ügyeknek előleges és világos meghatározását kívánja úgy, hogy különbség legyen a birodalmi és az országos pénzügyek között, s hogy a bécsi birodalmi tanács ne mint olyan egész testületileg folyjon a vitatásba, hanem egy állítandó tanácskozmányfé­­lébe küldjön tagokat; továbbá annak el­határozását, hogy Magyarországon Par­lamentarismus vagy municipalismus

Next