ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 109. ÉVFOLYAM (1982)

1982 / 1. füzet - IRODALOM - MAKKAY JÁNOS: Acta Archeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. 31. 1979.

értekezik, ezúttal egy Keszthely-Fenékpusztáról szár­mazó készletről. A jól keltezhető darabot széles összefüg­gésbe helyezve vitatja meg, és más dunántúli darabokat társít hozzá. Bizonytalanságban hagy bennünket a darab keltezését illetően, hiszen egyszer azt írja, hogy a darab 455-ben a II. épület lerombolásakor maradt hátra, másutt viszont 445-nek határozza meg az égési réteget, mint terminus ante quem-et, táblázatában nem ad keltezést, végül megtudjuk, hogy az őstípus 303 — 364 között készül­hetett Pannoniában. A 21. ábrát viszont teljesen felesle­ges volt közölni, hiszen Forbes könyve bárhol, bárki szá­mára hozzáférhető. Annál inkább felesleges volt, mert végül is a szerző úgy foglal állást, hogy az 1. ábra 5 alat­t látható bronztárgy (ami egyébként nem cilindrikus) alighanem orsó volt. Ismét gazdag anyagot tettek közzé az 1977-i zala­lövői ásatásokról, és ez a beszámoló sokkal rövidebb is, mint az előzőek. Úgy érezzük, a már publikált rendkívül sok zalalövői lelet, elsősorban kerámia- és fémtárgy lehe­tőséget ad arra, hogy a következő jelentésekben már ne hozzanak minden tárgyat képben-rajzban-leírásban egy­aránt, csak a legfontosabbakat, az unikumokat, az újdon­ságokat. A többinél elég lesz hivatkozni a korábbi közlé­sekre. Kétszer is jelentkezik a kötetben egy új, hosszú­nak induló sorozat, a Fundmünzenbericht. Az 1975-ös ismerteti a célkitűzéseket, amelyek nem a régészet, ha­nem kizárólag csak az éremforgalom szempontjaihoz alkalmazkodnak, így a darabok rétegviszonyait (ha egyál­talában vannak) és a pontos lelőhelyet nem is közlik. Nyilván méltánylandó szempont mind a kettő, éppen úgy, mint az a döntés, amelyet a 2. folytatásban jelentenek be a szerzők (hogy ti. a tárgyalt évben magángyűjtemé­nyekből a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárába került érmeket is felveszik a jelentésekbe, elsőként Mócsy János hajdani gyűjteményét). Ennek ellenére egy régészeti folyóiratban mégis kissé furcsa olyan adatsorokat találni, amelyek pontosan a rétegviszonyokat és a pontos lelő­hely-adatokat nem közlik. Ilyen feltételek mellett mérle­gelni kellett volna azt, hogy vajon a régészeti szempontok­ra nem koncentráló sorozat nem inkább a Numizmatikai Közleményekbe illene? Teljesen felesleges volt viszont az Acta előző kötetében már leközölt érmeket két teljes oldalon újraközölni (Acta ArchHung 30,1978,385-391. oldalak, illetve itt a 399 — 401. oldalakon). A kötet szakmailag legsúlyosabb mondanivalót hor­dozó tanulmányai a népvándorlás korával foglalkoznak. Közöttük is elsősorban Bóna István hosszú vitacikkét kell kiemelnünk. Az érvekben, adatokban, gondolatok­ban gazdag tanulmány summáját nem könnyű összefog­lalni, így csak egyik fő szempontját említjük meg. Az elsősorban a K. Horedt nevéhez fűződő romániai kutatás valamilyen ötletből kiindulva úgy találta, hogy a nagy­részt Magyarország területére eső Tisza-vidéki gepida te­metőkben sohasem és sehol sem kerültek elő bronz stílustűk és vas kengyelfibulák. Ezeket tehát nem germán jelleg­zetességeknek, hanem a római provinciák lakosságai ha­gyatékának kell tartani, így az erdélyi (gepida) temetők ilyen leletei éppenséggel nem a germánok erdélyi jelenlé­tét mutatják, hanem a római provincia (római?) lakossá­gának továbbélését. Bóna kimutatja, hogy nemcsak magával az elmélettel van itt baj, hanem régészeti alátá­masztásával. Az anyagismeretük alaposságáról méltán tisztelt kutatók, élükön K. Horedt-tel ugyanis érthetetlen módon figyelembe sem vették a Tisza-vidéki gepida teme­tőkből feltárt, megőrzött és (nem is egyszer) többször is közölt ilyen lelettípusokat. Bóna már korábban is példát mutatott arra, hogy az ilyen, nacionalista ízű következ­tetésekre is jó alapot nyújtó, gyakran szándékos tévedé­seket csakis higgadt, elemző régészeti érvekkel lehet visszautasítani (vö. Györffy György cikkéhez jegyzetben fűzött kiegészítését az ArchÉrt 97, 1970. kötetében, a 232-233. lapokon­). Kiss Attila a rövid ideig (mindössze 15 évig) a Dunán­túlon élt keleti gótok szállásterületét próbálja meghatá­rozni, nagyrészt a történeti forrásokra támaszkodva, majd azok tanulságait (ahol lehet) visszavetítve a régészeti leletekre. Jordanes-szel egyetértésben három király uralma alatt élt három csoport területét lokalizálja, kizárólag a Kelet-Dunántúlon. Az egyiket Thiudimer alatt a Balaton, a Duna, a Mecsek között, a másikat Valamer alatt a Duna és a Száva között, és egy harmadikat Videmir alatt a Duna —Dráva szögben. Szőke Béla Miklós nagyrészt közölt források alapján részletesen tárgyal egy sajátos, 8 — 9. századi temetkezési szokást, mégpedig a csonkított marhakoponyával való temetést. A szokás elterjedésé­nek és időrendjének gondos vizsgálatából fontos törté­neti következtetést von le. Mégpedig azt, hogy a szokás sűrű felbukkanása a 9. században az avar területek nyu­gati végein (a mai Alsó-Ausztriában és ÉNY-Magyaror­szágon) minden bizonnyal az oda a Dunántúl középső területeiről telepített avarokkal áll kapcsolatban. Ennél kevésbé érezzük meggyőzőnek vallástörténeti fejtegeté­seit a sopronkőhidai 48. sír sótartójának ábrázolását ille­tően. Nem kell föltétlenül a Távol-Keletre mennie közeli párhuzamért annak, aki a most felvetett germán eredet­ben nem hisz. Az utóbbi években több alkalommal is felkeltették a figyelmet azok a hírek, amelyek a hajdani Halics terü­letén feltárt honfoglaláskori sírokra, elsősorban a Prze­mysl-i temetőre vonatkoztak. Az Acta szerkesztősége nagyon helyesen tette, hogy soron kívül helyt adott annak a két publikációnak, amelyek ezeket a leleteket ismertetik. A przemysl­ i temetőben feltárt első sírokból az Acta 30. 1978. évi kötetében olvashatunk (a 213 — 239. lapokon). Most E. Dabrowska ismertet meg bennünket azokkal a rangos leletekkel, amelyek még 1962-ben kerül­tek elő egy női sírból Lvov közelében, a Szovjetunióban, Przemysl­től mindössze 20 km-re keletre. (Furcsa, hogy a sír előkerülésére a Szovjetuniót járó magyar szakembe­rek nem figyeltek fel, vagy ha igen, akkor a közlés jogát nem kapták meg, de még azt a fáradságot sem vették, hogy a magyar kutatókat alaposan informálják e leletek­ről.) A szerzőnő következtetései szerint ez a sír a 10. szá­zadi magyarság és a San-környéki területet akkor uraló Lenzanenoi nevű törzs közötti valamilyen érintkezések eredménye. Szerintünk kézenfekvőbb arra gondolni, hogy a Przem­ysl környékén éppen a csomóponti erődítések közelében sorra felbukkanó, honfoglaló magyar vagy ahhoz nagyon közel álló felszereléssel rendelkező rangos sírok a magyar fejedelmi hatalom valamilyen katonai vagy politikai befolyásával vagy jelenlétével vannak kap­csolatban. Vajon nemképpen ez a 10. századi halicsi jelen­lét okozta azt, hogy Árpád-házi királyaink később miért törekedtek makacs következetességgel Halics elfoglalá­sára, ha úgy tetszik, visszaszerzésére ? Korábbi alapos kutatásai alapján Holl Imre Sopron középkorát foglalja össze. Tanulmányában — mint a cikk alcíme is mutatja — a régészeti adatokat biztos kézzel ötvözi a várostörténet más forrásaival. Cikke nagy nyere­sége középkori kutatásunknak, de arra is bizonyíték, hogy a kutatás mai fejlettségi fokán ilyen részletes összefogla­lást hazánkban sajnos egyedül csak Sopronról lehet írni. Az előző köteteknél valamivel heterogénebb, de nem gazdagabb tartalomhoz összesen 106 és fél oldalnyi illuszt­ráció járul. Ebből lelet és lényeges jelenség látható 32 oldalon (fotón 6, rajzon 26), semmitmondó látvány 6 oldalon, egyéb (nagyrészt semmi dokumentációs értékkel nem bíró) dolog 10 oldalon, grafikon másfél oldalon, táb­lázat 43-on, térkép 14-en. Amennyire örvendetes a tel­jesen fölösleges, látványszerű felvételek alapos csökke­nése, annyira elszomorító az, hogy a cikkek mondanivaló­ját alátámasztandó, bizonyítandó illusztrációs anyag egyre inkább rajzokból és más, kisegítő illusztrációból (táblázat, térkép) áll, és nem elsősorban jó fényképekből. Bár már maga a fényképfelvétel is — akármennyire is objektív és lelethű — interpretálja a régészeti leleteket, mégis ad lehetőséget bizonyos fokú független értékelésre az olvasónak. Ezzel szemben a bármennyire is pontosan készített rajz erősen korlátozza éppen ezt az interpretá­ciós lehetőséget és szabadságot. Kívánatos lenne tehát, ha a szerzők lelet­anyagukat, elsősorban kiváló minőségű fényképeken nyújtanák be a szerkesztőségnek. Makkay János 148

Next