A Világ, 1991. július-december (2. évfolyam, 27-37. szám)
1991-08-07 / 32. szám
VAKVILÁG Jó két esztendeje, amióta megtanultam a vágtató történelemben élni, alig merek aktuális politikai eseményekről írni. Van hozzá egy szó szoros értelmében vett művészbejáratom, pontosabbankijáratom. Úgy teszek, mintha a kérdés engem közelről igazán nem érintene, hogy is jöhetnének a kérdések ahhoz, hogy engem, a tűnődés, tépelődés szerepében tetszelgőt érintsenek! Aztán történnek dolgok, melyek elől nem lehet kitérni. Feleségem odaveti szombat délelőtt - mint aki már túl van rajta, s a humoros oldaláról nézi a dolgot -, odaveti hát, hogy emlékszem-e, reggel hat óra lehetett, s én fölültem az ágyban, vállon ragadtam őt, s nyitott szemmel ráüvöltöttem: kitört a háború! S aludtam tovább. A pillanat azonban olyan szuggesztív volt, hogy ő felkelt, s meghallgatta a híreket... S ugye milyen mókás ez az egész! S emlékszem-e rá? Vetélkedhetnénk, Tisztelt Olvasó, hogy kinek miért és mennyire mentek gajra az idegei - ahogyan Erdély bizonyos vidékein mondják a tönkremenést -, ki volt az, aki ötévesen második világháborúzott, s ki épített csatornákat, csapolt le mocsarakat, vagy egyszerűen csak élt egy bizonyos életet, még csak nem is olyan szörnyűt, minden erejét elfojtásokra fordítva. Vagy mennyire támadnak látomásai, álmai azoknak, akik mindezt végigcsinálták, s elmondhatják, hogy szerencsés fickók. De ugyan mi végre?! Merüljünk el inkább a fölöslegeset, önkényeset sose tevő anyatermészet szemlélésében. Bármennyire félrehajlunk is előre nehéz hétköznapjainkban, ott bujkál a rejtett járatokban a tudás: most már igazán nagyon közel folyik a háború. És a hisztérikusan - tehát pontosan -reagáló anyatermészet megmutatja félöntudatlanságában azt, amit ébren nem akarunk meglátni: magyar édesanya sír, mert fiát besorozták katonának, hogy... nos igen, hivatalosan igazán szarkasztikus a megfogalmazás... hogy részt vegyen a délszláv népek nagy konfliktusának rendezésében. Látunk kibelezett házat a tévében. Nem kell erőltetnünk a képzeletünket: ha körülnézünk a lakásunkban, ugyanolyan szekrénysorra, fotelra, zsúrasztalra esik a tekintetünk, amilyet ágyúlövés ért. S ha magunkba nézünk, azt is tudjuk, hogy azokért a szerencsétlen, szánalmas, mégis kedves tárgyakért egy élet munkájával kellett fizetni. És most: egy eltévedt lövedék, és vége. De ha lehántjuk, hajnali felradágaiunk okát kutatva, lehántjuk a közvetlen borzalmak rétegét, valami sokkal rettenetesebbet, egyszersmind nehezebben megfoghatót és közvetíthetőt érünk tetten. Mondjuk ki egyből - szívesen elhisszük, ha ránk legyintenek, ugyan már! -, mondjuk hát ki: közelebb a háború. Nem biztos, hogy el is ér, de jön. S az apokalipszis lankás békévé oldódása beláthatatlan messzeségekbe leng el. Hogyan ölelhetnék meg egymást egy hamar egymást ölő utcaszomszédok? Hogyan szerethetnék meg egymást hirtelen fancsali érdekházasságba kényszerített, s abban negyven esztendeig bájvicsorgott népek? Lehetséges, hogy a homogén nemzetállamok kifaragása az egyetlen megoldás? És ami azokból forgácsként lehull? Csak nehogy megint valami végső rendezés ötlete kerekedjék fölül a térségben! Márpedig jelez az anyatermészet, hiszem, hogy nem csupán nekem, s nem mindenkinek efféle hajnali, voltaképpen egy kicsit mulatságos családi jelenetben. Jelzi az eszkalációt. Valaminek, úgy tetszik, végbe kell még mennie. Ahogyan a gorbacsovi jeladásra, mintegy varázsütésre mállott szét a világ legszilárdabbnak tetsző diktatúrája. Valljuk be, történelmi űrmértékkel mérve, jóformán vértelenül. De mi eszkalálódik most? Ez a kor és ezek a népek milyen vágyakból és törekvésekből vannak összegyúrva? Ha az ember - következő éjszakai álmát óvandó - kezdi sorolni csak úgy magának a korszak komponenseit, szinte semmire se jut. Túlságosan irracionális az egész. A homogén nemzetállami vágyképek mellett, hatalmukat vesztő hatalmi elitek átáramlása más hatalomba, két lábbal fékezve közben, hatalmon és javakon kívüli tömegek végleges elnyomorodása. Az ember mintha üres szavakkal dobálózna. Mi eszkalálódik körülöttünk? Odafenn északon végső fokon arra is készek, hogy utat lőjenek a víznek abba az üzemcsatornába? A válasz nyilván az, hogy nem. Csakhogy a válaszok mindig hosszú és alattomos eszkalálódásokban forrnak ki, s akkor már nem annyira nyilvánvalóak. Avagy keleten: meddig lehet még működő gazdaság, értelmes és gazdagodó élet helyett ősiséggel etetni az embereket, sunyin területi gyarapodásokkal kecsegtetni? Fenntartani Európában egy, a török birodalom mintájára működő rendet, mindig ki-kitolva a határokat, újabb és újabb területeket legelve le. A biztos, közmegelégedésre szolgáló, hatékony belső művelés helyett...? Minden meg nem tett lépés helyett valami más lépés tétetik meg. És eszkalálódik az irracionális. Ahogyan irracionális ez a mondat is: Háború nincs, de már itt van a szomszédban. MEGBUVÖLTEN Hogyan szerethetnék meg egymást hirtelen fancsali érdekházasságba kényszerített, s abban negyven esztendeig bájvicsorgott népek? 58 A VILÁG • 1991. augusztus 7.