A Szív, 1919-1920 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1920-02-14 / 25. szám

VSVOnéZ Ötvened vasárnapi szent evangélium. Azon időben Jézus maga mellé vette a tizenkét apos­tolt és így szólt hozzájuk: Fölmegyünk most Jeruzsá­lembe és teljesedésbe megy mindaz, amit a próféták Isten Fiáról megírtak. Mert a pogányok kezébe kerül, kigúnyolják, megostorozzák, leköpdösik és miután meg­­ostorozták, megölik, de e harmadnapon fel fog tá­madni. — Ők azonban nem értettek semmit e beszéd­ből, mert az értelme ennek rejtve maradt előttük, úgy hogy nem tudták felfogni, mit akart Jézus evvel mon­dani. Midőn Jerikó közelébe érkeztek, egy vak ült az ut szélén és koldult. Midőn ez a naptömeg vonulását hallotta, kérdezősködött, mi legyen ez. Azt mondták nek, hogy, a názáreti jézus halad erre. Fölkiáltott te­hát: jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Jézus erre megállt és magához vezettette őt. Midőn a közelébe ért, kérdezte tőle: Mit tegyek tehát veled? Azt felelte: Uram, hogy lássak ! Jézus m­ondá neki: Láss, hited segített rajtad. És azonnal visszanyerte szem­evilágát, és Istent magasztalva, követte Jézust. És midőn a nép ezt látta, szintén dicsérte Istent. A szenvedéseket és megaláztatásokat csak nem akarja a kényelmet és hiúságot kedvelő romlott emberi szív megérteni. Pláne hogy ez az az út, melyen boldogsághoz és dicsőséghez vezD isten; ez nem megy az ember fejébe. Ali csak a puszta ész, de még inkább az érzések szerint ítélünk. A hit bennünk nem él, csak pislog, amíg ájta­­tos érzelmek töltenek el, addig azzal áltatjuk magunkat, hogy hivő emberek vagyunk; amig szenvedés és nélkülözés nem környékez, addig hálás szivvel emlegetjük a „jó“ Istent és készek­nek nyilatkozunk arra, hogy az Úr Jézust köves­sük. De amikor Isten hitünket próbára teszi az­zal, hogy szenvedéseket, nélkülözést, megalázta­tást bocsát reánk, de hamar megfeledkezünk arról, hogy Istent „jó”-nak nevezzük, sőt kifaka­dunk: hát van-e Isten, hogy ezt vagy azt tűri? Igazságos az Isten, hogy igy vagy úgy bánik velünk? Pedig, kedves „Szív“-olvasóm, ez a romlott természet szava, nem a hité. A hit mindenben, jó s balsorsban egyaránt Isten rejtett kezét látja, de még inkább a balsorsban ismeri fel Isten atyai szeretetét. Ez a kereszt titka, melyet csak az Úr Jézus imádott személyének a keresztúton való hit követése fejt meg. Nem értették meg e titkot még az apostolok sem, így mondja a mai sz. evangélium: megjövendöli az Úr megaláztatását és szenvedéseit, „és ők ezekből mit sem értenek, és ez ige el vala rejtve J tőlök, és nem érték a mondatokat“. Pedig hittek ézusban; Isten fiának, a Messiásnak tartották őt. )e gyarló emberi gondolkozásuk szerint lehetet­lennek vélték, hogy Isten egyszülött Fia iránt való szeretetét így, a szenvedésekben mutassa meg. Mert nem értették meg az Úr Jézus földi életé­nek bűntörlesztő, a bűnért eleget tevő jelentését. De megértették később, mikor a Szentlélek le­szállt reájuk az első pünkösdi reggelen. Leszállt ugyan már régen a Szentlélek az apostolokra, leszállt ránk is, mikor a bérmálás szentségében részesültünk, de mi még most sem Luk. 18., 31-43. értjük meg a kereszt titkát. Miért? Mert — már hiába, csak kimondom — mi sem értjük át mély­ségesen a mi földi életünket és bűntörlesztő, a bűnért, a saját és mások bűneiért eleget tevő jelen­tését. A Krisztusi élet bűnbánó, vezeklő élet, akár magának Krisztusnak földi élete, akár Krisztus igazi követőinek élete. És minél inkább akar valaki Krisztusi életet élni, annál többet kell Krisztus szenvedéseiből magára venni. Vagy tán nekem olcsóbb legyen a mennyország, mint Krisztusnak? Én könnyebb áron jussak a dicső­ségbe, mint Krisztus? Én jobb sorsot érdemlek, mint Krisztus? Én, a bűnös? Ha így állítjuk fel a kérdést, mindnyájan be­látjuk, hogy ez így nem volna rendjén. Hát akkor miért panaszkodunk, elégedetlenkedünk, mikor isten ebből a krisztusi életből olykor-olykor egy kis kóstolót juttat? Bizony-bizony ránk is illik a mai evangélium mondása: „Kis ők ezekből mit sem értenek“. Azért, ha rajtakapjuk magunkat a zúgolódáson és türelmetlenségen, csak kérdezzük magunkat: jobb sorsod legyen neked, mint Krisztusé volt? Akkor bizony pirulni fogunk és megemlékezve saját és népünk bűneiről, meg­haílunk Isten reánk nehezedő keze alatt, remélve, hogy így majd mi is feltámadunk jobb sorsra, boldogságra. Ezt gyakorolja és ezt kérdezze minden igazi sz. Sziv-tisztelő, kivált most, a szegény hazánkra nehezedő szomorú sorsban. 1920. február 14. Nem lehet másRéxií rend és bék­e. „Nemde, szép dolog az, ha valaki az életét oda­adja az igazságért és az erényért, ha odaadja azt anélkül, hogy szenvedésteljes áldozatinak tanúi lennének és’ megbámulnák," avagy érette egyetlen könnyet hullatnának, sőt ha még akkor sem vol­nának tanúi, amikor talán a tömeg átkozódásai között kellene meghalnia ? Bizonyára csodálko­zással adózna mindenki annak, aki ily halállal múlna ki az életből. De kicsoda az, aki nekem be is tudja bizonyítani, hogy okos dolog így cse­­lekedni ? Szép dolog-e az, ha megbánásokat megbocsátunk, ha mindig békeszeretők és en­­gesztelékenyek vagyunk még olyanok iránt is, akik minket gyűlölnek ? Ki kételkedhetik abban ? De hát miért kell ilyennek lennünk, amikor egész bensőnk az ellen ágaskodik? Aziért nem szabad másokat gyűlölnünk, akik a mi bajaink okozói ? Az erkölcsbölcselet mai napig sem tu­dott dűlőre jutni közmegegyezéssel az első és fő erkölcsi elvben: szabályai nagyon is általánosak, bizonytalanok, ily hősiességre nem köteleznek. Az embernek szüksége van egy csalhatatlan, megváltozhatatlan tekintélyre, amely cselekedeteibe parancsolólag befoly.“ (Mazzoni, Osservazioni . . . c. 3.) Csak a legfőbb tekintély követelheti zajló természetem felett a teljes győzelmet, — az Isten. Nincs-e igaza Thukydides­nek (Pel. Háb. 3, 45.), hogy „visszás és dőre dolog azt hinni, hogy ha a szenvedelem az emberben zajongva h­áborog, azt valamely törvénnyel vagy­ más eszközzel meg­fékezni lehessen“? Igaza van, ha nincs az ember felett egy föltétlen tekintéllyel parancsoló legfel­sőbb Lény, aki örök büntetéssel is sújtja a tör­vény megszegőit, akkor ki és mit képes visszatar­tani a bűntől ? . " Hiába minden szép okoskodás, ha nincs az ember felett egy isteni tekintély, amely biztos ta­nítással és paranccsal követel, k: képes akkor is helyt állani, amikor az érzéki világ minden hatal­mával a lélekre tör, a kísértetét az élet szépségé­nek legmegigézőbb színpompájába öltözteti, ami­kor a szellem izgalomban ég, a szív a legmélyéig is iszaposan kavarog, amikor minden kockára vak­ téve, az egész földi boldogság egy hajszálon csügg, ki és mi képes e belső forradalomban csendet parancsolni, bennünk a tisztesség és a kötelesség és a becsületesség erényeit győzelemre vinni ? Katonaság, csendőrök, • rendőrök ?­­ Nem volt-e bőven mindezekből és mégis Európa az erkölcsi­ csődbe jutott ? Istenem ! Nincs-e­­ ab­ban valami igazság, hogy a rendőrök hűvösre teszik a hatalom nélküli gyilkosokat, de szert ér­nek fel a hatalmas nagy­okhoz? A láthatatlan er­kölcsi világ titkos területein, ahol a tervek fogan­nak és készülnek, csak egy őr vigyáz és lát és kap rajta — az Isten szeme. Ha most a keresztény hit kétezredéves világi­­mellett, amelyben biztosan tudjuk, hogy van Isten, van örökkévalóság, van örök kárhozat és végtelenül boldog jutalmazás, mégis szüntelen harc az ember élete alacsony szenvedelmei ellen és bizony, bizony, ez a­ harc akárhányszor oly erős, oly végzetesen heves, hogy még a legjobbak is csak Isten sújtó haragjának­ félelmetes m­egvil­­lanásánál képesek becsülettel helyt állani: mi lenne velünk, ezzel a világgal, ha nem lenne ke­reszténység és isteni tekintéllyel parancsoló Ur Kriszms ? Megújulna a pogányság e földön amint megújult most a modern pogányság. Felfordult Európában minden, mert hiányzik a rend alapját képező hit az isteni tekintélyben s­ az isteni tekintély félretolásával, megszűnt a földi elöljárók tekintélye iránt, tartozó tisztelet és enge­delmesség is. Hiába minden tudomány, művészet, nagyszerű ipar és kereskedelem, hiába a technika csodálatos találmányaival, elpusztul minden s a 20. század büszke kulturembere embergyilkos vadállattá, szív­telen dúsgazdaggá, lenyűgöző zsarnokká, ököljo­­­­gos rablóvá, vérbajos hullává, forradalmárrá, bol­­­­sevistává, anarchistává válik a legfőbb isteni tekin­­­­télybe vetett eleven hit nélkül, amely egyedül ké­­­­pes az embert, ezt a születésétől kezdve szőke f­­enevadat megszelídíteni, megnemesíteni. A tékozló fiúnak esze megnyílott a sertésvályu­s mellett, hogy nem jól tette, amikor elvetette atyja , kormányzó tekintélyét. Hát nekünk mikor fog be­­­­nőni a "fejünk lágya" országházba, sem hivatalokba nem juthatott. Birtokaikat elszedték, papjaikat üldözték, gyülé­­­seiket betiltották, templomaikat az amúgy is nyo­morgó nép filléreiből kellett eltartani. A „szen­tek szigetének“ katholikus népe hősiesen szen­vedett, de hitét el nem hagyta. Hogy pedig nemzetiségét megfojtsák, kimondották az Uniót, Írország beolvasztását Angliába, a külön ország­gyűlés és igy az önkormányzat teljes eltörlését. A „szivkirály.“ Nagyvárosi temető szomorú fűzfái közt sétál­­­­tam és egy érdekes sírfeliraton akadt meg a sze­mem. Szelíd arcú fiúcska arcképe a márvány­­kőben és alatta ez az írás: „Engedelmeskedett a szavunknak — uralko­dott a szívünkön.“ Sokáig elálltam a márvány sírkő előtt. Mennyi igazságot rejt ez az egy mondat! Íme, a szófo­gadó, szelíd fiúcska, aki uralkodott odahaza a szívek fölött, eltalálta az uralom megszerzésének legbiztosabb és legszentebb útját: az engedel­mességet. És ezzel a gondolattal kapcsolatban megjelent lelkem előtt képzeletben egy másik síremlék Dublinban, amelyre Írország koronázat­lan „szívkirály“-ának a neve van vésve: „O’Cortell Dániel“. Miért nevezem szívkirálynak ? Mert koronája, trónusa nem volt, nem ismerték Őfelségének , s csak képviselő, majd később a lordmayori (városi ; elöljáró) rangnál magasabbra nem vitte, mégis „Dániel királyinak hivta a nép. Olyan tekin­­­­­­télye volt a nép előtt, úgy uralkodott nemzete­­ szivén; oly hatalmas vezére lett honfitársainak, s hogy tényleg királya volt a­­ sziveknek. És mivel szerezte meg ezt a királyságot, ezt a­­ vezető tekintélyt? Agitációval önérdekéért? Lá­ i zitással más meglévő tekintély ellen? Fegyver­­­­rel? Államcsínnyel? Puccsal? ahogy most ná­lunk hívják a törvényes hatalom törvénytelen megszerzését ? Épp az ellenkezőjével. Agitációval a törvény­tisztelet mellett, a tekintélyek tiszteletével, a tör­vények ismeretével és használatával, a fegyverzaj lecsitílásával, egyszóval: igazsággal. Tudott meghajolni és azért naggyá nőtt. Tudott enge­delmeskedni és azért értett a vezetéshez. Nem nyúlt mások koronájához és azért önmagától szállt le reá a korona. Szabadsághős, ország felszabadítója, győztes vezér a zsarnokság ellen, kard, merénylet, tekin­tély elleni lázadás, törvények felfordítása nélkül. Folyton küzd, de vér nem jelöli útját; mindig ellenzék, de mindig tudja, mi a tisztelet; láncokat tép szét, anélkül, hogy törvényszegéssel sebezné meg kezét. A katholikus szabadsághős ideális mintaképe, aki tudja, hogy a tekintély Istentől van, de tudja azt is, hogy Isten az igazság, és az igazságért küzdeni kötelesség. E két határkő között járja engedelmesen útját, amely oly ma­gasra vitte föl az uralkodó tekintélyt adó köztisz­telet útján, amilyen magasra sokaknak nem sike­rül feljutniok, törvényeket útból rugdaló, önma­gát előre üldöző, törtető rohanással. O’Conell fellépésekor Írország kettős igában nyomorgott. Vallási és nemzeti szabadságát nyomta el a britt zsarnokság. Kath­olikus ember sem Ebben a gyászos időben lépett fel a jogi pá­lyán már akkor is híressé vált dublini ügyvéd: O’Conell Daniel.(Élt: 1775—1847.) Megkezdte a harcot az ír katholicizmus vallási szabadsá­gáért. Nem nyúlt törvényellenes eszközökhöz, sőt magát a törvényt vette eszközül kezébe. Páratlan törvénytudásával és jogi ismereteivel állt ki egye­dül az elnyomók tömege ellen és szavainak, tollának igazsága előtt meg kellett hajolnia a tör­vényben és főképp az igazságban annyival járat­lanabb ellenfeleknek. Katholikus egyesületeket, szervezeteket létesített mindenfelé, beutazta az országot, felvilágosító beszédeket tartva és buzdítva szellemi ellenállásra, a törvény nevében és törvényes eszközökkel.­­ Ez a törvényes szervezkedés és ennek a sze­­­l­lemi szabadságharcnak kiáltó­­ szava elhatott a­­ külföldre is­, magára vonta a figyelmet és Anglia sem foghatta be előtte a fülét. Megtörtént a döntő befolyású képviselőválasztás Clare grófságban. i

Next