Világ, 1989. június-augusztus (1. évfolyam, 3-15. szám)

1989-08-24 / 14. szám

lehetőséghez, amely többsége számára jő ízben adatik meg a valódi alternatívák kzötti választáshoz. Ahol a társadalom megszólalhat, ott az ■telmiség szerepe csökken. Ha a társadam létrehozhatja azokat a szervezeteit, melyek politikai akaratát ellenőrizhetőenpviselik, akkor nem igényeli többé a rcpre■ntatív érdekkifejezést. Ezért érzem visszalépésnek a meghirdett találkozót. A monori tanácskozásra még más időszakban került sor. Akkor, amikor a igdlatlan politikai társadalomban létez ellenzéki csoportoknak meg kellett fogalamazniuk platformjaikat és közös startégiátellett kidolgozniuk a változások elindításáoz. Mára a helyzet megváltozott. Gondoljunk sok az Új Márciusi Front felemás kezdeményezéseinek kudarcára. Az új körülmények között összeülő „vének tanácsa” (Konrád György kifejezése) politikai anakronizmusnak tűnik. A „nemzeti sorskérdések” teátrális megvitatása helyett hasznosabbak lehetnének a szakmai konferenciák. A politikai alternatívák kidolgozására és képviseletére pedig ma már ott vannak a különböző politikai fórumok. Végre kezdi megtalálni a maga helyét a társadalomtudomány, az irodalom és a politika, kezd megszűnni gyakran misztikus összekeveredésük. Kihez fog szólni a meghirdetett tanácskozás? A nemzet egészéhez? Az értelmiséghez? A politikai vezetéshez? Vagy a jövendő eszmetörténészeihez? A meghirdetők jó szándékában, politikai tisztességében egy pillanatra sem kételkedem. Tényleg van valami varázsa annak, ha értelmiségiek tudományágaktól és politikai irányzatoktól látszólag függetlenül, de egyúttal tudományosan és politikusan beszélgetnek egymással. Mégis, ezt a nyilatkozatot szimptomatikusnak érzem. Azt szeretném, hogy a felnövő értelmiségi generációk számára ne ez az értelmiségi politizálás legyen a minta. „Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen!” Bibó István az értelmiségi magatartások két eltorzult alaptípusát különbözteti meg: a „hamis realistát” és a „túlfeszített lényeglátót". Örüljünk annak, hogy a „hamis realisták" kisszerű korszaka letűnőben van. Jó lenne, ha helyükbe nem a „túlfeszített lényeglátók”, hanem a modern szakértelmiségiek és a profi politikusok lépnének. Holóki András Suttyomban nem lesz demokrácia „Nem az a bajom, hogy lebitangoznak” - állítja Orbán Viktor, aki szerint a Fidesz kevés médiához fér hozzá Nevét június 16. után az egész ország megismerte. A Nagy Imre és mártírtársai temetésén elmondott beszéde hatalmas visszhangot váltott ki, élesen megosztotta a politizáló közvéleményt. Személyét és szervezetét is támadások sora érte, fölösleges óvatlansággal, forrófejűséggel vádolták őket. Vajon meghúzhatók-e egyáltalán, s ha igen, hol a radikalizmus határai ma Magyarországon? Egyebek mellett erről kérdeztük a Fidesz választmányi tagját. - Az ÉS a minap politikai botrányhősként emlegette Orbán Viktort. Mit szól ehhez a címzett? - Politikai botrányhősnek szerintem azt szokás tekinteni, aki valami skandalumot okoz, nőzik, sikkaszt vagy egyéb ilyen - általam is elítélendő - dologba keveredik. Nekem van egy meggyőződésem, van egy szervezet a maga politikai irányvonalával - én ezt képviselem. Hogy ez olyan éles reagálást vált ki, az más kérdés. De semmi köze a politikai botrányhoz. A Fidesz a számottevő, netalán kormányképes ellenzéken belül a legradikálisabb áramlat. A hatalommal való alkudozás azonban felveti, hogy hol húzódnak ennek a radikalizmusnak a határai. E nagy játszmában talán a Fidesz az egyetlen csoport, amelyik egyáltalán nem hajlandó taktikázni, igen „belemenősen” szerepel a közéletben. Nem értek egyet azzal a vélekedéssel, hogy a mi politikánk megnehezítené a többi politikai szervezettel való együttműködést. Még a hatalommal való kapcsolatunkat sem terheli meg szükségtelenül, és semmifajta taktikának nem kerékkötője. Ha valaki egyszer egy ellenzéki szervezetet hoz létre, akkor annak világos elvi alapokkal kell rendelkeznie. Ezekben nincs pardon, bizonyos elvekből egyszerűen nem engedhetünk. - Más az ideológiai összeférhetetlenség, és más a napi politikai küzdelem a maga óhatatlan kompromisszumaival. - Úgy gondolom, suttyomban nem lehet demokráciát csinálni. Nem lehet a demokráciát észrevétlenül becsempészni egy országba. Vannak kérdések, amelyekben elvi éllel kell állást foglalni, és abból nem lehet engedni. Mégis ezek az elvek és főképp az a makacs következetesség, amellyel értük kiállnak - ma még legalábbis - sokakban visszatetszést kelt. Felidézhetném híres-hírhedt temetési beszédét. A Fidesz működésének az egyik célját a kezdetektől éppen ebben látta. A törvényhozási és kormányzati szférában történő egyezkedés és hogy azon eredményeket érjünk el, nagyon fontos. A mi tevékenységünk súlypontja azonban máshol keresendő. Jelen kívánunk lenni a „nagypolitikában”, de a fő, hogy a maitól eltérő, demokratikus politikai kultúrát teremtsünk. Ezért szándékosan vettük górcső alá a leglényegesebb ideológiai alaptételeket, amelyek 40 éven keresztül ebben az országban megkérdőjelezhetetleneknek tűntek. A döntő nem az, hogy egyetért-e velünk a többi párt vagy uram bocsá’ a kommunisták, hanem hogy ezek a problémák bekerüljenek az össznépi diskurzusba. Váljék természetessé, hogy egyáltalán vélekednek és gondolkodnak róluk, és egyszersmind fogódzókat is kínáljunk, amelyekhez képest majd mások is tudnak saját véleményt formálni, vitatkozni. Az szép, hogy a Fidesz sorra döntögeti a tabukat. A kérdés, hogy milyen a belső és főleg a külső befogadó közeg. A radikalizmus, amely híján van mindenféle politikai tapintatnak, nem pont ellenkező hatást eredményez-e? Akad néhány kulcskérdés, amelyekben - a kelet-európai realitások azt sugallják - érdemes óvatosnak lenni. Már a Fidesz létrejöttekor dönteni kellett: vagy belemegyünk valamiféle taktikázásba az alapvető jogainkat is érintő kérdésekben, hiszen az volt a tét, hogy megalakuljunk-e vagy sem, legyen-e sajtónk vagy sem, beszélhetünk-e valamiről vagy sem; vagy azt feltételezzük, hogy egy demokratikus társadalmat úgy lehet a leghamarabb megteremteni, ha elkezd nőni azoknak a száma, akik úgy viselkednek, mintha demokrácia, mintha jogállam volna... Mindarról, amit csináltunk, korábban mindenki tudta, hogy nem szabad, de senki nem tudta megmondani, miért nem, azonkívül, hogy„mert baj lesz belőle”. A demokratizálás első feltétele, hogy megszólaljunk bizonyos I Vitá, 1989. augusztus 24. 19