A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1864-10-23 / 43. szám
hetnék, hogy egykor a községben az okszerűbb gazdászatnak megvetője legyen , mert az ilyen kimivelt fiú bizonyosan iparkodnék az apai vagyonban helyesen gazdálkodni, a tudást közölni mással is, kivált ha arra ügyelnénk is, hogy a fiúk lelkesülten követeiket keresnének, és mintegy vetélkednének a jót terjeszteni. Hogy népünk még más is a régi gyámolytalan módon gazdálkodik, valódi ok, mert tudománya, s ebből eredő meggyőződése a jobb kezelésről nincsen. Tanitassuk tehát, é s a haza gyorsan fog virulni. I. Pest, oct. 10. 1864 A politikában nem csekély fontosságú szerepet játszik a psycho-oga , mondá nem régen egyik nagyhirű hazánkfia, s majdnem minden nap igazolja e kimondás helyességét. — A politikát — a belsőt, úgy miként a külsőt — emberek „csinálják®; a leghidegebben számító ész, a legmerevebb tárgyilagosság még nem kezesség arról, hogy a legközelebbi pillanatban valami emberi gyarlóság nem fogna mind amaz éretten megfontolt szándék felett diadalmaskodni, s hogy az érzelem rögtön tova nem ragadandja a szekeret, melynek vezénylését az ész még most a maga kezében tartani hiszi — és talán tartja is. E gondolatokat azon hírek keltik bennünk, melyek már huzamos idő óta a franczia és orosz császári család közti személyes érintkezésekre forgalomban vannak, nevezetesen ami a darmstadti nem-találkozást, s a nizzai találkozást illeti. Azt rebesgetik ugyanis, hogy az orosz czárnő, született hesseni nagyherczegnő, miként 1857-ben — II Sándor és III. Napoleon stuttgarti találkozása alkalmával — úgy most is vonakodott volna Eugenia császárnővel kezet szoritani, s hogy ez okból az utóbbi hazautaztában Darmstadtot nagyon feltűnő módon kerülte. Most pedig , midőn az orosz császári pár Nizzába váratik, azon változó hírek, melyek ma III. Napóleon odameneteléről szólnak, holnap pedig ez utazás valószínűségét tagadják, szint azon körülményre vezethetők vissza, miszerint maga a czár kivánná ugyan a Napóleonnali találkozást, hanem Mária czárnőnek, úgy látszik, nincs kedve a parvenu család bármelyik tagjával is személyes érintkezésre lépni. Nem mondható, hogy az ily dolgok magukban véve politikai fontossággal bírnak , hanem, miként bevezető sorainkban mondtuk, az illetők hangulatára, érzületére ilyesmi nem lehet, hogy befolyással ne legyen, s a politikában a fontos események előidézésében az érzületnek legalább is annyi része van, mint a hideg számításnak. Tiszteljük mi az egyénnek szabadságát, és nem hiszszük, hogy a magas állásúak egyéni szabadságát e tiszteletben tartás alól ki kellene venni , hanem minden józan szabadságnak bizonyos korlátai is vannak, melyeket legalább is oly mértékben respectálni kell, mint magát a szabadságot. Nevetséges volna azt állítani, hogy a finom miveltségű oroszudvar , hogy az erényei és szellemi tehetségei következtében egyaránt tisztelt czárnő nem ismerné az illem azon egyszerű szabályait, mikben sokkal alsóbb körökben is minden miveit ember járatos ; nevetséges tehát azt hinni, hogy akaratlanul elkövetett udvariatlanság az, ami a czárnővel a szép Eugenia látogatását visszautasittatá. A szándék kirivó, világos, mindenkire nézve érthető. Ugyanazon modor ez, melylyel az aristocratiai körök a velök egyenlő rangon nem levőt és küzéjök tolakodót moraliter kidobni szokták. Hagyján! Maradjon kiki ott, a hová viszonyai állították, s ne ambitionáljon oly helyet, melytől hatalmas sorompó — vagy legyen bár csak előítélet — elzárja. Hiszen elég tág a világ , s elég nagy a mivelt kedves, szeretetre méltó emberek száma a kékvérűeken kívül is. Ezt a tanácsot azonban a napóleoni család — fájdalom — nem követheti. Még akkor is, ha azon személyiségek, kikkel ő most egy vonalon áll, nem mind olyanok, kiknek „atyafiságában® különös élvezetet találna , ama körből nem lehet alászállnia, mert egyenrangúságának elismertetése rá nézve létes kérdése. Míg Európa egyéb uralkodó családai a napóleonit csak tűrik — többé kevésbé nyiltan éreztetvén vele azt, hogy nem szívesen tűrik — mindaddig III. Napóleonnak el nem lehet válnia azon gondolattól, hogy e türékenység is egyedül a félelem kifolyása, azaz, hogy tűrik, mert félnek tőle, s hogy felülmaradásának első feltétele: félelmessé tenni magát a többiek előtt. Mondanunk sem kell, hogy ily nézet meggyökerezése nem igen üdvös az európai békére nézve, valamint az imént érintett gondolatnak természetes következménye az is, hogy Napóleonnak , ahol és amennyire csak lehet, törekednie kell, azoknak biztosságát aláásni, a kik tőle és családjától az egyenrangúság elismertetését megtagadják, s hogy e végre nem lehet mást tennie, mint mindenütt és mindenben oly elemekre támaszkodnia, melyek a legitimitás esküdt ellenségei. Ha csak magas polczáról lelépni nem akar — pedig esze ágában sincs ezt akarni — nem marad egyéb választása, mint egy lépéssel tovább menni a mesebeli rókánál, azaz: nemcsak mondani, hogy az elérhetlen szőlőt nem kívánja, hanem tettleg be is bizonyítani, miszerint erre csakugyan semmi szüksége nincs, hogy ő hatalmas fejedelem marad, akármily szemmel nézi őt az úgynevezett régi dynastiák egyike vagy másika. Mindezen okokból nem sok jót várhatunk azon magatartásból, melyet a czárnő III. Napóleon neje irányában tanúsított. Nem hiszszük ugyan, hogy ő franczia felsége valami rajongó imádója a maga nejének, de hogy a megszégyenítés, melyet a császárnő személyében kelle tapasztalnia, kettősen megsebezte őt, arról nem kételkedünk. Az ily apróságokat figyelembe kellene venniök azoknak, kik váltig állítják, miszerint III. Napóleonnak nem lehet más, mint békés és conservatív politikát követni. — Az ezen nézet mellett felhozott okok mind nagyon helyesek és nyomatékosak lehetnek , de ha a franczia császárt — akár ilyen , akár amolyan módon — folyvást arra emlékeztetik, miszerint mihelyt csak lehet, nemcsak politikáját, hanem dynastiájának jogosultságát is megtámadni készek, neki — akarva, nem akarva — a felforgatónak szerepét folytatnia kellene. A közvélemény pedig legalább is feleslegesnek tartamtja a Bonaparték elleni kihívó fellépést, s aligha azoknak érzületében fog osztozni, kik III. Napóleonnak mindent, még legnagyobb hibáit is meg tudnák bocsátani, csak azt az egyet nem, hogy ő a század legnagyobb emberének ugyan, de ősök nélküli bitorlónak utódja! P. N. 506