A Rend, 1926 (6. évfolyam, 1-101. szám)

1926-01-06 / 1. szám

Budapest, 1926 VI. évf. 1. szám Szerda, január 6 Szerkesztőség: Budapest, VI. ker. Rózsa ucca 111. szám Telefonszám: 118-31 Kiadóhivatal: (előfizetések és hirdetések felvétele) Budapest, VI. ker., Rózsa ucca 111. szám Telefon: 118—30 és 118—31 RENDÉSZETI ÉS TÁRSADALOMPOLITIKAI SZAKLAP (Megjelenik minden szerdán és szombaton a Bűnügyi Körözések Lapja melléklettel) Kézira okát a szerkesztőség nem ad vissza. Közlemények legkésőbb kedden és pénteken este 7 óráig küldendők be a szerkesztőségbe Felelős szerkesztő: BAKSA JÁNOS m. kir. államrendőrségi főtanácsos Előfizetési ára: Félévre ... ... ... 180.000 korona A gépkocsik­ ­forgalmának szigorú ellenőr­zéséről adott ki igen fontos ren­deletet Marinovich főkapitány. Azt mondja rendeletében, hogy a gépkocsik sehol sem mérséke­lik sebességüket, belehajtanak a villamosra felszálló emberekbe és nem törődnek semmiféle rá­juk vonatkozó rendelettel. A sofferanarkia mindennapi tapasztalataink szerint valóban úgy dúl az országban, amint a főkapitány mondja. Garázs előtt senki nem figyelmezteti a gya­logjárón levő sok embert, hogy autó jön ki vagy megy be, még a legsűrűbb forgalmú Rákóczi­­úton sem. A villamosmegállók­nál sincsen izgalom, hogy az út­testen átkelő emberek veszedel­méről ne­­is szóljunk. Miért félelem nélkül való ná­lunk a soffőr meg a motorkerék­páros és miért csak a szegény gyalogos ismeri a félelmet? A sok­ak közül kettőre világosan rámutat a főkapitányi rendelet két utolsó bekezdése. Az egyikben utasítja a fő­kapitány az őrszemélyzet tag­jait, hogy minden szabálytalan­ság esetén tegyenek feljelen­tést. Eddig ugyanis az őrszemes rendőr magyar temperamentu­mának és nyugodt okosságának megfelelően sokszor csak meg­intette a rendetlenkedő vezetőt amúgy szóval. Abban a hiszem­­ben, hogy jó szóból is ért az értelmes ember. A jó szó azon­ban a gépjárművek legtöbb ve­zetőjével szemben falrahányt borsó. Tülköl rá és aztán oda se neki. Feljelentés kell ide minden észrevett esetben. A feljelentést pedig igazán úgy kell elintézni a rendőri büntetőbíróságon, amint a főka­pitány kívánja: haladéktalanul és szigorúan. Égessen az a bün­tetés, de hamar és alaposan. Forgalom ide, autókereskedelmi érdek, lüktető nagyvárosi élet oda, mégis csak az a sok gya­logos szegény ember nagyon súlyos érték ebben az ország­ban. Az autók előtt ijedten ug­rándozó verejtékezik az autóban sietőkért is és más ember testi épsége, munkaereje és élete rovására senki sem siethet. Sok­kal jobban hajszolja az élet az elgázolt gyalogos embert a sie­tésre, mint az autó utasát. Meg kell ezt értetni végre a sofförök­­kel, akár uruk parancsából, akár lelki elvadulásból hajtanak olyan eszeveszettül. Ha az őrszemes rendőr lanka­datlan figyelmét magukon érzik és ha a rendőri büntetőbíró ke­mény büntetéseit elszenvedik, megszelídülnek majd. Hogyan lehetne a rendőri büntetőeljárást egyszerűsíteni? A REND pályázatán díjat nyert munka Jelige: Salus reipublicae suprema lex esto. Irta Élthes Gyula dr. (Második közlemény). Az 1921. évi XXVIII. t.-c., majd a 6059—1923. M. E. és végül a ma még érvényben levő 5340—1924. M. E. sz. rendelet a pénz értéké­nek csökkenése miatt a pénzbün­tetéseket, érték- és kártérítési ösz­­szegeket felemelte ugyan, de csak papírkoronákban, mert azok az összegek jóval a régi aranykorona értékén alul maradtak. Éppen ezért ma már elérkezett az ideje, hogy a törvényeinkben és rendele­­teinkben meghatározott pénzbün­tetések és kártérítési összegek, va­lamint az értékhatárok az egész vonalon a háború előtti eredeti aranykoronákban ha­tároltassanak meg, így a Kbsz. 177. szakaszában a mai 25.000 és 150.000 korona he­lyett elsőfokon 5, másodfokon 30 aranykorona volna az inapellábi­­lis határozatoknak legfelső ha­tára. De ma már ez is alacsonynak mutatkozik, ezért a Bbsz. 177. sza­kasza módosítandó volna olyké­­pen, hogy a tíz aranykoronát meg nem haladó pénzbüntetést kiszabó elsőfokú ítélet ellen fellebbezésnek egyáltalában ne legyen helye, ki­véve, ha a Rbsz. 178. szakaszának 1., 2., 3., 4., 5., 6., 8., 9., 10. pontjai­ban és a 179. szakaszában megha­tározott esetek forognak fenn. A Rbsz. 178. szakaszának 7. pontja el­törlendő, mert a jól kita­nult terhelteknek csak ürügyül szolgál arra, hogy a végrehajtást késleltessék. A másodfokú ítélet csak akkor legyen további fellebbezéssel meg­támadható, ha a kiszabott pénz­­büntetés (kártérítés, az elkobzás tárgyának értéke) 100 aranykoro­nát meghalad, vagy ha a másod­fokú ítélet az elsőfokú ítéletet ter­helt terhére súlyosbította. A törvényhatósági és városi sza­bály­rendeletekbe ütköző kihágá­sok eseteiben hozott és az elsőfo­kú ítélettel egybehangzó másodfo­kú ítéletek ellen további fellebbe­zésnek egyáltalában ne legyen helye. Az ezekben a szabályren­deletekben meghatározott elzárás- és pénzbü­n­tetésöknek az 1879. évi XL. t.-c. 16. szakasza amúgy is erős korlátokat szab s így ezek­ben a kihágási esetekben a jogor­voslat korlátozása teljes mérték­ben indokolt és a harmadfokú ha­tóság tehermentesítésére alkal­mas. Általában kimondandó volna, hogy az elsőfokú ítélettel érdem­ben egybehangzó és 5 napi elzá­rásnál nem nagyobb büntetést ki­szabó másodfokú ítélet ellen to­vábbi fellebbezésnek helye nin­csen. A kétfokú fellebbezés meg­engedése ezekben a kihágási ese­tekben teljesen indokolatlan, a­mint ezt a gyakorlat kétségtelenül igazolja s bővebb indokolásra nem szorul. Terheltek ez esetekben is csak az eljárás késleltetése céljá­ból fellebbeznek. Különösen gyakoriak a kétfokú fellebbezések az erkölcsrendészeti kihágások eseteiben, melyek szin­tén a végrehajtás halasztását cé­lozzák. Főleg Budapest főváros az, mely százával és ezrével ontja a prostitúcióról szóló 881—1008/907. kgy. szbr.-be ütköző kihágásokat, melyek úgy hasonlítanak egymás­hoz, mint egy sík tojás a másikhoz. A menete ezeknek az elzárással büntetett kihágásoknak mindig ugyanaz: „beismerem, — fellebbe­zek, — indokainál fogva helyben­hagyom.“ Miután ezek a kihágá­sok is szabályrendeletbe ütközők, általában kimondandó volna az er­kölcsrendészeti kihágásokra, hogy két érdemben egybehangzó ítélet ellen további fellebbezésnek helye nincsen még akkor sem, ha vissza­esés esetében 5 napnál nagyobb el­zárást szabnak ki. A jogorvoslatoknak most java­solt korlátozása az egyéni szabad­ságjogokat nem sértik, mert azok keretein belül az anyagi igazság szabadon érvényesülhet és a bün­tetőbíró keze nem fog ártatlant sújtani. Az első hajnal írta Lőrinczy György A magány annyi, mint templom. Benne megtaláljuk az Istent is, önnönmagunkat is. A magány a vi­gasztalás, a remény, az újjászületett életkedv és életerő. A tisztánlátás és az igazság. A magány nem hazu­dik, tehát mi sem hazudhatunk. Az én hazám: a magány. Most, koldus­sorsunkban csak ott van ve­lem mindaz, ami kedves, ami drá­ga, ami felejthetetlen. A sóvárgó vágy hű szövetségese: a képzelet mind odahordja hozzám. Az elra­bolt kies tájékokat és a szent han­tokat. Mindent ott találok meg. Az én templomom: a magány. Istennel vagyok együtt. Az én lelkem: a ma­gány, ott tárul ki a végtelenségnek és szívja magába a végtelenséget A költészetet. Az örökszépet, amit csak én látok. Ami csak az enyém, sen­ki másé. A magány: az én ünnepem. Tele van zsoltárral, imádsággal, áhítattal, amiknek a dalaiban a lé­lek úgy szárnyal, mint a pillangó a rét virágai fölött Az öreg Bükk az én magányom. Az erdő. A renge­teg.* — Jó reggelt, öreg B­ükköm! A legelső hajnalon köszöntöm őt a gyönyörű örök álmodót az első éjszaka után, amit a karjai között én is átálmodtam. Bemosolyog az ablakomon. Benyújtja hozzám bi­zalmasan karcsú, hajlékony gal­­lyát, hogy felébresszen vagy fel­csiklandozzon és ő simogasson meg legelőször. Mit tudom én! A galy­­lyán fülemüle ugrál és kíváncsian m­éz rám, mit csinálok. Füttyent, az­tán tovarebben. Bizonyosan sürgő­sebb és fontosabb, sőt kedvesebb dolga akadt. Hol van a párom! kér­dezgeti dalolva, csicseregve. Mert ő mindig a párját keresi. Mindig a magáét, sohase a másét. Épp meg­fordítva, mint az ember... No, majd az öreg Bükk útbaigazítja. Ö nem csal meg és nem ámít senkit se. És az öreg Bükk rám nevet. — Öreg? Hát csakugyan öreg va­gyok? Lombja mosolyog és meglebben a szellőben. Szamócaillat száll felém: a csók illata. Az erdő nem eszi meg a szamócát, hanem pirosra érleli, hogy árnyékában égjen és tüzel­jen, hogy színei diszkrét játékát megtarkítsa és megélénkítse. A sza­móca az erdő csókja. A gyöngyvi­rág, köntösének fehér csipkéje, mely kebelével kacérkodik s a ma­dár az orchestruma. Minderre min­dig szüksége van, mert az erdő mindig, örökös lakodalmat ü­l. Sze­relmeinek, csókjainak, nás­zéjsza­káinak soha sincs vége; azok örök­ké tartanak vagy minduntalan meg­újulnak. Az örök és halhatatlan sze­relem lázában és gyönyörében liheg szünetlenül s az ég és föld egyaránt engedelmeskedik neki, sőt a kedvét keresi. Lombjai szőnyeget terítenek alája: az avart. Hogy nyoszolyája puha legyen. A mennyboltozat nap­pal a fénykirály sugarait küldi hoz­zá enyelegni, éjjel pedig homálya lágy takarójával és fátyoléval bo­rítja­ be, hogy álmát és szerelmét semmi se zavarja. Neki minden haj­nal, az első hajnal. Minden csókja: a legelső csók. Nekünk, az ember­nek: az utolsó. Az övé mind lángol, eped, kacag: éljen az Élet! A mienk sír: el kell válnunk! — Jó reggelt, öreg Bükk! Öreg? Miért öreg? Az ember való­jában nemcsak tudatlan, hanem vak is. Vagy tán épp azért tudatlan, mert vak. Semmit se lát. Vagy amit lát, azt másnak látja. A Bükk nevet. Mit bánja ő, hogy milyennek vagy minek látják! A Bükk nem hiú. Nem törődik vele, szépnek lát­ják-e toalettjét és fiatalnak-e a mo­solygását és az arcát. Semmivel sem törődik, csak az élettel. Ő érzi, hogy szép s ez az érzés elég neki. Ő az álmodó bölcs, tudja, amit mi so­hase fogunk megtanulni, hogy az élet magamagáért van. Az élet cél­ja: maga az élet, semmi más. Mert ő mindent tud. Még azt is tudja, hogy semmit se tudunk. Fittyet hány a tudományra. Ő­r­ól. Amint a nyári hajnal pirkadó bí­borába öltözködve, könnyedén és természetesen, mintha passepartout­­ja­ volna, bekandikál az ablakomon, levelei kecsesen meghajolnak. Bó­­kolnak, bólintgatnak. Nem nekem. Nem. Hanem szomszédja, a fenyő felé, vagy előtt. Úgy látszik, res­pektálják egymást. Mert a fenyő méltóságos mozdulattal lebbenti

Next