A Reggel, 1947 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1947-12-29 / 52. szám

1947 december 29. Reggeli levél Ő róla 1897 Szilveszter éjszakáján. Ha élne, ma hetvenötesztendős szép öreg úr volna. Amilyen jó fából való volt, amilyen erkölcsös volt a lelke és mértékletes az élete, épen és erősen állana közöttünk, mint a vén gyümölcsfa, melynek koronáján a fehérség nem hó, hanem virág. Mindehhez persze az kellett volna, hogy Komárom és Világos után ő is elmenekülhessen— és a képzelet amely ma, az ő hősi halála verernyéjén, fölkeresi névtelen sírjában s egy pillanatra életre kelti, meg is álmodja őt, végig az emigráció ahasvérusi útján, Kis-Ázsiától Amerikáig. Várjon a felesége követte-e volna? Bizonyára. A földönfutásnzék efféle byroni romantikája tetszett volna a fiatal anyának, s csak később, valamivel nyugodtabb és valamivel nyomorúságosabb napokban tört volna ki a rettenetes válság, amely elejétől fogva ott lappangott a mesebeli cigányélettől, a regebeli királykisasszonyságról ábrándozó asszony, s a nehéz munkában, páratlan kötelességtudásban reggeltől estig a kenyér gondjával asztalánál környedő férfi között. Ugye, nem ilyenének képzelik, pedig ilyen volt — s képzelődésnek is szörnyű, micsoda tragédia magva rejlik ama ■két sorban, melyben az a férfi, aki a világnak egyik legnagyobb költője, attól az asszonytól, aki Virginiától Katalin címéig a szüzesség, a szenvedély és a becsvágy minden hevülésével vetette magát a polgári jólét prózájából a költő hitvesének poézisába — az a férfi azt kérdi ett°l az asszonytól: „mit csinálsz, mit varrogatsz ott? a ruhámat foltozgatod?“... Bemet, fi szürke fcis lengyelt, a mon général-t, Kemény Zsigmondon és Eötvös Józsefen kívül az egyetlen embert, aki az ő nagyságát megértette, ezt az apja helyett apját is ott hagyta volna török szolgálatban, s mialatt a lelke betelt a hazaszeretete nagyságával, mely kész hitet is cserélni, csakhogy tovább harcolhasson: lenn a szíve mélyén, fölsirt volna a benne lakozt jó keresztyén. Aztán jöttek volna a csalódások, sorra. A nemes nagy nemzetek, melyekre remegő tisztelettel gondol a kis nemzet fia, sorra felhasználják és sorra megcsalják a szerencsétlen kis nemzetet. Közben a hírek otthonról: puskaropogás az Újépületben, akasztófák Aradon, akasztófák Vásárhelyen s a végén egy pisztolyrobbanás Döblingben. Micsoda isikold, micsoda tanulságok, micsoda végtelen sora a napoknak, amikből egy is elég, hogy az ifjú lelke fejér tábláját teleírja az aggastyán bölcsességével! De micsoda új szemhatár is! A deák, aki fűtetlen szobájában nyelveket tanul és útleírásokba merül; a közlegény, ki a hóvihar elől az őrházba bújva szi magába szomjúságot a világ nagy költőiből; a genie, aki a maga egyéniségében érzi a világ egységének törvényét, s embereknek, nemzeteknek, csillagoknak és naprendszereknek örök összefüggését; a világnak ez a legfogékonyabb embere egyszerre csak benne találná magát a kultúra legközepében; a lelkek válaszai ledőlnének, az elmék kincsesházai megnyílnának, a dolgok valóságai megnyilatkoznának előtte, és a költő, aki tíz év alatt majd mindennap írt egy-egy verset, amelyek közt minden második örökszép remek, s a legcsekélyebbjéből is kicsillámlik egyegy szem arany; az ifjú, aki a gyerekember fél-tudatosságában játszva emelkedett a Goethék, a Heinék, a Musset-k s a Byron-ek sorába, eltelt volna avval a tudatossággal, melynek alkotásait elképzelni a mi epigon-elménk erőtlen. « Pedig folyton e körül kóvályog é s jól látom: nemcsak az enyém. Mialatt három sírt is megkoszorúzunk, mert nem tudjuk, melyikben porlad, mialatt gyűjtjük az ellentmondó adatokat, melyek azonban mindegyek abban, hogy elesett; mialatt egymásra nézünk, hogy: „igen, úgy van, most már bizonyos, meghal?! —, amíg csak az emberi élet határai szerint lehetséges, egyre várjuk a jöttét, s ha ezen a mesgyén is túl leszünk, a vágyódásunk a Matuzsálemek példájába fog beleakaszkodni. Tudjuk, hogy meghalt, gondban, kétségbeesésben, hősen és fiatalon, de elhinni nem hihetjük el, mert ekkora igazságtalanságot nem tudunk elhinni a világ rendjéről. Akik a kiegyezés után születtünk, a gyerekkorunk képei át meg át vannak szőve az ő emlékével. A nemzet alig, hogy föleszmélt, őrája gondolt. Kis-Kőrösön, ahol tyúkok kapargálták körül az ő egyszerű kis mellszobrát, a négy éves szem álmélkodásával tapadtam rája, s már belém volt oltva a gondolat: én is ilyen, krétás ember akarok lenni. A piacon ott ültek sorra a kofaasszonyok s egy-egy szelfilképü, beesett arcú, fejkendős csöndes tóraszszomyra rámondták: látod ilyenlehetett az édesanyja. Egy kis viskó elé vezettek: látod, ebben született. S a tót asszony, akinek a fia költő; a viskó, amelybe finom pesti urak könnyezve fordultak be, hogy a nevüket egy nagy könyvbe beírják: a gyermeknek, aki mind arisztokratának születik, első leckéje a demokráciából. Majd Kecskeméten, az első olvasás láza közepett, még a padlásról is lekerülnek a könyvek, s hasmint feküdve a szőnyegen, egy táblátalan rongyos füzetben érdeklődve sillabizálom: „Tied vagyok, tied, hazám, e szív, e lélek“. ■ Téli estéken, mikor a két gitár lekerül a falról, s nagyapa és nagyanya összemosolyogva mulattatják az ő jó kis unokájukat, az ősz bajusz alól zümmögve szól a nóta: „A virágnak megtiltani nem lehet”. ...Sok nagy embere, sok jó embere, sok világhírű embere volt e szerencsétlenségeiben is szerencsés országnak. Nem egynek a nevét népdal is őrzi: emlegetik palotától kunyhóig, gyerekszobától országházáig,s milliók rajongása vet glóriát egekbe nyúló alakjaikra. De ez általános közös nagy érzésen kívül őt, akiről ma egy nemzet emlékezik meg; őt, akit nem kell néven szerezni, hogy tudjuk, kiről van szó; őt, a mi örök büszkeségünket és örök dicsőségünket egyenként, külön-külön is szeretjük és siratjuk. A mindannyiunkban benne lappangó apa fájdalmas szeretete ez egy ifjan elhalt fiú iránt; a hajós örök vágya az elsüllyedt kincsek után; a megmaradtak örök gyásza elesett hősök fölött. Ott áll szobra a segesvári mezőn, a halála mezején, ahová, mikor az erdélyi sereghez leutazott s egy cirkáló huszárcsapat előtt igazolta magát, az őrmester imára vezényelt, s a legények térdre ereszkedtek a költő előtt. Ma millioman cselekszenek így, parancsszó nélkül. Tar ISrine * Tpédium Szilvesztere Vi8 és YiH órakor Bzsnzidét új műsorán kívül: Kiss Many! új bohózatban! Új centennáris kép! HURR!CAr vonal - együttes LUXÁTS PÉNZŰ Belvárosban, Elegáns szobák, etage fűtés, állandó melegvíz. Királyi Pál u. 9. T .ŐL 4 531 k . INDEN JEGY ELKELT, ezért 11 órai kezdettel második előadásban is játsszuk. Medgyaszay Színház DOKTŐI ŐR Szilveszter esti _ — , ’ előadásba a Reggel A Reggel méltóbban nem köszönthetné 1848 századik születésnapját, mely Petőfi százhuszonötödik születésnapja is, mint „Tar Lőrinc“ mélytüzű szavaival. Ötven éve, Szilveszter északáján vetette papírra — az ifjú Ignotus. „Ő róla..akinek a nevét felesleges volt leírnia, mert mindenki tudta, hogy — ő az, aki akkor 75 éves lett volna, ha életben marad. „Tar Lőrinc“ — Ignotus pedig — még ma is korunk egyik legnagyobb szellemi értéke, két nemzedék legfinomabb és legmélyebb irodalmi és politikai essayírója messze idegenben, Amerikában él, öregen, árván és elfelejtve. Sötét korszak kergette önkéntes számlavetésbe. És mi — idáig elfelejtettük hazahívni...) RAPOLTHY ANNA, A NEMRÉG ELHUNYT KIVÁLÓ SZÍNÉSZNŐ EMLÉKÉRE ösztöndíj-alapot létesít egy ismeretlen mecénás. Az ösztöndíjat minden évben az a tehetséges fiatal színésznő kapja, aki 12 évad során érdemtelenül, egyszer sem jutott szerephez... * Lili. Hervét keveselték a kritikusok a Magyar Színház új Lili-felújításán. Nos, Lili valóban átesett egy kis kozmetikán, de vonzóereje régi. Voltak, akik azt hitték, hogy a keresztüsített „Lili bárónőkhöz váltanak jegyet, de aztán hamar Belenyugodtak tévedésükbe — a felfrissült muzsika, amelyben még több Hervé van, mint a régiben, hiszen a felújítás Hervé más operettjeiből is vett át zeneszámokat — kedvesen simogatja a szíveket. Bajor Gizi üde, harmatfinom, ■ légies, mint egy álomkép, Sárdy persze hódító és hódító bonviván. Fejes Terit a zsinórpadlásig röpíti százfokos szintláza, mulatságos, ruganyos, szédítő — a Berky Gózon házaspár pedig finom nyugalmával, mintha múltszázadbeli festmény keretéből lépett volna elő. Mihályi kövérkés, jóindulatú derűjével, Horváth bugyuta sutaságával, Raffael Márta a szépségével teremt mesevilágot, Fábry színes díszletei közé. Polgár Tibor fúvósai lefújják a port a régi partitúráról, Fóthy János ráncbaszedte a zsakráncoskodó verslábakat, Lénárd rendező a libbenő görllábakat Gáspár Margit mindezt színpadra varázsolta, a közönség tapsol__ Vagyis kiki maga mesterségét folytatja... * Ezeregy nászéjszaka, a téli revü - parádé, a körúti varieté színpadán, kivételesen megérdemli, hogy “ beszámoljunk róla. Bulla Elma telefonjelenetében gazdag tehetségének egész skáláját ragyogtatja, Gombaszögi Ella őserejű humorával üdíti fel a nézőteret. A revü primadonnája, Kardos Magda pedig „sztároz” százszínű vezetőszerepében: boszorkányosan temperamentumos, elragadó , talentum” színésznő. Az operettszínházak sikeres és népszerű szubrettje lesz a kis Kardos, akárki meglássa* Ha el nem viszi Pestről egy párisi Vagy londoni színházember.. * Városi Színházban 31-én, szerdán este Villkor Kacagó Szilveszter, Bajor Gizi, Karádi Katalin, Sárdy János, Latabár Kálmán, Kiss Mányi, Nagykovácsy Ilona, Fejes Teri, Kapitány, Lantos, Salamon Béla és még 20 sztár felléptével. Jegyek elővételben válthatók. Új Wagner-hőstenort avatott karácsonykor az (1peraház Nagy titkom készítették elő az Operaház vezetői a közönség számára a karácsonyi-meglepetést, mint a gyengéd szülők, akik zárt ajtók fejtekében, súgva-sürögve ékesítik az illatos fenyőfát és rakosgatják csillámló ágai alá az ajándékokat. Az Operaház ajándéka és egyben izgalmas meglepetése a publikum számára a karácsonyi „Lohengren“-előadás volt, amely végre-valahora megajándékozott bennünket a várva-várt és sok éve nélkülözött Wagner-hős tenorral Az új grál-lovag, aki ezüst páncéljában a hettyúvonta titokzatos csónakból elénk lépett ez estén • kezdő ég majdnem fiatalember, névtelen A szegedi színpadon énekelt idáig, majd egynéhányszor Don Josét alakította operaházunkban, mint vendég. „Ki vagy, te mennyei alak?“ — szól Lohengrinhez az álmélkodó Henrik király és valóban oly álmélkodást keltő a megjelenése, annyira magával hozza a színpadra a Monsalvat hegyének rejtelmes fényeit,s a misztikus messzeségek kékfehér ködét, hogy nyomban megnyeri a nézőt Bennünket, kétkedő kritikus természetűeket pedig van a pillanatban láncolt magához, amint megszólalt!... A hattyútól búcsúzván, megtalálta és megütötte azt a földöntúli, átszellemült, anyagtalan hangot, amelyen a múltban Franz Völker és Set Svanholm Lohengrinje tudott csak megszólalni. Simándy Józsefnek Istentől ajándékozott adománya a Wagner-hősök megszemélyesítésére eszményien alkalmas külső és a sajátságos orgánum: ez a baritonális színű tenorhang, amely a felső quint táján megvilágosodik, áttetszővé válik, lírai színt kap. A hangnak ezt a kettősségét, ezt a szerencsés kétlakiságot finoman egyenlíti ki a fiatal énekes muzikalitása és máris jelentékeny kulturáltsága. Az élő és második, felvonásban olykor kiesett ebből a transzcendentális hangból és az alakítás elvontságából, amely első pillanatban annyira megfogta képzeletünket, túlságosan emberi lett, itt-ott szinte kéneöz a napi, hogy a Grál-legenda nagy pillanatában ismét felszárnyaljon a képzeletbeli Monsalvat hegyére... Ha abba nem hagyja a tanulást, ha meg nem rontja az első siker mámora, ha az önhittség szörnyű tenoristabetegsége meg nem állítja Simándy Józsefet, a kiváló Wagner-hőstenor lesz belőle! A „Lohengrin“-előadás egyébként is szerencsés volt. A mi nagy karmesterünk, Ferencsik János, a muzsika átszellemült szférikus zengését és mozgalmasságát, drámaiságát és kős , tőiségét , a hatalmas muzsikus-vérmérséklet és az izzó képzelet pompájában idézte elénk, a kórusok is gyönyörűen szóltak. A zenekar „zengő hallgatása“ s a színpad „véget nem érő melódiája“ az érzelem minden kimondhatatlan titkát kimondta! Rigó Magda Brabanti Elzájának szép pillanatait élveztük, különösképpen a nemesen kiművelt pianókat (de miért oly természetellenes olykor ez a természettől szépnek alkotott hang?), Némethy Ella Ortrudja, a rontás aszszonya démoni fényekben lobogott fel. Jámbor László pedig, a gyűlölet megszállottját, a lejtőre sodort, lelki züllésbe zuhanó Telramund alakját megrázóan és szuggesztiven vará2solt£ elénk. De nem szabad megfeledkeznünk Fodor János monumentális erejű és méltóságú Henrik királyáról és Reményiről, a király zengőszavú hirdetőjéről sem! Balassa Imre Az éjszakának mindig vannak szenzációi Ezeket nem jelenti a távirati iroda, nem szerez tudomást róluk semmiféle hírügynökség, ezek a szenzációk nem futnak ki a sajtóba, szűk utcasorok között megrekednek, s aztán a hajnali fényre eltűnnek a semmibe. Nos, ez a tilos szenzáció a héten a karcsú, fiatal, szőke táncosnő volt s a horpadtmellű, öreg lokálpincér, nevezzük Lulunak az egyiket és Mihálynak a másikat. Lulut Mihály nevelte, elhalt húgának a kislánya, szőke, sötétkékszemű gyerek, Mihály vezette kézenfogva iskolába, akkor sem szerethette volna jobban, ha a sajátja. Később csak azért házasodott meg, hogy anyja legyen a gyereknek, valaki, aki vigyáz minden lépésére— ő este tízkor felöltötte az uniformisát, a frakkját s bevonult a lokálba. „Parancsol még egy üveg bort?“ „Sósmandula nem méltóztatik?“ „Feketét, ha szabad ajánlanom?“ Nem, Mihály nem kártyázott, nem lóversenyezett, hajnalban rohanthaza a pénzével, nyugtalan délelőtti alvásai közben arról álmodott, hogy még ... még néhány esztendős Lulut férjhez adja valami derék fickóhoz, ezzel aztán az ő küldetése be is fejeződött. S teltek, múltak az évek. „Sesmandula nem méltóztatik?“ „Parafllesol hölgytársaságot?“ Lulu még valahol a középiskola elején tartott, amikor a fejébe vette, hogy ő pedig táncosnő lesz. Mihály ellenkezett egy ideig, aztán beletörődött. Lulu táncolni tanult. „Sasszé előre, sasszé hátra, forgás, magasba a fejjel!“ , így lett Luluból táncosnő s minthogy az a mesebeli derék fickó még mindig nem jelentkezett, Mihály meg mindinkább vénült, a szeparéból lekerült a páholyokba, a páholyokból a pakettszélre, csappant, gyérült a jövedelme, „sósmandula nem méltóztatik...“, nem, nem a parkettszéli asztaloknál nem igen ettek sósmandulát. Lulu egy szép napon beállt a lokálba. Könnyű kis száma volt Kék fény, angolkeringő a zenekarban, kis fátyolruha, forgás, sasszé előre, sasszé hátra, magasba a fejjel és mindig mosolyogni... No, nem nagy produkció, de a gázsi azért nagy segítség Mihály felesége féltizenkettőkor már ott topogott a lokál előtt, alomazs haza, vacsora, ágyba! Fakul az éjszaka, perdülnek az óramutatók,a záróra éjfélkor, rövidíteni kell a műsort, Lulut szigorúan kirostálta a rendezőség. Oda s kis gázsi, a tüllruha, a sasszétlőre-hátra. Aztán .... Nahát, itt jön a „szenzáció“: Feri, a szőke szeparépincér beteget jelentett tegnapelőtt, Mihályt osztották,be az emeletre. Felsántikál, benyit az egyesbe, „sósmandulát méltóztatik“, visszahőköl, megtántorodik, ott mulat Lulu egy férfival, pezsgő a vödörben, konyak az asztalon. „Lulu, sziszegj fojtottan, takarodj haza!“ Lulu már részeg, révült a pillantása, bárgyú mosollyal mutat az ajtóra: „A pincér menjen ki!“ Mihály még áll egy pillanatig. Aztán csakugyan sarkonfordul, „pardon!” — motyogja és kimegy. Honnan a csudából tud egy ilyen öreg pincér öt perc alatt méregre szert tenni? Ki tudja? De egyszerre csak összeesik habzó szájjal és rángatózva Pillanat alatt orvos kerül elő. Injekció, kórház, gyomormosás... Nem, már nincs semmi baj, a méreg nem szívódott fel Lulu térde az ágynál és zokog. „Soha, soha többé!“ Soha többé? Holnap este? Egy biztos: jövő héten lesz új szenzáció. Halász Péter fi&Kck&i Zöf*e 1947... ÚJ AMERIKAI VÍGJÁTÉKA!