Világ, 1989. június-augusztus (1. évfolyam, 3-15. szám)

1989-07-06 / 7. szám

H -- Tolerancia és kompromisszum A TV2 kilendítette a holtpontról a magyar televíziózást A beszélgetés június 12-én készült Horvát Jánossal. Június 22-én bejelentette, hogy lemond a TV2 vezetői funkciójáról. Az okokról nem akart beszélni. Ezt az interjút azonban — post festam? — vállalta H­orvát János mindig a televízióban dolgozott. H­ázon belüli kitérőkkel. Riporter volt, majd leköszönt a képernyőről, hogy aztán újra műsort, később egy csatornát­ vezessen. Gyanakvó és ironi­kus. Amikor elnökének nyilatkozatát idézem neki, hogy tudniillik a tévé egyik csatornájának igazgató­ja párttag, a másik nem­­ készséggel vállalja, hogy ő a párttag. És ebből nem következik semmi - teszi hozzá -, hiszen az elkötelezettség fogalmát már régen lejáratták errefelé. A műhelyt, amiben én dolgoztam, A Hít-nek, vezetőjét Polgár Dénesnek hívták. Abban a politiai szituációban azt érezhettük, hogy valami újat csiná­lunk. Aztán A Hét élére került valaki, akinek szakmai kompetenciája — számomra - erősen meg­kérdőjelezhető volt. Én két esetben fejezek be valamit. Az egyik: ha nem tudok egyetérteni azzal, ami történik. A másik: ha úgy érzem, meghaladja az erőimet, még ha egyet is tudnék érteni vele. Ha olyan súlyt rak rám, hogy nem tudok vele tovább­menni. Ama bizonyos 1979 szeptemberében történt „na nekem ebből elegem volt” döntésben az utóbbi is szerepet játszott - de főleg az előbbi. Politikus alkatú emberként hogyan bírta ki azt, hogy hat évig „parkolópályára" kényszerült­. - Az én parkolópályám az volt, hogy nem mentem képernyőre - de attól még gondolkodtam! Remekül szórakozom azon, hogy olyan kollégák, akikkel együtt dolgoztam A Hét­nél, és akik vidáman fújták tovább a szükséges nótát, most ellenzéki színekben tündökölnek. Nem hiányzott-e véleménye kifejezésének közvetlen lehetősége? Újságíró nyilvánosság nélkül: képtelen helyzet. - Ha mint újságíró ki tudtam volna fejteni a véleményem, bizonyára megtettem volna. Csak­hogy én nem vagyok harcos alkat. Mindenesetre ma remek tőkét lehetne kovácsolni abból, hogy 1979-ben nemet mondtam. De inkább nem foglal­kozom ezzel. Kinevezésekor számított ez a gesztusa. Nem. A Magyar Televízióban nemcsak ne­kem jutott osztályrészül hasonló pálya. Mi­­ például Wisinger Pista, Baló Gyuri, jómagam - vagyunk az első, tulajdonképpeni televíziós nemzedék, akik­nek ez az első és egyetlen munkahelye. Éppen mi hárman írtuk a tévé első szamizdat irodalmát 1978- ban, melynek az volt a címe, hogy „Hatékonyság a képernyőn”. Ebben megkérdőjeleztük a televízió működési modelljét, a képernyőn megjelenő műso­rok hatékonyságát. Példátlan bonyodalom lett be­lőle házon belül, el is tüntették. Huszonöt év után jött el a mi időnk. Hogyan alakítottá­k a TV2 politikai profilját? - Ez szakmai és nem politikai kérdés. Általában a Napzártát szokták emlegetni vívmányként. Pedig az, hogy egy televízió műsorában legyen késő esti, „open end” műsor, amelyről nem határozzuk meg, hány percig tart, és nem írjuk ki, mi a témája: televíziós szakmai minimum. Régen és nagyon sokszor meg akartuk már csinálni - most sikerült. A Napzártákban érzékeny kérdéseket feszegetnek. Nem mindegy, ki kérdez és kit képvisel. Hogyan talált ehhez embereket? - Én nem a Napzárta, hanem a TV2 csapatát verbuváltam. Mert a program egészével, viselkedé­si modellek felmutatásával is politizálunk. Vannak szép és csúnya műsorvezetőink, szerepeltetjük a társadalom valamennyi rétegének képviselőjét toleranciát szeretnénk sugallni. Nem a direkt politi­zálás a legfontosabb, inkább az, hogy a másik véleményét is képesek legyünk végighallgatni. A csapat verbuválása kompromisszumok sorozata. Ahogyan az volt megbízatásom elfogadása is. Csak házon belüli emberekben gondolkodhattam - aztán épp a Napzártát kellett-kell mind gyakrabban külső emberekre bíznunk. Szakemberekre. Kompromisszumot mondott és toleranciát. Csak­hogy ebben a házban vagy két évtizeden át épp a tolerancia nevében hallgattattak el embereket, rúgták k őket.­­ Más-más toleranciára gondolunk. Nem arról beszélek, hogy egy műsorvezető mennyit engedhet meg magának. Én a toleranciát az egymás nézetei­nek, egymás problémáinak megértésére, a szegé­nyek és gazdagok együttélésére, a vélemények különbözőségére értem. Nem feltétlenül arra, hogy munkatársaink milyen témákat vethetnek föl. Eb­ben egyébként a kompromisszum érvényesül, hi­szen vigyáznunk kell a rokon területek érzékenysé­gére vagy arra, hogy egy-egy témával ne foglalkoz­on hatszor egy nap a televízió. A természetes kompromisszumok mellett azonban mind több, olykor már elviselhetetlen megalkuvást követel az alkotóktól ez az intézmény. A televízió eddig minden politikai műsorával egy és lehetőleg csakis egy álláspontot akart sugallni. A TV2 más módszerrel kísérletezik. Hol van ebben az Ön saját politikai meggyőződése? - Annak majd közvetlenül teret akkor találok, ha elmegyek valamely párt lapjához dolgozni. Addig a Magyar Televízióban az a dolgom, hogy a vélemények sokszínűségének adjak helyet, politi­kai-morális toleranciának és higgadt előretekintés­nek. Ez éppúgy politikai állásfoglalás, mintha egyes szám első személyben fogalmaznám az állásponto­mat. A Napzártában különféle politikai érdekcsoportok ülnek egymás mellett. Vitáznak késő este. Megjelenésük tehát csupán rétegműsor ma még.­­ E­bben új helyzetet csak a választások teremte­nek. A választások után létrejöhető nemzeti televí­zió másfajta rendet követel majd meg, mint bárme­lyik újság. Ennek a televíziónak ugyanis kutyaköte­lessége lesz az, ami most csupán a műsorkészítők vagy a vezetők etikai normáin, bölcs belátásán vagy éppen kényszerhelyzetén múlik, hogy tudniillik minden nézetnek helyet adjon az egész műsorszer­kezetben. Miképp, milyen módon történik majd ez? Nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy mindez ma, 1989 június-július-augusztusában nagyon korrekt magatartást igényel a televízió egész vezetése részéről. - Megelégszik a koordináló-vezető szereppel. Hiszen nem jelenik meg túl sokat a képernyőn. S­őt, egyre kevesebbet. 1979-ben belecseppen­tem a televíziós újító törekvésekbe - hogy aztán keserű szájízzel szálljak ki belőlük. 1985-ben az Ablak gárdája rángatott vissza a képernyőre. Úgy érzem, ők olyan csapatot alkotnak, mely korrekt és érvényes képernyős viselkedési modellt képvisel. Aztán jött a Hétvége - ennek a műsornak megint szinte alapító tagja voltam. V­agyis nyilvánvaló: szeretek, szenvedélyesen szeretek új dolgokba belevágni aztán egy idő után ilyen vagy olyan okok miatt lelohad bennem a lelkesedés. Nem szeretek feleslegesen harcolni házbéli fantomokkal, másképp pedig, úgy tűnik, nem megy. A TV2 megint kihívás volt számomra, persze hogy vállaltam. Gyakorlatilag majd egy éve csinálom, és az az érzésem, hogy sikerült valami újat létrehozni. Úgy vélem, a TV2 léte kilendítette az egész hazai televíziózást a holtpontról. Gondo­lom, a TV2-nek is segített közvetve. A­mi pedig a személyemet illeti, hiszen a kérdése erre is vonatkozott: egyre jobban fuldoklom azok­ban a dolgokban, melyek elől minden magyar vezető menekül. Bérek és prémiumok, aláírások és műsortörzslapok, meg mit tudom én milyen ügyek - hadd ne soroljam őket. Másrészt, mint már mondtam, ez a program születése pillanatától kompromisszumok között vergődik. Ezek a meg­­alkuvások-megfeneklések a ház egészére vonatkoz­nak, és a TV2 gépezetének működése kapcsán egyre erőteljesebben jelentkeznek, bénítanak meg. El tudja képzelni, hogy 1989-ben ismét olyan helyzet következhessék be, amelyben Honát János úgy dönt: leköszön, elmegy, odébbáll, nem csinálja további­­ Tíz évvel ezelőtti döntésem kapcsán említet­tem már, hogy két okból tudok leköszönni: az egyik, hogy nem értek valamivel egyet, a másik, hogy úgy érzem, olyan jellegű feladatokat rónak rám,­ melyekkel nem tudok vagy nem akarok megbirkózni. És talán a képernyőn vagy másutt mégiscsak hasznosabban tudom kifejteni a tevé­kenységemet, mint a mostani igazgatói-menedzseri szerepben. * Igen, el tudom képzelni, hogy leköszönök. De ha ez bekövetkezne is, attól a TV2 már létezik, már hívei is vannak. Ennyiben tehát elégedett lehetek önmagammal. És semmiképpen sem kell lehajtani a fejemet. Bányai Gábor --- --- „Egyre jobban fuldoklom azokban a dolgokban, melyek elől minden magyar vezető menekül” — Horvát János. VILÁG 1989. július 6. 45

Next