Világ, 1989. június-augusztus (1. évfolyam, 3-15. szám)

1989-08-24 / 14. szám

lehetőséghez, amely többsége számára ső ízben adatik meg: a valódi alternatívák izötti választáshoz. Ahol a társadalom megszólalhat, ott az ■telmiség szerepe csökken. Ha a társada- m létrehozhatja azokat a szervezeteit, nelyek politikai akaratát ellenőrizhetően 'pviselik, akkor nem igényeli többé a rcpre- ■ntatív érdekkifejezést. Ezért érzem visszalépésnek a meghirde- :tt találkozót. A monori tanácskozásra még lás időszakban került sor. Akkor, amikor a igolatlan politikai társadalomban léteuő llenzéki csoportoknak meg kellett fogala- lazniuk platformjaikat és közös startégiát ellett kidolgozniuk a változások elindításá- oz. Mára a helyzet megváltozott. Gondoljunk sak az Új Márciusi Front felemás kezdemé­nyezéseinek kudarcára. Az új körülmények között összeülő „vének tanácsa” (Konrád György kifejezése) politikai anakronizmus­nak tűnik. A „nemzeti sorskérdések” teátrá- lis megvitatása helyett hasznosabbak lehel­nének a szakmai konferenciák. A politikai alternatívák kidolgozására és képviseletére pedig ma már ott vannak a különböző politi­kai fórumok. Végre kezdi megtalálni a maga helyét a társadalomtudomány, az irodalom és a politika; kezd megszűnni gyakran misz­tikus összekeveredésük. Kihez fog szólni a meghirdetett tanácsko­zás? A nemzet egészéhez? Az értelmiség­hez? A politikai vezetéshez? Vagy a jövendő eszmetörténészeihez? A meghirdetők jó szándékában, politikai tisztességében egy pillanatra sem kételke­dem. Tényleg van valami varázsa annak, ha értelmiségiek tudományágaktól és politikai irányzatokról látszólag függetlenül, de egyúttal tudományosan és politikusán be­szélgetnek egymással. Mégis, ezt a nyilatko­zatot szimptomatikusnak érzem. Azt szeret­ném, hogy a felnövő értelmiségi generációk számára ne ez az értelmiségi politizálás legyen a minta. „Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen!” Bibó István az értelmiségi magatartások két eltorzult alaptípusát különbözteti meg: a „hamis realistát” és a „túlfeszített lényeglá­tót". Örüljünk annak, hogy a „hamis realis­ták" kisszerű korszaka letűnőben van. Jó lenne, ha helyükbe nem a „túlfeszített lé­nyeglátók”, hanem a modern szakértelmisé­giek és a profi politikusok lépnének. Ho/.óki András Suttyomban nem lesz demokrácia „Nem az a bajom, hogy lebitangoznak” - állítja Orbán Viktor, aki szerint a Fidesz kevés médiához fér hozzá Nevét június 16. után az egész ország megismerte. A Nagy Imre és mártírtársai temetésén elmondott beszéde hatalmas visszhangot váltott ki, élesen megosztotta a politizáló közvéleményt. Személyét és szervezetét is támadások sora érte, fölösleges óvatlansággal, forrófejűséggel vádolták őket. Vajon meghúzhatók-e egyáltalán, s ha igen, hol a radikalizmus határai ma Magyarországon? Egyebek mellett erről kérdeztük a Fidesz választmányi tagját.- Az ÉS a minap politikai botrányhősként emle­gette Orbán Viktort. Mit szól ehhez a címzett?- Politikai botrányhősnek szerintem azt szo­kás tekinteni, aki valami skandalumot okoz, nőzik, sikkaszt vagy egyéb ilyen - általam is elítélendő - dologba keveredik. Nekem van egy meggyőződésem, van egy szervezet a maga politikai irányvonalával - én ezt képviselem. Hogy ez olyan éles reagálást vált ki, az más kérdés. De semmi köze a politikai botrányhoz.- A Fidesz a számottevő, netalán kormányképes ellenzéken belül a legradikálisabb áramlat. A hata­lommal való alkudozás azonban felveti, hogy hol húzódnak ennek a radikalizmusnak a halárai. E nagy játszmában talán a Fidesz az egyetlen cso­port. amelyik egyáltalán nem hajlandó taktikázni, igen „belemenősen” szerepel a közéletben.- Nem értek egyet azzal a vélekedéssel, hogy a mi politikánk megnehezítené a többi politikai szervezettel való együttműködést. Még a hatalommal való kapcsolatunkat sem terheli meg szükségtelenül, és semmifajta taktikának nem kerékkötője. Ha valaki egyszer egy ellenzéki szervezetet hoz létre, akkor annak világos elvi alapokkal kell rendelkez nie. Ezekben nincs pardon, bizonyos elvekből egyszerűen nem engedhetünk. VllA<; 1989. augusztus 24.- Más az ideológiai összeférhetetlenség, és más a napi politikai küzdelem a maga óhatatlan kompromisszumaival.- Úgy gondolom, suttyomban nem lehet demokráciát csinálni. Nem lehet a demokráci­át észrevétlenül becsempészni egy országba. Vannak kérdések, amelyekben elvi éllel kell állást foglalni, és abból nem lehet engedni.- Mégis ezek az elvek és főképp az a makacs következetesség, amellyel értük kiállnak - ma még legalábbis - sokakban visszatetszést kelt. Felidéz­hetném híres-hírhedt temetési beszédét.- A Fidesz működésének az egyik célját a kezdetektől éppen ebben látta. A törvényhozá­si és kormányzati szférában történő egyezke­dés és hogy azon eredményeket érjünk el, nagyon fontos. A mi tevékenységünk súly­pontja azonban máshol keresendő. Jelen kí­vánunk lenni a „nagypolitikában”, de a fő, hogy a maitól eltérő, demokratikus politikai kultúrát teremtsünk. Ezért szándékosan vettük górcső alá a leglényegesebb ideológiai alaptételeket, amelyek 40 éven keresztül ebben az ország­ban megkérdőjelezhetetleneknek tűntek. A döntő nem az, hogy egyetért-e velünk a többi párt vagy uram bocsá’ a kommunisták, hanem hogy ezek a problémák bekerüljenek az össz­népi diskurzusba. Váljék természetessé, hogy egyáltalán vélekednek és gondolkodnak róluk, és egyszersmind fogódzókat is kínáljunk, amelyekhez képest majd mások is tudnak saját véleményt formálni, vitatkozni.- Az szép. hogy a Fidesz sorra döntögeti a tabukat. A kérdés, hogy milyen a belső és főleg a külső befogadó közeg. A radikalizmus, amely híján van mindenféle politikai tapintatnak, nem pont ellenkező hatást eredményez-e? Akad néhány kulcskérdés, amelyekben - a kelet-európai realitá­sok azt sugallják - érdemes óvatosnak lenni.- Már a Fidesz létrejöttekor dönteni kellett: vagy belemegyünk valamiféle taktikázásba az alapvető jogainkat is érintő kérdésekben, hi­szen az volt a tét, hogy megalakuljunk-e vagy sem, legyen-e sajtónk vagy sem, bcszélhe- lünk-e valamiről vagy sem; vagy azt feltételez­zük, hogy egy demokratikus társadalmat úgy lehet a leghamarabb megteremteni, ha elkezd nőni azoknak a száma, akik úgy viselkednek, mintha demokrácia, mintha jogállam volna... Mindarról, amit csináltunk, korábban min­denki tudta, hogy nem szabad, de senki nem tudta megmondani, miért nem, azonkívül, hogy„mert baj lesz belőle”. A demokratizálás első feltétele, hogy megszólaljunk bizonyos I 19

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék