Világ, 1990. Január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)

1990-03-22 / 12. szám

- Merre tartanak a múzeumok? Óriás objektu­mok, ahol a látogatókat kamerák figyelik, egy-egy műtárgy értéke pénzben már nem is mérhető... G. Gy.: - Ennek az lehet a vége, hogy minden klasszikus mű bekerül a múzeumba és mondjuk 1 forintot ér. A technikai sokszoro­­síthatóság olyan fokot ér el, hogy többé nem lesz értelme az egyediségnek. A műtárgy értéke már csak az ideában fog létezni. A múzeumok nyitott információs bázisokká vál­nak, melyet mindenki kedvére használhat. A mi archívumunk tulajdonképpen ennek a pro­totípusa.­­ A múzeum alapkritériuma, az eredetiség itt fel sem merül? K. J.: - Egy xerox vagy komputergrafika esetében ennek a kategóriának már ma sincs értelme. - A hagyományos múzeum - a „kómában tar­tott” tárgyak mauzóleuma - passzivitásra kénysze­ríti a nézőt. G. Gy.: - A részvétel fontos momentuma lesz a jövő művészetének. Úgy leszel befoga­dó, hogy egyben alkotóvá is válsz, különben egyszerűen kívül maradsz azon, amit művé­szetnek neveznek. Nem mondhatod azt, hogy „Hát igen, láttam a gyönyörű Mona Usát!” stb. kész, és közben nem láttál semmit. Az olyan kommunikáló művekkel, mint az én hangszob­­raim is, az ember csak akkor tud valamit kezdeni, ha aktivitást fejt ki. A mail art-os időkben elterjedt a „Minden művész egy múzeum” jelmondat. Tudjuk, hogy ez nem így van, a hagyományos művész nem ilyen. Ő úgy gondolkodik, hogy „vagyok én, és minden, amit én csinálok, abban minden benne van”. Ez részben igaz is, hiszen minden ember egy kis univerzum, de ha nincs kapcso­latban másokkal, akkor végül is elszigetelt jelenség marad és nem biztos, hogy be tud kapcsolódni. A világot közösen kell hogy alkossuk.­­ A műtárgyellenesség vagy a művészet társa­dalmi hasznossága klasszikus avantgárd ideák, Kassák is hasonlókat vallott aktivista korszaká­ban, amikor itt lakott a Visegrádi utca 15-ben. Ezekben a helyiségekben volt a Ma szerkesztősége és kiállítóterme mielőtt a KMP ide költözött volna. G. Gy.:­­ Kassák hasonló módon működött, csak éppen neki a lap volt a gyűjtőhelye. Egyébként az archívumban a világ avantgárd laptermése is jelen van, és 1983-ban mi is adtunk ki egy lapot Art Letter néven, ami tizenegy számot ért meg. Mindig akad a világon néhány megszállott, aki újrakezdi, már csak ezért is vallom, hogy az avantgárd örök. A huszadik század terméke, és a következő századok még inkább ilyenek lesznek. - A KMP miatt kicsit bizarrnak tűnhet a hely szelleme, hiszen míg a bolsevizmus a szabadságért­­ való lázadás karikatúrája, addig az avantgárd b­űvészet maga a szabadság. G. Gy.: - Mire ez a politika megvalósult, pont­­ a visszájára fordult. Az avantgárd művész senkinek a szabadságát nem korlátozza. Az­zal, hogy a művet létrehozta, már meg is valósította a maga szabadságát. K. - Ami a helyet illeti: szimbolikus értékű lenne, ha a társadalmon negyven évig kísérletezgető politikai avantgárd úgy lépne le a színről, hogy visszaadná ezt a kiállítóter­met a valódi avantgárdnak, a művészeti kísér­leteknek és újításoknak, melyet annyira üldö­zött. Mára az archívum túlnőtte magát egy ma­gángyűjtemény keretein, és kezd ellenünk fordulni, lassan alig férünk el a lakásban. Akár a szóban forgó helyen, akár másutt, jó lenne, ha közgyűjteményként működhetne tovább. Szó volt a művészbélyegekről, melyből sokak szerint nekünk van a legnagyobb kollekciónk a világon. Ha ez a hely valamilyen formában megvalósulna, még jobban fel lehetne futtatni - sajátos kulturális színfoltja lehetne egy világkiállításra készülődő világvárosnak. Boros Géza 42 1990. március 22. VIIAI J­óllehet 1982 júliusáig, rövid szakmai ön­életrajzuk­­megjelenéséig, a Muzsika cí­mű folyóiratban ennek semmi nyoma, a 180- as Csoport valósággal berobbant a nyolcva­nas évek zenei életébe. - Tárt karokkal várt valami ilyesmire a közönség - emlékezik Soós András zeneszer­ző, karmester. - Miközben a nyögvenyelős kortárs zenei hangversenyeket alig látogatták, nálunk nem lehetett elkezdeni az előadást, amíg minden kívül rekedtett be nem engedtek. Főleg saját korosztálya volt kiéhezve a 180- as Csoport által képviselt fiatalosságra, a komolyzenei konvenciók elvetésére, s a Ma­gyarországon teljesen új repertoárra. Egy-két rövidebb életű kezdeményezést (például Fa­ragó Béla KZS Csoportját), illetve a valamivel később jelentkező Amadinda ütőegyüttest le­számítva elsősorban a 180-as Csoporthoz fűződik a repetitív/minimalista zenei irányzat itthoni megismertetése. Steve Reich, Terry Riley, Philip Glass, Frederic Rzewski darabjait alig néhány, legfeljebb tízéves késéssel, oly­kor még a művek kottájának megjelenése előtt, üdítő frissességgel mutatták be. - Szó sincs itt misszióról - tiltakozik a zsurnaliszta feltételezés ellen Melis László hegedűs, zeneszerző. - A politika felhangjai miatt utálom ezt a fellengzős kifejezést. Ami­a 180-as fordulat? A Reich-sorozat végpont és kezdet egyszerre „A 180-as Csoport már nem az, ami volt” - mondta lapunk múlt heti számában az együttesből tizennégy év után kilépett egyik alapító, Szemző Tibor. Ezúttal három egykori társa, Faragó Béla, Melis László és Soós András beszél a csoport életében, illetve napjaink zenéjében bekövetkezett változásokról bár belekeverik a missziót, abban már érződik, hogy az illető tartja a markát. Egyszerűen vannak zenék, amiket az ember szeret és szívesen játszik. „Azt szerettem, ha nem fizetett zenészek játsszák a műveimet” - mondta Louis Andri­­essen holland zeneszerző, akinek egyik da­rabját a 180-as Csoport is bemutatta. Noha egy ilyen nagy létszámú - tíz-tizenkét fős - együttesben viszonylag ritkán fordul elő, hogy mindenki azonos véleményen legyen, a 180- as Csoport általában olyan műveket adott elő, amelyeket legalábbis a tagok többsége ked­velt. A legelső, leglelkesebb időszak elmúltá­val, a repetitív irányzat legjelentősebb darab­jainak műsorra tűzése után már nem csak az ízlések differenciálódása miatt erősödtek fel a belső viták és vált nehezebbé a megtanulan­dó művek kiválasztása, hanem azért is, mert mindannyian érezték: a minimalizmus kiüre­sedett. - Pedig úgy tíz éven át fantasztikus volt - mondja Melis László. - Rémes szocreál dara­bok, a Penderecki-féle lengyel iskola és a borzalmasan túlírt posztweberni kakofónia után a repetitivizmus rendkívüli tisztaságot hozott a zenébe.­­ Az előző időszak expresszivitásával ép­pen ellentétes volt a minimális zene elméleti „A nagy lelkesedés helyére a profizmusra törekvés lépett” - Faragó Béla

Next