A Világ, 1991. július-december (2. évfolyam, 27-37. szám)

1991-08-07 / 32. szám

VAKVILÁG J­ó két esztendeje, amióta megta­nultam a vágtató történelemben élni, alig merek aktuális politikai eseményekről írni. Van hozzá egy szó szoros értelmében vett mű­vészbejáratom, pontosabban­­kijára­tom. Úgy teszek, mintha a kérdés en­gem közelről igazán nem érintene, hogy is jöhetnének a kérdések ahhoz, hogy engem, a tűnődés, tépelődés sze­repében tetszelgőt érintsenek! Aztán történnek dolgok, melyek elől nem lehet kitérni. Feleségem odaveti szombat délelőtt - mint aki már túl van rajta, s a humo­ros oldaláról nézi a dolgot -, odaveti hát, hogy emlékszem-e, reggel hat óra lehetett, s én fölültem az ágyban, vál­lon ragadtam őt, s nyitott szemmel rá­­üvöltöttem: kitört a háború! S aludtam tovább. A pillanat azonban olyan szug­­gesztív volt, hogy ő felkelt, s meghall­gatta a híreket... S ugye milyen mókás ez az egész! S emlékszem-e rá? Vetélkedhetnénk, Tisztelt Olvasó, hogy kinek miért és mennyire men­tek gajra az idegei - ahogyan Erdély bizonyos vidékein mondják a tönkre­­menést -, ki volt az, aki ötévesen má­sodik világháborúzott, s ki épített csatornákat, csapolt le mocsarakat, vagy egyszerűen csak élt egy bizo­nyos életet, még csak nem is olyan szörnyűt, minden erejét elfojtásokra fordítva. Vagy mennyire támadnak látomásai, álmai azoknak, akik mind­ezt végigcsinálták, s elmondhatják, hogy szerencsés fickók. De ugyan mi végre?! Merüljünk el inkább a fölös­legeset, önkényeset sose tevő anya­­természet szemlélésében. Bármennyire félrehajlunk is előre ne­héz hétköznapjainkban, ott bujkál a rejtett járatokban a tudás: most már igazán nagyon közel folyik a háború. És a hisztérikusan - tehát pontosan -reagáló anyatermészet megmutatja fél­­öntudatlanságában azt, amit ébren nem akarunk meglátni: magyar édes­anya sír, mert fiát besorozták katoná­nak, hogy... nos igen, hivatalosan iga­zán szarkasztikus a megfogalmazás... hogy részt vegyen a délszláv népek nagy­­ konfliktusának rendezésében. Látunk kibelezett házat a tévében. Nem kell erőltetnünk a képzeletünket: ha körülnézünk a lakásunkban, ugyan­olyan szekrénysorra, fotelra, zsúrasz­­talra esik a tekintetünk, amilyet ágyú­lövés ért. S ha magunkba nézünk, azt is tudjuk, hogy azokért a szerencsétlen, szánalmas, mégis kedves tárgyakért egy élet munkájával kellett fizetni. És most: egy eltévedt lövedék, és vége. De ha lehántjuk, hajnali felr­adága­­iunk okát kutatva, lehántjuk a közvetlen borzalmak rétegét, valami sokkal rette­netesebbet, egyszersmind nehezebben megfoghatót és közvetíthetőt érünk tetten. Mondjuk ki egyből - szívesen elhisszük, ha ránk legyintenek, ugyan már! -, mondjuk hát ki: közelebb a há­ború. Nem biztos, hogy el is ér, de jön. S az apokalipszis lankás békévé oldó­dása beláthatatlan messzeségekbe leng el. Hogyan ölelhetnék meg egymást egy hamar egymást ölő utcaszomszé­dok? Hogyan szerethetnék meg egy­mást hirtelen fancsali érdekházasságba kényszerített, s abban negyven eszten­deig bájvicsorgott népek? Lehetséges, hogy a homogén nem­zetállamok kifaragása az egyetlen megoldás? És ami azokból forgácsként lehull? Csak nehogy megint valami végső rendezés ötlete kerekedjék fölül a tér­ségben! Márpedig jelez az anyatermészet, hi­szem, hogy nem csupán nekem, s nem mindenkinek efféle hajnali, voltakép­pen egy kicsit mulatságos családi jele­netben. Jelzi az eszkalációt. Valaminek, úgy tetszik, végbe kell még mennie. Ahogyan a gorbacsovi jeladásra, mint­egy varázsütésre mállott szét a világ legszilárdabbnak tetsző diktatúrája. Valljuk be, történelmi űrmértékkel mérve, jóformán vértelenül. De mi esz­kalálódik most? Ez a kor és ezek a népek milyen vá­gyakból és törekvésekből vannak összegyúrva? Ha az ember - következő éjszakai ál­mát óvandó - kezdi sorolni csak úgy magának a korszak komponenseit, szinte semmire se jut. Túlságosan irra­cionális az egész. A homogén nemzet­­állami vágyképek mellett, hatalmukat vesztő hatalmi elitek átáramlása más hatalomba, két lábbal fékezve közben, hatalmon és javakon kívüli tömegek végleges elnyomorodása. Az ember mintha üres szavakkal dobálózna. Mi eszkalálódik körülöttünk? Oda­fenn északon végső fokon arra is ké­szek, hogy utat lőjenek a víznek abba az üzemcsatornába? A válasz nyilván az, hogy nem. Csakhogy a válaszok mindig hosszú és alattomos eszkaláló­dásokban forrnak ki, s akkor már nem annyira nyilvánvalóak. Avagy keleten: meddig lehet még működő gazdaság, értelmes és gazdagodó élet helyett ősi­­séggel etetni az embereket, sunyin te­rületi gyarapodásokkal kecsegtetni? Fenntartani Európában egy, a török bi­rodalom mintájára működő rendet, mindig ki-kitolva a határokat, újabb és újabb területeket legelve le. A biztos, közmegelégedésre szolgáló, hatékony belső művelés helyett...? Minden meg nem tett lépés helyett valami más lépés tétetik meg. És eszkalálódik az irracio­nális. Ahogyan irracionális ez a mon­dat is: Háború nincs, de már itt van a szomszédban. MEGBUVÖLTEN Hogyan szerethetnék meg egymást hirtelen fancsali érdekházasságba kényszerített, s abban negyven esztendeig bájvicsorgott népek? 58 A VILÁG • 1991. augusztus 7.

Next