Világ, 1990. Január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1990-03-22 / 12. szám
- Merre tartanak a múzeumok? Óriás objektumok, ahol a látogatókat kamerák figyelik, egy-egy műtárgy értéke pénzben már nem is mérhető... G. Gy.: - Ennek az lehet a vége, hogy minden klasszikus mű bekerül a múzeumba és mondjuk 1 forintot ér. A technikai sokszorosíthatóság olyan fokot ér el, hogy többé nem lesz értelme az egyediségnek. A műtárgy értéke már csak az ideában fog létezni. A múzeumok nyitott információs bázisokká válnak, melyet mindenki kedvére használhat. A mi archívumunk tulajdonképpen ennek a prototípusa. A múzeum alapkritériuma, az eredetiség itt fel sem merül? K. J.: - Egy xerox vagy komputergrafika esetében ennek a kategóriának már ma sincs értelme. - A hagyományos múzeum - a „kómában tartott” tárgyak mauzóleuma - passzivitásra kényszeríti a nézőt. G. Gy.: - A részvétel fontos momentuma lesz a jövő művészetének. Úgy leszel befogadó, hogy egyben alkotóvá is válsz, különben egyszerűen kívül maradsz azon, amit művészetnek neveznek. Nem mondhatod azt, hogy „Hát igen, láttam a gyönyörű Mona Usát!” stb. kész, és közben nem láttál semmit. Az olyan kommunikáló művekkel, mint az én hangszobraim is, az ember csak akkor tud valamit kezdeni, ha aktivitást fejt ki. A mail art-os időkben elterjedt a „Minden művész egy múzeum” jelmondat. Tudjuk, hogy ez nem így van, a hagyományos művész nem ilyen. Ő úgy gondolkodik, hogy „vagyok én, és minden, amit én csinálok, abban minden benne van”. Ez részben igaz is, hiszen minden ember egy kis univerzum, de ha nincs kapcsolatban másokkal, akkor végül is elszigetelt jelenség marad és nem biztos, hogy be tud kapcsolódni. A világot közösen kell hogy alkossuk. A műtárgyellenesség vagy a művészet társadalmi hasznossága klasszikus avantgárd ideák, Kassák is hasonlókat vallott aktivista korszakában, amikor itt lakott a Visegrádi utca 15-ben. Ezekben a helyiségekben volt a Ma szerkesztősége és kiállítóterme mielőtt a KMP ide költözött volna. G. Gy.: Kassák hasonló módon működött, csak éppen neki a lap volt a gyűjtőhelye. Egyébként az archívumban a világ avantgárd laptermése is jelen van, és 1983-ban mi is adtunk ki egy lapot Art Letter néven, ami tizenegy számot ért meg. Mindig akad a világon néhány megszállott, aki újrakezdi, már csak ezért is vallom, hogy az avantgárd örök. A huszadik század terméke, és a következő századok még inkább ilyenek lesznek. - A KMP miatt kicsit bizarrnak tűnhet a hely szelleme, hiszen míg a bolsevizmus a szabadságért való lázadás karikatúrája, addig az avantgárd bűvészet maga a szabadság. G. Gy.: - Mire ez a politika megvalósult, pont a visszájára fordult. Az avantgárd művész senkinek a szabadságát nem korlátozza. Azzal, hogy a művet létrehozta, már meg is valósította a maga szabadságát. K. - Ami a helyet illeti: szimbolikus értékű lenne, ha a társadalmon negyven évig kísérletezgető politikai avantgárd úgy lépne le a színről, hogy visszaadná ezt a kiállítótermet a valódi avantgárdnak, a művészeti kísérleteknek és újításoknak, melyet annyira üldözött. Mára az archívum túlnőtte magát egy magángyűjtemény keretein, és kezd ellenünk fordulni, lassan alig férünk el a lakásban. Akár a szóban forgó helyen, akár másutt, jó lenne, ha közgyűjteményként működhetne tovább. Szó volt a művészbélyegekről, melyből sokak szerint nekünk van a legnagyobb kollekciónk a világon. Ha ez a hely valamilyen formában megvalósulna, még jobban fel lehetne futtatni - sajátos kulturális színfoltja lehetne egy világkiállításra készülődő világvárosnak. Boros Géza 42 1990. március 22. VIIAI Jóllehet 1982 júliusáig, rövid szakmai önéletrajzukmegjelenéséig, a Muzsika című folyóiratban ennek semmi nyoma, a 180- as Csoport valósággal berobbant a nyolcvanas évek zenei életébe. - Tárt karokkal várt valami ilyesmire a közönség - emlékezik Soós András zeneszerző, karmester. - Miközben a nyögvenyelős kortárs zenei hangversenyeket alig látogatták, nálunk nem lehetett elkezdeni az előadást, amíg minden kívül rekedtett be nem engedtek. Főleg saját korosztálya volt kiéhezve a 180- as Csoport által képviselt fiatalosságra, a komolyzenei konvenciók elvetésére, s a Magyarországon teljesen új repertoárra. Egy-két rövidebb életű kezdeményezést (például Faragó Béla KZS Csoportját), illetve a valamivel később jelentkező Amadinda ütőegyüttest leszámítva elsősorban a 180-as Csoporthoz fűződik a repetitív/minimalista zenei irányzat itthoni megismertetése. Steve Reich, Terry Riley, Philip Glass, Frederic Rzewski darabjait alig néhány, legfeljebb tízéves késéssel, olykor még a művek kottájának megjelenése előtt, üdítő frissességgel mutatták be. - Szó sincs itt misszióról - tiltakozik a zsurnaliszta feltételezés ellen Melis László hegedűs, zeneszerző. - A politika felhangjai miatt utálom ezt a fellengzős kifejezést. Amia 180-as fordulat? A Reich-sorozat végpont és kezdet egyszerre „A 180-as Csoport már nem az, ami volt” - mondta lapunk múlt heti számában az együttesből tizennégy év után kilépett egyik alapító, Szemző Tibor. Ezúttal három egykori társa, Faragó Béla, Melis László és Soós András beszél a csoport életében, illetve napjaink zenéjében bekövetkezett változásokról bár belekeverik a missziót, abban már érződik, hogy az illető tartja a markát. Egyszerűen vannak zenék, amiket az ember szeret és szívesen játszik. „Azt szerettem, ha nem fizetett zenészek játsszák a műveimet” - mondta Louis Andriessen holland zeneszerző, akinek egyik darabját a 180-as Csoport is bemutatta. Noha egy ilyen nagy létszámú - tíz-tizenkét fős - együttesben viszonylag ritkán fordul elő, hogy mindenki azonos véleményen legyen, a 180- as Csoport általában olyan műveket adott elő, amelyeket legalábbis a tagok többsége kedvelt. A legelső, leglelkesebb időszak elmúltával, a repetitív irányzat legjelentősebb darabjainak műsorra tűzése után már nem csak az ízlések differenciálódása miatt erősödtek fel a belső viták és vált nehezebbé a megtanulandó művek kiválasztása, hanem azért is, mert mindannyian érezték: a minimalizmus kiüresedett. - Pedig úgy tíz éven át fantasztikus volt - mondja Melis László. - Rémes szocreál darabok, a Penderecki-féle lengyel iskola és a borzalmasan túlírt posztweberni kakofónia után a repetitivizmus rendkívüli tisztaságot hozott a zenébe. Az előző időszak expresszivitásával éppen ellentétes volt a minimális zene elméleti „A nagy lelkesedés helyére a profizmusra törekvés lépett” - Faragó Béla