ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 82. ÉVFOLYAM (1955)

1955 / 1. füzet - SZEMLE - VÉRTES LÁSZLÓ: Hillebrand Jenő

SZEMLE HILLEBRAND JENŐ (1884. jún. 10—1950. márc. 6.) A magyar őskőkor ismeretével s ezen is túl , ős­régészetünkkel elválaszthatatlanul összeforrt Hillebrand Jenő neve és munkássága. A céltudatos és tervszerű hazai paleolit-kutatás számára megindulásától a leg­utóbbi időkig az ő pallérozott logikája, szaktudása és nem utolsó sorban szakmaszeretete építette fel a magyar őskőkori leletek rendszerét és tette világszerte ismertté értékes anyagukat. Hillebrand Jenő Sopronban született. Szülőhelyén tette le az érettségit, majd a budapesti egyetem bölcsé­szeti fakultására iratkozott. Disszertációját, amelyben tekintélyes mennyiségű embertani anyagot dolgozott fel és a fogazatról új, máig is érvényes megállapításokat tett, 1908-ban írta meg. 1910-ben a Pázmány Péter Tudomány Egyetem Embertani Intézetében Török Aurél tanársegédjeként kezdte meg pályafutását, majd rövidesen a Nemzeti Múzeumba került, ahol pályája derekán a Régészeti Osztályt igazgatta hosszú éveken át. 1910-től tevékeny munkát végzett a Földtani Társulat Barlangkutató Bizottsága tagjaként, 1924-től kezdve a Nemzetközi Anthropológiai Kongresszus állandó bizottságának is tagja lett. Egyetemi magántanári habilitációját 1913-ban nyerte el, majd később meg­kapta a rendkívüli egyetemi tanári címet. Termékeny és sokoldalú tudományos munkája, valamint múzeumi elfoglaltsága mellett tevékenyen kivette részét az egye­temi fiatalság neveléséből is. Évekig megbízott előadója az Embertani Intézetnek, utoljára a felszabadulás után hirdet ősembertani és származástani kollégiumokat 1948-ig. Hillebrand Jenőt azonban mégsem az anthropológia vonzotta elsősorban. Sokkal inkább érdekelték őt az őskőkor emberének életkörülményei, anyagi kultúrájá­nak maradványai. A rendszeres, hazai paleolitkutatás 1906-ban kez­dődött, amikor Kadic O. Herman Ottó irányítása szerint ásatásokat kezdett a Büdöspestben és a Szeletában. Az első gazdag eredmények 1907-ben jelentkeztek. Hillebrand már 1909-ben — alighogy befejezte tanul­mányait — a Földtani Intézet megbízásából ásatást végez a Szeletában. Átveszi munkatársától, a rendszeres és pontosan dolgozó Kadictól ásatási módszereit, s széleskörű természettudományi megfigyeléssel alátámasz­tott észleleteit világos okfejtéssel összefoglalva közli. 1911-ben már önálló feladattal bízzák meg , a Balla­barlang rétegeit tárja fel. Itt, már pályája kezdetén, eléri minden ősemberkutató legmerészebb célkitűzését, megtalálja az ősember csontmaradványait, a híres Balla-barlangi gyermekkoponyát és kísérő leleteit. Magyarországon ebben az időben még csak a »proto­solutrei« és »solutrei« kultúra maradványait találták meg. A kezdetben a »protosolutrei«-t csenevész szakócákkal jellemezett aurignacinak tekinti, mert csak így tudja összeegyeztetni időrendileg a hazai leleteket a nyugat­európaiakkal, de már 1913-ban megpendíti azt a gondo­latot egy külföldi folyóiratban, hogy a magyarországi és a francia solutrei egymástól független kultúrák, továbbá, hogy a mi »protosolutreink« egyidős az itteni aurignacival. Ez a feltevés volt az alapja a legutóbbi évek kutatásaival bizonyított megállapításoknak a magyarországi »solutrei« és aurignaci kultúrák tényleges helyzetét illetőleg. Értékes és a kor szintjéhez viszonyítottan mindig haladó szellemű koncepcióit az évről évre szaporodó magyar őskőkori leletek támasztották alá. A Balla­barlang után a Kiskevélyi-barlang, Jankovich-barlang, Pálffy-barlang és az Istállóskő ásatásai az aurignaci és »magdaleni« kultúra eszközeit is napvilágra hozták és gyarapították a jellegzetesen magyar szeleta-kultú­ráról alkotott ismereteket. Hillebrand időközben többször járt külföldön és a legkitűnőbb szakemberek vezetése mellett ismerkedett meg a híres francia és német őskőkori lelőhelyekkel, leletekkel, sőt ásatásokon is részt vett. Ennek is köszön­hető az, hogy a hazai leleteket oly biztos ítélettel és —­ eléggé sohasem hangsúlyozható — logikával hatá­rozta meg, írta le mind a magyar, mind a külföldi szaklapokban. Ez időben sok cikke jelent meg ide­gen kiadványokban, így kapcsolta be tudományunkat a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe, meg­ismertette és megbecsülést szerzett eredményeinknek. Eredeti szaktárgyához, az embertanhoz sem lett hűtlen. Dolgozataiban foglalkozott a »fosszilis ember kérdése«-ivel, s hála annak, hogy személyesen tanul­mányozta a legtöbb külföldi leletet, fölényes szaktudás­sal, biztos érzékű monofiletista és darwinista nézőpont­ból ítélte meg a legnehezebb származástani kérdéseket is. Általában elmondhatjuk, hogy még esetleges hibái is kora színvonalához mért haladó álláspontját tükrözik. Jó példa erre a 20-as évek elején kialakított mono­glacialista felfogása, amely — ha ma már idejét múlta is —akkor, a hazai leletek alapján, a külföldi járószalag­tól való egészséges elszakadását bizonyította. 1925-ben elsőként ad hírt arról, hogy Magyarorszá­gon megvannak az addig hiányzónak vélt középső­kőkor leletei is, majd néhány esztendővel később a híressé vált avasi mezolit bányaleletet ismerteti. Ugyanezekben az években tárja fel a bodrogkeresztúri, pusztaistvánházi rézkori és a zagyvapálfalvai bronz­kori lelőhelyeket. Véglegesen eldönti az önálló rézkor kérdését és bizonyítékokat hoz fel a rézkori kereskedelem mellett. Állhatatosan vissza-visszatér azonban az őskőkor kérdéseihez. Átveszi és számos vonatkozásban ésszerűbbé építi az akkor oly nagyjelentőségű paleolit vándorlási­elméletet, amelynek segítségével szellemesen magyarázza a döntő fontosságúvá növekedett hazai aurignaci­solutrei egyidejűség problémáját. Munkásságának betetőzése a hazai őskőkorról írt tömör, de annál sokatmondóbb monográfiája. A leletek rövid ismertetése mellett szilárd alapokon nyugvó elvi véleményt alkot olyan kérdésekről, amelyek ma is központi problémái a magyar őskőkor-kutatásnak, így pl. a jégkori klímaciklusok és kultúrák párhuzamáról, általában a természettudományos adatok és a komplex kutatási­ módszer fontosságáról, a hazai »magdaleni« kultúrának a tőlünk északra és keletre fekvő vidékek epipaleolit kultúráival való genetikus összefüggéseiről stb., stb. Hillebrand Jenő munkás élete tudományos ered­ményeinek kiértékelését nem lehet beleszorítani egy rövid megemlékezés kereteibe. Meg kell itt elégednünk annak leszögezésével, hogy észleletei, megállapításai mindig a haladás irányába mutattak, hogy célkitűzései, amelyeket utolsó cikkében is körvonalazott, az utódok szemével nézve is minden szempontból követendőknek és megvalósítandóknak bizonyultak. S nem áldozhatunk szebben a tanító emlékének, mint azzal, ha célkitűzései­nek megvalósítására törekszünk. Vértes László

Next