A Reggel, 1948 (21. évfolyam, 1-36. szám)

1948-08-23 / 35. szám

, 1848 augusztus 23. Reggeli levél Egy éjszaka Ahogy ezen a napfényes vasár­­.. napi reggelen végigmegyek a Du­­naparton, a szerkesztőség felé,­a Türr István­ utca sarkán megállok egy percre. Egy hete nem jártam erre s azóta nagy változás történt itt, a Hungária romjait sebtében összeácsolt csúzdák ve­szik körül, ezeken keresztül pereg majd az aszfaltra az öt kiégett emelet. Ha befordulok a Türr Ist- '­­ván-utcába s megállok a keskeny úttest közepén, akkor a tátongó . . kapuüregen ott éppen a hallba látok. A roskadozó mennyezetet állványok és keresztlécek támo­­­­gatják, középen térdig ér a por­ladó vakolat. 19­48 augusztus 22. Itt, a lábamnál zöld üvegcsempe törmelékei, valamelyik apartman fürdőszobájának falit borították, arrébb kékszegélyű tányérok ma­radványai. Most hirtelen ruganyos léptek­kel megindulok előre, a kékegyen­­ruhás portás bólint és a sapkájá­hoz nyúl, a forgóajtó perdül, be- 4, lépek a hallba. Az étterem felől halk dzsessz, ötórai tea. A szoba­főnök bejelentőlapot tör elém, gyors vonásokkal töltöm ki. Fog­lalkozása? Szabadságos katona. Meddig marad? Kétszer huszon­négy óra. Dátum? 19­44 a­u­g­u­s­z­­tus 2­2. „Parancsoljon a kulcs! A 227-es szoba. Fürdőt óhajt?“ Óhajtok, de mennyire óhajtok. Négy napja­ utazom egyfolytában. Tizennyolcadikán reggeli hatkor­­ indultam el az s-i állomásról, de kilenckor V-nél má­r kilőtték a­­ mozdonyunkat. Félnapos veszteg­­lés. Csapnál, a hadműveleti hatá­ron hat órára fogdába vág egy őrnagy, mert valamit nem talál rendben a szabadságoslevelemen. Mire kikecmergek s föltápászkod­­nék egy induló vonatra, Csap légi­támadást kap a nyaka közé. Ki­gyullad az indóház és égni kezd egy raktárhelyiség. Német ezredes­­­­ őrjöng a váróteremben, mikor­ el­vonulnak a gépek, minden épkéz-­­ láb embert kivezényel az oltáshoz. Füstösen, holtfáradtan indulok to­­­­­vább egy éjszakai tehervonattal. Egy hét szabadság. Csak vigyo­rogni tudok. Mire Pestre érek, éppen lejár a szabadságom. Kora­délután futok be a Keletire, a perrónon megbámulnak. Egyene­sen a panziómba rohanok, a szo­bámat, persze, már kiadták, bő­röndjeimet bedobták a fürdő­szoba melletti kis kamrába. Üres szoba nincs, tele vannak német tisztekkel, fürödni nem lehet,­­ mert egy gestapóné ül a kádban, de azt megengedik, hogy átöltöz­zem.­­Félhatra érek ide a Hungáriá­hoz. Kétszer huszonnégy óra. Igazán mindegy, mennyit fizetek a szo­báért, mennyit költök e két nap alatt, tökéletesen mindegy, hogy “ száz, vagy kétszáz pengővel a zse­bemben megyek vissza a pokolba. Este nyolckor lent ülök a hall­ban. Pillanatonként perdül a for­góajtó, néme­t és Horthy tisztek jönnek-mennek, egy ismert szí­nésznő dobja szobakulcsát a por­tás pultjára. Szemben, az öblös fotőrben sápadt, sovány, fekete férfi ül behúzódva, félig lehunyt szemmel. — ... szabad egy kis tüzet? Fékrezzenek és gépies mozdu­lattal­­a zsebembe nyúlok az ön­gyújtóm után, pattintom a kis lángot. Csak akkor nézek a nőre, aki megszólított. Magas, kéksze­mű és koromfekete hajú, szlá­­vos, lágy akcentussal beszél. „Szerb ?“ — kérdem halkan. Bólint. Olyan egyedül voltam­ ­ Hungáriában akkor, mint egy sarkkutató, aki, étéve át a homezekön. Meghív­tam egy italra a kis bárba, amelynél­ fehér ajtaján aranyozott betűk csillogtak. Elfogadta. A második konyaknál már közlékenyebb lett, a nevét is megmondta: Irina Belgrádi menekült, egy esztendeje él már Pesten. A hallban kardok csörömpöltek és autók búgtak fel ,másodpercenként a bejárat előtt. Irina pillantása a bár ajtajához tapadt. „Vár valakit?“ — kérdez­tem. Nem felelt. De a bár ajtajá­ban ebben a pillanatban megje­lent az a sápadt, sovány férfi, akit az­ előbb a hallban láttam üldö­gélni. Nem nézett Irinára, csak körüljártatta szemét az asztalok között. A szerb lány akkor hirte­len hozzám fordult. „Mondja — kérdezte suttogóra fogott hangon —, ha maga becsületszavát adja valamire, akkor általában meg szokta tartani?“ Lázasan, gyorsan beszélt tovább. „Láttam a bejelen­tőlapját. Azt hiszem, ugyanúgy gyűlöli a németeket, mint én. Ezt a levelet, amit most itthagyok a bár pultján, holnap délután öt órakor elviszi a Váci­ utca 40-be. Második emelet. Ott egy panzió van. Stefi Kordovicsot keresi. A levelet átadja és rögtön távozik. Megteszi?“ „Meg!“ vála­szoltam rekedten. Irina retikülje alól egy levél lecsúszott a bárpult üveglapjára. És már indult is ki- L felé, a hallba. A levelet zsebre­­vágtam, pénzt dobtam az asztalra. Irina akkor haladt el a süppedő perzsákon az öblös fotel mellett, amelyben a magas, sovány férfi ült. Jól láttam, hogy egyetlen szót váltanak. Megálltam a portásfülke mel­lett, feszülten figyeltem. Irina le­ült a lifttel szemben a kis pam­­lagra. Ekkor hirtelen élénkült a hall, német tisztek léptek be a forgóajtón. A portás kis ablakán kinéztem, csukott, fekete , au­tó­­­­gördült­­ a bejárat elé. A kapus odaugrott, fölcsapta a kocsi ajta­ját. Vállas, tagbaszakadt német lé­pett ki a kocsiból, mellén két sor­skitüntetés, gallérján alezredesi rangjelzés, hóna alatt­i irattáska. A szálló előtt álló német tisztek feszesen szalutáltak. Az alezredes biccentett, belépett a forgóajtón, a hallban azonnal csatlakozott melléje két fiatal német tiszt. A csillárok szikráztak, a portás mélyen meghajolt a pult mögött, a liftes fölcsapta a liftajtót. A be­­hemót német a lifthez lépett, ab­ban a pillanatban revol­verlövés dörren­t. A dörre­nést egy másodperc csend kö­vette, aztán leírhatatlan hangza­var. Az alezredes a földön feküdt, fejéből két csík­ban patakzott a vér. A kép hirtelen összefolyt, minden má­sodperc tört részei alatt történt. Irinát láttam az ajtó felé rohanni, a puit előtt elgáncsolták, és elkapták, karját­ hátra­­feszítették. „Orvos, orvos!“ — ordították egyszerre tízen is. A hall hátteréből hirtelen kivált a magas, sápadt férfi aktatáskával a hóna alatt s a lift előtt fekvő alezredes felé rohant. Fölébe ha­jolt. Még láttam, hogy aktatáská­ját rádobja arra a másik akta­táskára, amely ott feküdt a sző­nyegeken. .. „Mindenki hagyja el a hallt!“ — bömbölt egy sztentori hang. Valaki meglökött hátulról, hirtelen az utcán voltam. Azon az estén tíz óráig nem le­hetett visszamenni a hotelba. Ho­mályosan úgy emlékszem, hogy valami budai kocsmában vacso­ráztam, sok vörösbort ittam és zúgó fejjel estem ágyba. Másnap délután fölkapaszkodtam a Váci­utca 40. második­­ emletére. Ahogy a panzió elé értem, meggyorsítot­tam a lépteimet és továbbmentem a harmadik emeletre. A panzió ajtaján rés volt és két figyelő szem a lépcsőhá­zat fürkészte. A lépcsőház fordulójából visszanéztem, innen jól láttam a rendőregyenruhát. Este a 8.20-as gyorssal utaztam vissza a frontra. Csap után fel­bontottam a levelet, csak egy név gdlott benne: Alfred, Schultz. Ungviron, az esti lapban rövid, kétsoros hírt olvastam arról, hogy Alfred Schult­z alez­redes, a német követség katonai ügyvivője ha­laszthatatlan ügyben Berlinbe utazott. f/szim? Moser pehár készlet kapható a ska­onai áron ÉBER VILMA, Voru­siMig­ler I. IP BUNDÁK, ÁTSZABÁSOK, modellek után előnyös árban ÉK SZŰCSNÉL, IV., SEMMÍLWEISX’ICA 9. BÜN-E elefántcsonttoronyba zárkózni a valóság elől? PROFESSZOR ÚR VÁLASSZO8! ! T——... ni . ——• a Reccel Nyárvégi utazás a Dunán Egy Petőfi-verssor az én útitár­sam most, hogy a vizet járom, az ős Dunát, a nagy búfelejtőt, aki­­elvisz messzire a hétköznapokból, a gondok közepéből, mesék és örö­mök világában ,,Kis lak áll a nagy Duna mentében...“ A víz súgva­­susogva hasad széjjel a fehér hajó orra előtt, s duruzsolva-dúdolva ringatja a fáradt utast a hajó gyomrában lakó titokzatos dajka, a zúgó kerék. Percről-percre vál­tozik a dunai táj, a fűzfák dús ezüst fürtjei a víz fölé hajolnak, s a partokon itt is, ott is fel-fel­­tünedezik egy kis házikó,­ magá­nyosan és hivogatón, mint ama régi lak, amely egykor a D­una mentében Petőfire várt. Hihetetlen, hogy mit művel a felzaklatott idegzetű emberrel az ilyen dunai út: amint a takaros, tiszta fedél­zetre lép, már jó a kedve. Az a fehérre festett drótkorlát, amely maga mögé tereli, mintha mesék csipkefátyola lenne, hogy eltakar­ja előle húját-baját, elnyújtózik már teste-lelke „heverő sorral“, felgyullad a képzelete, hajdani Verne-regények gyermeki hőse lesz az őszfejű, fáradt ember, ka­landos hajóra képzeli magát és a hidakon túl, a szétterülő vizen el­felejti már egész verejtékes vilá­gát. Aki vasárnap tanyán bezár­kózik a kávéházak és eszpresszók ketrecébe, nem is sejti, milyen szép és milyen messze világ ez, néhány kilométernyire a várostól és mennyi szenzáció vár itt az emberre: a titokzatos, böcklini je­genyék és a hajladozó füzek kö­zött mily nagy esemény öt fehér libácska és egy pásztorlányka pi­ros rokolyája, amely virító pipacs­ként lobog a zöld mezőben, avagy a kócos komondor, amint rávak­­kant a­ hajóra. Óbuda táján kopá­­csolnak: „Hajógyárban ezer ács kezén dong a kalapács ...“ Aquin­cum felől egy csodálatos Tóth Ár­pád-vers muzsikál az aranyszínű levegőben: „Oh, más táj van-e még, ahol így tud a test aranynap haldokolni..." A hajón gyermek­dedek, mosolygósak a vének, me­­rengők az ifjak és kedves minden ember: egy totyogó, tipegő kis­gyermeket dédelgetnek százan meg százan, a komor arcok felvidulnak, mikor ezt a kicsiket látják végig­botladozni a fedélzeten, azután mindenki elhallgatva nézi a Lupa­sziget robinzoni világát, ezt a kü­lönös kis Senki-szigetét, ahol gó­lyalábakon állnak a házikók, rajta mezítelen bronzemberek, mint a vad szigetlakók. Itt mindenki ma­gányosan él, mintha egyedül lak­nék a szigeten és éppen ez a jó,­­ tíz kilométernyire a füstölgő­dübörgő várostól. Leányfalunak már a nevében is regény van, s való igaz, hogy ha az ember ki­tekint a part felé, tündöklő leány­szemek kandikálnak vissza, mert tradíció itt már száz esztendeje, hogy szép leányok tanyája a part. Visegrád ősrengetegének magassá­gából komoran tekint alá e leg­szebb tájra, amely az ezerszer megénekelt rajnai tájaknál is szép­ségesebb, a fellegvár, melynek „ré­gen szétdönté az idő falát“. Nagy, Lajos született itt, az első népszö­vetségi szerződést, mely döntőbí­ráskodásról szólt vala, itt kötöt­ték, hogy másnap­­ egymás ko­ponyájának essenek a szerződő fe­lek, miként ez már szokás év­ezredek óta... A parton, ahol mo­zaikdarabok, s faragott kövek ál­modnak, befalazva parasztházak téglái közé, „földi paradicsom“ szí­nes márványpalotái tündököltek, szökőkutak csobogtak, s Mátyás körül a reneszánsz festői, szobrá­szai, humanista bölcsészei, költői hallgatták a Duna suttogását. A komor vártorony, amint utánam bámul még a szürkületből, Sala­mon átkát dörgi, „átok reád, te pártos, büszke nép...“ Oroszi, meg Monostor felől aláhull a vízre 4 méla estharang szelíd szavai, este van, este van, a parton, amerre járunk, tömegek várják a hajót, pirosló arcú emberek, dolgozók, akik egy boldog nap emlékével térnek vissza a Duna tájairól, a víz elpihen, oly sima már, mint a tó tükre, a parti jegenyék és fűz­fák fekete árnyéka alszik benne lehajtott fővel, egy-egy távoli eve­zős, mintha szitakötő lenne, m­ely a víz színén száll. Monostor táján sötéten, komoran, titokzatosan, félig partravetve hever a komp. „Pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség..." Balassa Imre Halász Páter A HÉT SZÍNHÁZI BETEGE: Bulla Elma, akit a Belvárosi Szín­ház próbájáról magas lázzal autón kellett hazaszállítani lakására. Bulla még ma is álgyban fekvő beteg, az előkészületben­ levő darab próbáit gyógyulásáig abba kellett hagyni. *­­ ’* SZŰCS JÁNOS DR., A KÚRIA TANÁCSELNÖKE, aki „civilben“ kitűnő zeneszerző, befejezte új operettjét, amely az idén az Ope­rettszínházban kerül színre. Szűcs­nek ez már a második operettje, az elsőt, az „Egérfogó“-t nagy siker­rel játszották az Új Színházban, PÓDIUM-KABARÉ Pénteken, augusztus 27-én este 8 órakor ELŐSZÖR HONTHY HANNA AJTAY ANDOR TURAY IDA felléptével AZ ÜGYVÉD ÉS A FÉRJE ZENÉS VÍGJÁTÉK PÁRIS LEGNAGYOBB SIKERE Jegyek már válthatók! SAJÁT HANGJA VIGYE HAZA! METRONOM __PETŐFI SáNDOP-UTCA 12. Legújabb színárnyalatú, különleges minőségű . KABÁT- ÉS RUHASZÖVETEINK AZ ŐSZI IDÉNYRE LÁSZLÓ ÉS FEKETE ... IV­, PETŐFI SÁNDOR­ U. 14. (Bejárat a sarkon) MÁR B­EÉRKEZTEK 176 estén a főváros , egyébként az Operaház rendez előadásokat a Városi Színházban A Városi Színházat, amelyben ősszel megszűnnek a mozielőadá­sok, a székesfőváros szeptember 15-től jövő évi szeptember 15-ig csupán 176 esetben használja fel ellőadások és hangversenyek cél­jaira, míg egyébként az Operaház­nak engedi át ezt a hatalmas szín­házi épületet. Az Operaház azon­ban 20 forintnál drágább jegyeket nem adhat ki a Városi Színházban tartott előadásaira, a legolcsóbb jegyek ára­ pedig 2 forint lesz. Az Operaház a bevált bérleti rend­szert továbbra is fenntartja azzal a módosítással, hogy a jegyek, s a bérletek árát 20 százalékkal emeli, a bérlet csupán IS elő­adásra szól, ebből tizenkettőt az Operaházban, hármat pedig a Vá­rosi Színházban tartanak. Szigo­rúan ügyelnek arra, hogy a jegyek jelentős százaléka azok számára maradjon meg, akik esetről-esetre akarnak bejutni az Operaházba. A Városi Színház egyébként kü­lön engedélyt kap arra, hogy „fil­léres“­­ bérleteket létesítsen. Pálóczy és a­­ Joint Fővárosi Színészkörökben feltűnést keltett a hír, hogy Pálóczy László, a Vígszínház volt tagja, feleségével és két kisgyerekével együtt csütörtökön kivándorló-útlevéllel Argentínába, Caracasba utazott. Pálóczyék nem búcsúztak el senkitől, titokban utaztak el Budapestről. Uta­zásukat ugyanis a Joint támogatta, ahol Pálóczy úgy jelentette be a feleségét, mert a háború alatt Magyaror­szágra került lengyel zsidó me­nekültet, akit a nácik végigker­gettek fél Európán. Az igazság azonban az, hogy Pálóczy­né Janovszky Eve sohasem volt len­gyel menekült, egyáltalában nem tar­tozott az üldözöttek közé, egy Zachár nevű alezredessel érkezett Pestre 1941-be­n Ki évből. Pálóczy azonban bebizonyította, hogy jó színész, „fel­lépése“ megtévesztette a Jointot is. Feleségével együtt jót nevet majd ezen a Caracasban... SZIRMAI REZSŐNEK, a kiváló író-hírlapírónak új darabját lekö­tötte a Vígszínház. A darab isme­retlen szigeten játszódik, amelyet 1924-ben megszáll egy emberke­rülő társaság s boldogan élnek itt húsz esztendőn keresztül. 1946- ban azonban megérkezik a sziget­re két menekült német és szinte órák alatt földúlják a sziget békés boldogságát. Minthogy a Doszto­jevszkij vígjáték, amelyet a szín­ház szezonnyitóul akart bemutat­ni, csak később kerül színre, való­színű, hogy a Szirmai-darab lesz a Víg idényének első bemutatója. • Komáromy Pál az Operaház v. igazgatója és magánénekese ének­es színpadi játék­stúdióját megnyi­totta, Andrássy­ út 18. (Tel.: 121-569.) „PREMIERJE“ VOLT KLEMPE­­RERNEK AZ ÉJSZAKA: MINT TÁNCOS MUTATKOZOTT BE — egy körúti büffé különtermének parkettjén! Egyetlen dobos szol­gáltatta a „hangulatzenét“ és a nagy karmestert, aki operai művé­­­­szek, főként pedig a balett szépei­nek társaságában szórakozott, ab­ban a percben érte tetten a Notesz, amint egy ifjú ballerinával tan­gózni kezdett, a „Lehoznám né­ked a csillagokat is az égről“ egy­általán nem mozarti dallamára. * Buday Mária, az Operaház szép­hangú alténekesnője szerződtetési ajánlatot kapott a milánói ,,Scalá­­­tól, mint A Reggel-es telefonon köz­ük. Egyébként pedig hétfőn délután 4 óra 40 perckor magyar dalokat énekel a milánói rádióból. 7

Next