A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-23 / 43. szám

hetnék, hogy egykor a községben az okszerűbb gazdászatnak megvetője le­gyen , mert az ilyen kimivelt fiú bi­zonyosan iparkodnék az apai vagyon­ban helyesen gazdálkodni, a tudást közölni mással is, kivált ha arra ügyel­nénk is, hogy a fiúk lelkesülten kö­veteiket keresnének, é­s mintegy ve­télkednének a jót terjeszteni. Hogy népünk még más is a régi gyámolytalan módon gazdálkodik, va­lódi ok, mert tudománya, s ebből eredő meggyőződése a jobb kezelésről nincsen. Tanitassuk tehát, é s a haza gyorsan fog virulni. I. Pest, oct. 10. 1864 A politikában nem csekély fon­tosságú szerepet játszik a psycho-­­­o­g­­­a , mondá nem régen egyik nagy­­hirű hazánkfia, s majdnem minden nap­­ igazolja e kimondás helyességét. — A politikát — a belsőt, úgy miként a külsőt — emberek „csinálják®; a leg­hidegebben számító ész, a legmerevebb tárgyilagosság még nem kezesség ar­ról, hogy a legközelebbi pillanatban valami emberi gyarlóság nem fogna mind amaz éretten megfontolt szán­dék felett diadalmaskodni, s hogy az érzelem rögtön tova nem ragadandja a szekeret, melynek vezénylését az ész még most a maga kezében tartani hiszi — és talán tartja is. E gondolatokat azon hírek keltik bennünk, melyek már huzamos idő óta a franczia és orosz császári család közti személyes érintkezésekre forga­lomban vannak, nevezetesen a­mi a darmstadti nem-találkozást, s a nizzai találkozást illeti. Azt rebesgetik ugyanis, hogy az orosz czárnő, született h­esseni nagy­­her­czegnő, miként 1857-ben — II Sán­dor és III. Napoleon stuttgarti talál­kozása alkalmával — úgy most is vo­nakodott volna Eugenia császárnővel kezet szoritani, s hogy ez okból az utóbbi hazautaztában Darmstadtot na­gyon feltűnő módon kerülte. Most pe­dig , midőn az orosz császári pár Niz­zába váratik, azon változó hírek, me­lyek ma III. Napóleon odameneteléről szólnak, holnap pedig ez utazás va­­lószínű­ségét tagadják, szint azon kö­rülményre vezethetők vissza, misze­rint maga a czár kivánná ugyan a Napóleonnali találkozást, hanem Má­ria czárnőnek, úgy látszik, nincs kedve a parvenu család bármelyik tagjával­­ is személyes érintkezésre lépni. Nem mondható, hogy az ily dol­gok magukban véve politikai fontos­sággal bírnak , hanem, miként beve­zető sorainkban mondtuk, az illetők hangulatára, érzületére ilyesmi nem lehet, hogy befolyással ne legyen, s a politikában a fontos események elő­idézésében az érzületnek legalább is annyi része van, mint a hideg számí­­tásnak. Tiszteljük mi az egyénnek sza­badságát, és nem hiszszük, hogy a magas állásúak egyéni szabadságát e tiszteletben tartás alól ki kellene ven­ni , hanem minden józan szabadság­nak bizonyos korlátai is vannak, me­lyeket legalább is oly mértékben re­­spectálni kell, mint magát a szabad­ságot.­­ Nevetséges volna azt állíta­ni, hogy a finom miveltségű orosz­udvar , hogy az erényei és szellemi tehetségei következtében egyaránt tisz­telt czárnő nem ismerné az illem azon egyszerű szabályait, mikben sokkal alsóbb körökben is minden mi­veit em­ber járatos ; nevetséges tehát azt hinni, hogy akaratlanul elkövetett udvariat­lanság az, a­mi a czárnővel a szép Eugenia látogatását visszautasittatá. A szándék kirivó, világos, mindenkire nézve érthető. Ugyanazon modor ez, melylyel az aristocratiai körök a ve­lök egyenlő rangon nem levőt és kü­­zéjök tolakodót moraliter kidobni szok­ták. Hagyján! Maradjon kiki ott, a hová viszonyai állították, s ne ambi­­tionáljon oly helyet, melytől hatalmas sorompó — vagy legyen bár csak elő­ítélet — elzárja. Hiszen elég tág a világ , s elég nagy a mivelt kedves, szeretetre méltó emberek száma a kék­­vérűeken kívül is. Ezt a tanácsot azonban a napó­leoni család — fájdalom — nem kö­vetheti. Még akkor is, ha azon sze­mélyiségek, kikkel ő most egy vona­lon áll, nem mind olyanok, kiknek „atyafiságában® különös élvezetet ta­lálna , ama körből nem lehet alászáll­­nia, mert egyenrangúságának elismer­tetése rá nézve létes kérdése. Míg Európa egyéb uralkodó családai a napóleonit csak tűrik — többé ke­vésbé nyiltan éreztetvén vele azt, hogy nem szívesen tűrik — mindaddig III. Napóleonnak el nem lehet válnia azon gondolattól, hogy e türékeny­­ség is egyedül a félelem kifolyása, azaz, hogy tűrik, mert félnek tőle, s hogy felülmaradásának első feltétele: félelmessé tenni magát a töb­biek előtt. Mondanunk sem kell, hogy ily nézet meggyökerezése nem igen üdvös az európai békére nézve, valamint az imént érintett gondolatnak természetes következménye az is, hogy Napóleon­nak , a­hol és a­mennyire csak lehet, törekednie kell, azoknak biztosságát aláásni, a kik tőle és családjától az egyenrangúság elismertetését megta­gadják, s hogy e végre nem lehet mást tennie, mint mindenütt és min­denben oly elemekre támaszkodnia, melyek a legitimitás esküdt el­lenségei. Ha csak magas polczáról le­lépni nem akar — pedig esze ágában sincs ezt akarni — nem marad egyéb választása, mint egy lépéssel tovább menni a mesebeli rókánál, azaz: nem­csak mondani, hogy az elérhetlen szőlőt nem kívánja, hanem tettleg be is bizonyítani, miszerint erre csak­ugyan semmi szüksége nincs, hogy ő hatalmas fejedelem marad, akár­mily szemmel nézi őt az úgynevezett régi dynastiák egyike vagy másika. Mindezen okokból nem sok jót várhatunk azon magatartásból, melyet a czárnő III. Napóleon neje irányá­ban tanúsított. Nem hiszszük ugyan, hogy ő franczia felsége valami rajongó imádója a maga nejének, de hogy a megszégyenítés, melyet a császár­­n­ő személyében kelle tapasztalnia, kettősen megsebezte őt, arról nem ké­telkedünk. Az ily apróságokat figyelembe kellene venniök azoknak, kik váltig állítják, miszerint III. Napóleonnak nem lehet más, mint békés és conser­­vatív politikát követni. — Az ezen né­zet mellett felhozott okok mind na­gyon helyesek és nyomatékosak le­hetnek , de ha a franczia császárt — akár ilyen , akár amolyan módon — folyvást arra emlékeztetik, miszerint mihelyt csak lehet, nemcsak politi­káját, hanem dynastiájának jogosult­ságát is megtámadni készek, neki — akarva, nem akarva — a felforgató­­nak szerepét folytatnia kellene. A köz­vélemény pedig legalább is felesle­gesnek tartamtja a Bonaparték elleni kihívó fellépést, s aligha azoknak ér­zületében fog osztozni, kik III. Na­póleonnak mindent, még legnagyobb hibáit is meg tudnák bocsátani, csak azt az egyet nem, hogy ő a század legnagyobb emberének ugyan, de ősök nélküli bitorlónak utódja! P. N. 506

Next