A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1864-07-10 / 28. szám

Budapest, 1864. 28-ik szám. Vasárnap, Julius 10-én. A NÉPBARÁT. Politikai és szépirodalmi néplap. Megjelenik hetenkint egyszer, vasárnapon, másfél nagy negyedrét ivén. Szerkesztői szállás Pesten, régi­ posta-utcza 2-ik szám , 1-ső emelet. Egész évi előfizetési ár .... 7 írt —­k. Félévi „ „ .... 3 „ 50 kr IDŐJELEK. Az anyatermészet sokféle jellel mutatja meg a ránk következő időt, így a nagy telet a nyúlnak nagy sző­rén is előre lehet gyanítani, mert az állatot a természet jókor felöltözteti, hogy a nagy hideget kiálthassa. A politikában is vannak előjelek, melyek bizonyos változásokat mutat­nak, s ha a bécsi félhivatalos lapok közöl főleg a „B o t s c­h a f t e r- t fi­gyelemmel olvassuk, sok dolgot előre érthetünk. A nevezett lap két héttel ezelőtt szólván a magyar ügyekről bár fenn­­hangon beszélt is, de mutatott némi engedékenységet, mely váratlan volt, mely azon hasábokon sohasem mutatkozott. Már akkor mondánk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, s hogy folytatását várjuk a változott hangu­latnak. E folytatás megérkezett, a Bot­schafter már gyalog kezd beszélni, s nem kívánja,­­ hogy magyarok minden áron bemenjenek a birodalmi tanács­ba, s azt sem mondja, hogy várni kell a magyarok megpuhulására, an­nak szükségét sem látja, hogy előbb a németországi viszonyok rendezése fejeztessék be, sőt ellenkezőleg a ma­gyar ügyet minél előbb tisztába kell hozni, s őszintén bevallja, hogy a prag­­matica sanctióban még­sem foglalta­tik benn, hogy Magyarország olyan nagyon szoros viszonyban lett volna az örökös tartományokkal, mint a bé­csi centralista lapok vitatták. Végül kimondja, hogy a bécsi centralisták az egyenetlenségnek nagy okai. Majdnem megharapja az ember az ujját, hogy álmodja-e ezen szava­kat vagy ébren olvassa ? Hisz ez oly józan beszéd, hogy ha ezeket 1861-ben mondják, ma már közösen boldogab­bak lehetnénk. No, de a jó szó most is jó szó, é­s a Botschafter nem kí­ván egyebet a magyaroktól, mint a szorosan közös ügyeknek figyelembe vételét és barátságos közeledést. A Botschafter ne csodálkozzék, hogy mindjárt nem rohanunk az ölel­kezésre , mert ha a magyar ember vala­mi váratlant hall, rendesen azt mond­ja : „Mit is mondtál, barátom? — hadd hallom mégegyszer!“ Azért csak beszéljen ismételve ily mél­tányosan, s ha a folytatások kö­vetkezve is ilyenek lesznek, és a­mit ő mond, majd nem csak ő súgja, ha­nem m­á­s i­s mondja, s mi sem kény­­telenítetünk, mint a halálos betegnek szobájában súgva vagy csak jelek­kel értekezni, majd mi is szólunk. Addig is méltányosságból ezt mondjuk: Elhiszi-e a Botschafter, hogy a rendezetlen viszonyunk hasonlít a pe­res állapothoz, melyből a prókátorok veszik a legtöbb hasznot ? Mi legalább ilyennek tartjuk ez állapotot, s ha a Botschafter a külügyi és pénzviszo­nyokba tekint, könnyen felismerheti, hogy az elhalasztott kiegyezkedés mind­két résznek drágában van. Reméljük, hogy ezt is elhiszi, — s ha utóbbi czikkét ezen megösme­résnek nyo­mán irta, vádolván a bécsi centralis­táknak folyvást ránk agyarkodó el­lenszenvét, — úgy maradjon jobb meggyőződésénél, sürgötje a közele­dést, és igyekezzék elhárítani azon válaszfalat, melyet a mi kezünk át nem ér, s fölülről kell lebontani. Ha eddigi szabott árától már eltért, a fejtegetést is megkezdheti. Vas Gereben. A RÓMAI KÉRDÉS. Valahára talán megoldásához siet ez ügy, melyet jó részben Napóleon­nak száz rétű politikája hagyott idá­ig is megoldatlan, s hogy a franczia birtok Savoya­ és Nizzával szaporodott, jó részben a pápai birodalomnak ro­vására történt. Napóleont az olasz háborúba az orsini­ bomba kergette s azon számítás, hogy majd hűséges barátságáért a ná­polyi királyság rokonára, Murat her­­czegre fog szállni. Az 1859-iki had­járat alkalmával a hatalmak már ész­­revetették, hogy egyesülni akarnak, ne­hogy Napóleonnak kedve legyen az eszmék harczából az érdekharczba átvágni. Jól emlékszünk Napóleonnak a villafrancai békekötés után mondott azon szavaira: Nem uszíthattam magam ellen az európai hatal­mak­a­t. Megelégedett Savoya és Niz­zával, s midőn a nápolyi királyság oly váratlan elesett, Napoleon mosta kezét, a felelősséget elutasitá magától, sőt még a pápai birtoknak megtáma­dását is behunyt szemmel nézte; mert egy részről a fölizgatott olasz szenve­délyt nem akarta személye ellen zu­­dítani,­­ más­részt azt hitte, hogy a pápa egy kis áldozatot el fog tűrni. Az 1860-ik év után az európai viszonyokban a hatalmak féltékenysé­ge lábra kapott, Anglia boszosan néz­te a franczia befolyást, azér­t egy kis gonoszkodással a mexicói harczba csal­ta Napóleont, aztán pedig magára hagy­ta, h­onnét máig sem tudott a franczia sereg egészen elszabadulni, s ez által a franczia befolyása mérsékelve jön. — Olaszország nem mert mozdulni, s a pápaság olyan megismerésben ré­szesült, melyről senki sem álmodott, tehát Napóleon lassan kint Róma felé hajolt, s a turini kormányt visszatar­tóztatta a kalandos támadásoktól. Az elfogultak is találtak az ösz­­szehasonlításra elég alapot, hogy mi nagy kár lenne, ha a pápaság Rómá­ból kizavartatván, alárendeltje lenne valamely hatalomnak, mely aztán a pápaságból politikai fegyert faragna, mint fegyver a görög orthodoxia Orosz­országban. A nagyhatalmak közül ki mert oly határozottan szólni a Lengyelország­­­ban elkövetett orosz kegyetlenkedések ellen, mint Róma ? A független szó­nak kimondása sok embert meghódí­tott az ellenkező oldalon is,és kinőtte

Next