A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1864-07-10 / 28. szám
Budapest, 1864. 28-ik szám. Vasárnap, Julius 10-én. A NÉPBARÁT. Politikai és szépirodalmi néplap. Megjelenik hetenkint egyszer, vasárnapon, másfél nagy negyedrét ivén. Szerkesztői szállás Pesten, régi posta-utcza 2-ik szám , 1-ső emelet. Egész évi előfizetési ár .... 7 írt —k. Félévi „ „ .... 3 „ 50 kr IDŐJELEK. Az anyatermészet sokféle jellel mutatja meg a ránk következő időt, így a nagy telet a nyúlnak nagy szőrén is előre lehet gyanítani, mert az állatot a természet jókor felöltözteti, hogy a nagy hideget kiálthassa. A politikában is vannak előjelek, melyek bizonyos változásokat mutatnak, s ha a bécsi félhivatalos lapok közöl főleg a „B o t s ch a f t e r- t figyelemmel olvassuk, sok dolgot előre érthetünk. A nevezett lap két héttel ezelőtt szólván a magyar ügyekről bár fennhangon beszélt is, de mutatott némi engedékenységet, mely váratlan volt, mely azon hasábokon sohasem mutatkozott. Már akkor mondánk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, s hogy folytatását várjuk a változott hangulatnak. E folytatás megérkezett, a Botschafter már gyalog kezd beszélni, s nem kívánja, hogy magyarok minden áron bemenjenek a birodalmi tanácsba, s azt sem mondja, hogy várni kell a magyarok megpuhulására, annak szükségét sem látja, hogy előbb a németországi viszonyok rendezése fejeztessék be, sőt ellenkezőleg a magyar ügyet minél előbb tisztába kell hozni, s őszintén bevallja, hogy a pragmatica sanctióban mégsem foglaltatik benn, hogy Magyarország olyan nagyon szoros viszonyban lett volna az örökös tartományokkal, mint a bécsi centralista lapok vitatták. Végül kimondja, hogy a bécsi centralisták az egyenetlenségnek nagy okai. Majdnem megharapja az ember az ujját, hogy álmodja-e ezen szavakat vagy ébren olvassa ? Hisz ez oly józan beszéd, hogy ha ezeket 1861-ben mondják, ma már közösen boldogabbak lehetnénk. No, de a jó szó most is jó szó, és a Botschafter nem kíván egyebet a magyaroktól, mint a szorosan közös ügyeknek figyelembe vételét és barátságos közeledést. A Botschafter ne csodálkozzék, hogy mindjárt nem rohanunk az ölelkezésre , mert ha a magyar ember valami váratlant hall, rendesen azt mondja : „Mit is mondtál, barátom? — hadd hallom mégegyszer!“ Azért csak beszéljen ismételve ily méltányosan, s ha a folytatások következve is ilyenek lesznek, és amit ő mond, majd nem csak ő súgja, hanem más is mondja, s mi sem kénytelenítetünk, mint a halálos betegnek szobájában súgva vagy csak jelekkel értekezni, majd mi is szólunk. Addig is méltányosságból ezt mondjuk: Elhiszi-e a Botschafter, hogy a rendezetlen viszonyunk hasonlít a peres állapothoz, melyből a prókátorok veszik a legtöbb hasznot ? Mi legalább ilyennek tartjuk ez állapotot, s ha a Botschafter a külügyi és pénzviszonyokba tekint, könnyen felismerheti, hogy az elhalasztott kiegyezkedés mindkét résznek drágában van. Reméljük, hogy ezt is elhiszi, — s ha utóbbi czikkét ezen megösmerésnek nyomán irta, vádolván a bécsi centralistáknak folyvást ránk agyarkodó ellenszenvét, — úgy maradjon jobb meggyőződésénél, sürgötje a közeledést, és igyekezzék elhárítani azon válaszfalat, melyet a mi kezünk át nem ér, s fölülről kell lebontani. Ha eddigi szabott árától már eltért, a fejtegetést is megkezdheti. Vas Gereben. A RÓMAI KÉRDÉS. Valahára talán megoldásához siet ez ügy, melyet jó részben Napóleonnak száz rétű politikája hagyott idáig is megoldatlan, s hogy a franczia birtok Savoya és Nizzával szaporodott, jó részben a pápai birodalomnak rovására történt. Napóleont az olasz háborúba az orsini bomba kergette s azon számítás, hogy majd hűséges barátságáért a nápolyi királyság rokonára, Murat herczegre fog szállni. Az 1859-iki hadjárat alkalmával a hatalmak már észrevetették, hogy egyesülni akarnak, nehogy Napóleonnak kedve legyen az eszmék harczából az érdekharczba átvágni. Jól emlékszünk Napóleonnak a villafrancai békekötés után mondott azon szavaira: Nem uszíthattam magam ellen az európai hatalmakat. Megelégedett Savoya és Nizzával, s midőn a nápolyi királyság oly váratlan elesett, Napoleon mosta kezét, a felelősséget elutasitá magától, sőt még a pápai birtoknak megtámadását is behunyt szemmel nézte; mert egy részről a fölizgatott olasz szenvedélyt nem akarta személye ellen zudítani, másrészt azt hitte, hogy a pápa egy kis áldozatot el fog tűrni. Az 1860-ik év után az európai viszonyokban a hatalmak féltékenysége lábra kapott, Anglia boszosan nézte a franczia befolyást, azért egy kis gonoszkodással a mexicói harczba csalta Napóleont, aztán pedig magára hagyta, honnét máig sem tudott a franczia sereg egészen elszabadulni, s ez által a franczia befolyása mérsékelve jön. — Olaszország nem mert mozdulni, s a pápaság olyan megismerésben részesült, melyről senki sem álmodott, tehát Napóleon lassan kint Róma felé hajolt, s a turini kormányt visszatartóztatta a kalandos támadásoktól. Az elfogultak is találtak az öszszehasonlításra elég alapot, hogy mi nagy kár lenne, ha a pápaság Rómából kizavartatván, alárendeltje lenne valamely hatalomnak, mely aztán a pápaságból politikai fegyert faragna, mint fegyver a görög orthodoxia Oroszországban. A nagyhatalmak közül ki mert oly határozottan szólni a Lengyelországban elkövetett orosz kegyetlenkedések ellen, mint Róma ? A független szónak kimondása sok embert meghódított az ellenkező oldalon is,és kinőtte