Abauj-Kassai Közlöny, 1873 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1873-10-23 / 43. szám
az erős testmozgásban, üvöltött a szél a puszta árboczok és kötelek között, s a mozdonynak kereke, mely a hányatásban néha szárazon is forgott, prüszkölve rojtos habokat szórt, melyekben egy fátyol ezüst csillagaiként, számtalan phosphor csillámok tündököltek. Borzasztóan nagyszerű volt e látvány, a szabadon tobzódó természetnek és az elemekkel való harcának jelenetével. Ki istent hisz, csodálja ilyenkor, ki tagadja, elmélkedik, vajjon ki tudta oldani e hatalmakat fékeiktől, s ki fogja tudni ismét zabolázni ? Végre megeredtek az égnek csatornái, sebes esőnek édes cseppjei hullottak a tenger sós vizébe, s mint egy kesergő kényeivel, szabadabban lélekzett föl a természet is nehéz nyomása alól. Kora reggel Livorno előtt állomásozunk. Sajnos, hogy az itteni időzés kiszállásra is alig érdemes rövid, mert Livorno méltó lenne pontos megtekintésre is. Noha nincsenek oly büszke palotái mint Genuának, de utczái szabályosak, s ezeknek egy része Velencze módjára csatornázott. Legszebb utczája a „Strada Ferdinandea“, a város közepén, mely egyenes irányban húzódik a kikötőig. Livorno kikötője tengerben álló sziklacsúcsokra épült két torony és egy ódon erőddel védetik, egyébként hadihajóknak nem igen alkalmas, mert fenekét vastag iszap borítja. A tengerpartot egy igen szép, „corso“ gyanánt is szolgáló „molo“ szegélyezi. A belvárost a körülre csoportosuló külvárosoktól sétányok különítik, egy szép út a magas „Monte Nero“ bucsújáró helyre vezet, olasz, görög, zsidó, örmény templomok és egy török minaret magaslanak a házak közül, a kikötőn kívül pedig egy tengerben álló sziklán, világító torony nyúlik ég felé. Mióta a Medici ház fölkarolta Livorno ügyét, mindig fontos kereskedelmi pontnak tekintetett, sőt az volt már azelőtt is ősidőktől. Odahagyva Livornót, délnyugati irányban, mosolygó fényes időben hajóztunk. A tegnapi smaragd zöld helyett sötét, indigó kék volt ma a tenger színe, mely még szebben, a nap tüzében ragyogóbban tünteté föl ama fodros fehér haboknak csillámait, melyeket a kerék fölvert s a hajó borozdált utánunk, eltűnve ismét rejtélyesen, s szánatva a nézőktől, hogy föl nem szedhetők kincsek gyanánt. Mindig homályosabban, s már csakis egy leszállott felleg képében tűnt fel az Olasz félsziget az északi Apeninekkel, úszkáló hattyúkként játszadoztak az összecsapó hullámoknak habos csúcsai, kimért lüktetéssel ringált az „Umbria“, mértföldeken át követve a nyomában föl-fölcsapkodó hatalmas delfinek által, s fenn az égbolt magasan, keringő sirályok hallatták panaszos rikoltásaikat. Mondhatom, késéig a test az ily éltető atmospherában, s minden salaktól tisztázva a gondolat, könnyedén emelkedik szabad szárnyain. Most ama ponton valánk, hol két nagy elemtől öredzve, a puszta tenger és a puszta ég között libegünk. Magasztos ez egy kéjutazónak, de ki rak volna a hajón, valamint könyörtelen sorsának fátyola alá, épp oly vigasztalanul tekinthetne a folyvást néma tengernek bűvös, sötét s a változatlan nyájas égnek világos kék színébe is. Bárhová tekintünk, hullámzó vízgömb hajlik alá a láthatáron, víznek képzelhetjők az egész világot s magunkat Deucalion és Pyrrha hajójában lenni. Lassanként egy szilárd tömeg körül mosódnak el távolban a hullámok, s mintha csak most bújna elő, fokozatosan tűnik ki Caprája szikla sziget. Egyenesen feléje haladunk s néhány óra alatt hozzá érkezünk. Caprája látványa nagyon különös. Az egész sziget egy puszta, óriás, barna szirttömeg a tengerben, melyről egyetlen laktanya, élőfa vagy darabka pázsit sem jelzi az emberek s a természet életét. Csak néhány bokor és gaz tengődik a sziklarepedésekben, a magas gerinczüek élén egy árva világítótorony nyúlik ég felé s alant az ostromló taftos hullámok zajlanak szüntelen, mintha csak harpocratesi nyugalmaikból akarnák a szirteket fölverni. De hogyan lehet őrtorony e lakatlan pusztaság sziklaormán? Hogyan élhet ott ember, ki rabja a test napi szükségleteinek ? Honnan van ennek élelme, s beszél-e még az embereknek valamely nyelvén ? Talán egy Sybilla ül ott fenn ama toronyban Python bőrével vont zsámolyán, tápláltatva jós madaraitól? Talán a munkás Mercur azt is teendőül vállalta, hogy ételenként egy-egy csillagot gyújtson e toronyba, vezérfényűt a tenger utasainak ? Oh! ha e toronynak őre van, s ez egy sorsával engesztelhetlenné vált embergyűlölő mint az „athéni Timon“, akkor még rokonszenves, kedves honára talált e szigeten. Naponta kiállhat a szírt tetejére, mely sivár, mint keble, minden jónak foganatétól, hallhatja szünetlen a tengernek haragos zúgását, mi tolmácsolja meghasonlott lelkének szidalmait, puszta honából a tengernek végtelenül kietlen s síkjára láthat, mint sanyarú életéből reménytelen jövőjébe, cselekedhetik amint akar, nem szólja senki tetteit, kedves zenéjét hallhatja a sirályoknak panaszos énekében. (Folyt. köv.) Újdonságok. — Ma délután érdekes városi közgyűlésnek nézünk eléje. Egy tegnapelőtt a főispánhoz érkezett belügyministeri rendelet Münszter Tivadar polgármestert hivatalától felfüggesztvén, helyettesítéséről a mai közgyűlésben fog intézkedés történni. A polgármesteri pecsét, kulcsok és irományok főispáni rendelet következtében Fink tanácsnok, két közgyűlési tag, az első aljegyző és főügyész által — mint értesültünk — már átvétettek. A mai s esetleg holnapi közgyűlés napirendjére tűzetett ki a lapunk elején közölt ministeri rendelet is, — két oly tárgy, mely eddigelé páratlan vihart fog kelteni, s mint a készülődésekből gyámitkatni: vagy a főispánt ugratják meg, vagy ő ugratja szét a közgyűlést, ami valószínűleg a királyi biztosságot fogja eredményezni.c——pS— Neville M. úr, a helybeli lapokban ^ehíre hirdetett drámai előadásait f. hó 18-án estenden tartotta meg. A hirdetés „dramatische Vorlesung“-ot jelzett s mi éppen azért a shakespeare-i örök szépségü jellemek és jelenetek szép- és műtani méltatása- s bővebb fejtegetésére voltunk elkészülve, melyet minden művelt ember olvasott már, főleg az e tekintetben igen gazdag német kritikai s szépészeti irodalom termékei között, de melyeket azért mégis mindig igen szívesen hall. Kellemesen csalódtunk. Ezek szavallati előadások voltak, melyek az eredeti szöveget megfelelő mímelés- és taglejtéssel színezték, és pedig oly művészien, annyi műveltséggel, mely teljesen igazolta a jó véleményt, mely a fiatal művészt helyi német lapjainkban megelőzte. Alakja megnyerő, hangterjedelme, különösen az alsó és felső nagy, arc- s kézfejtése és testmozgása jellemzetes; kár,hogy a szöveget könyvből olvasván fel, egyik kezének nem igen sok hasznát vehette. Az eredeti szövegből nemcsak a saját szerepét személyesítette művészileg hang-, mímelés s taglejtéssel, hanem a többiekét is. Ehhez roppant művészi gyakorlottság kivántatván, nem kell csodálnunk, hogy a nem az ő szerepkörébe vágó helyek (női dialogok) nem igen sikerültek. Diadala legteljebb volt az első („Der Rabe“, von Edgar Poe, deutsch von Th. Eben s a második egyszersmind utolsó számnál, mely a „The snow“ világhírű költemény angol nyelvű elszavallásából állott. De a felesszámú közönség méltó tapsokkal kísérte „Othello“ és „Macbeth“ egyes helyeit is. Annyi bizonyos, hogy itt egy szép művészi tehetséggel ismerkedtünk meg, kiért kár, hogy külföldre exportálja a hazai úgyis szűkös művészi termelést. No de úgy értesültünk, hogy a derék művész, ki a redout termében tartott ez első előadásának tiszta jövedelmét a helybeli árváknak s községi iskolának ajánlá fel, mint városunk szülötte, ért s még nem felejtett el magyaréi. Az elismerés tapsai, melyeket tőlünk bőségesen kapott, arra is buzdítsák őt, hogy teljesen tanuljon meg magyaréi, s megelégelve már a művész hazáját, a nagy világot, Bécs, Berlin, Hamburg, Anglia s Amerika helyett legyen Magyarországé. — A városi faraktár — mint bennünket tudósítanak — vízben úszik; a raktárnok csak az ölbe rakott fák tetején közlekedik a néppel; ez pedig hogy el ne merüljön, a szekerek létrájára kapaszkodik. Mikor aztán fél öl fát hánytak a szekérbe, tizenhat ökör sem húzza ki a sárból. És ez nem a lucskos novemberben s nem is Miszlókán, de a száraz esetlen októberben, Kassán történik! ” Szabad Ferencz plébános ur egy fogalmazványt hozott személyesen szerkesztőségünkhöz azon kérdés feltevése mellett: közlendjük-e azt szó sze ! Négy élet két szemért. — Középkori történet — (Folytatás és vége.) Gyakran sietett Román hű lovászától kisérve szép hitvese ölébe. Egyedül csak övéinek kis körében talált enyhe gyógyulást a félelmes sejtés ellen, mely lelkét untalan gyötré; szerelmének gyöngéd karjaiban elfeledő atyjának hajthatlan kevélységét. Csak kedveltjeinek hőn óhajtott s keresett társaságában találta fel földi szerencséjét s boldogságát a szó legnemesebb értelmében; itt mosolygott feléje az angyali öröm s repült el sok édes órája búoszlató kedvek között. Szóval örök tavasz volt az, mi itt .reá várakozott. De gyakori távolléte, otthonában méla magába vonultsága s a környékbeli vigalmak kerülése elvégre is gyanút ébresztett az öreg vajda szivében. Kémeket rendelt fia nyomaiba. Kérdőre vonta a lovászt is. Egyiknek sem volt sikere. — Hát csakugyan a vajdafi lehetett oly szerencsés, hogy megnyerje a búg-parti szép Délinke hajlamait? — kérdé egykor az öreg vajdától szomszédjának fia, kinek lelke boszúval volt eltelve Piroska iránt, hogy őt megvetéssel mellőzé. — Az én fiam?! — viszonzá a vajda haragtól parázsvörös arczczal s a gyanús csodálkozás hangján. — Úgy van — felelt amaz — a szénégetők szélben beszélik, hogy már meg is esküdött vele. Most nyíltak föl csak az öreg vajda gyanakvó szemei. De mérsékelte magát. Biztost akart tudni. Még csak emelve tarta a boszú fegyverét. Megsértett kevélysége nem elégedhetett meg egy csapással, azzal, melyet fiára mérhet; bőszült hévvel kell kinyomoznia a többi czélpontot is. Román csakhamar megérezte atyja gyanúját. Kínos kételyek gyötrék untalan egész valóját. Mi történik vele, mi imádott hitvesével, ha féltett titkának atyja nyomára jut? Habozó tétovájában már arra is eltökéld magát, hogy atyjának lábaihoz borús, önmaga fedi föl titkát, kegyelmet esd, de reszketett kevély atyja kérlelhetlen haragjától. Majd nővérei által akart atyja szivére hatni, de ezek is nagyratartók voltak, s különösen az utóbbi időben tanúsított magaviselete miatt folytonos egyenetlenkedésben éltek vele. Mit volt mást tennie, mint az időre bízni kétes ügyét, usz lett. A dértől megcsípett tölgygalyák lehullott levelei a megért mohok között zörögtek, de a szerelem virága még nem hervadt el. Egy remény csillámlott még számukra: bíztak a jövőben, s az öreg vajda emberi érzelmeiben. Igaz, hogy a kevélység ült homlokán, de mindenki tudta, hogy fiát igazán szereti. Hát ha ez a szeretet lesz mentségük ! ? Roszul reméltek. Az öreg vajda gőgjét két menyasszony leánya csak nevelte. Mindkettő menyegzőjének ideje már ki volt jelölve. S hogy a családi öröm annál teljesebb legyen, elhatároztatott, hogy ugyanekkor tartassák meg Román nászünnepélye is a szomszéd vajda bájos és gazdag leányával, kinek kezét maga az öreg Román kérte meg fia számára, s meg is kapta. A fiú kéréssel akarta atyját szándékától elvonni, de hasztalan. Midőn aztán csakugyan elkövetkezett a nász napja, s már az ünneplők is együtt voltak, Román atyjának lábaihoz borult, fölfedve előtte titkát, atyai áldását kérte — már megkötött szívfrigyére. A vajda engesztelődés helyett néma dühhel villogtatta vad szemeit fiára, komoran intett poroszlóinak, kik vért szomjuhozva hurczolák el szegényt. A jelen s jövő egyszerre tűnt el szemei elöl; imádott hitvesét az ég gondviselésére bízta. A hármas menyekrő tervezett vigalmai megzavartattak ; a násznép oszladozni kezdett; Román vigasztalatlanúl s kínos gyötrelemmel búsongott a vártorony zord börtönében. Halotti lepel boritotta a szunnyadó természetet; a lehellet megfagyott az utas bajuszán ; az erdő talaján csak úgy ropogott a vastagra keményedett hó. Egy ily kemény téli napon megszólal a vár tornyában a repedt harang. Gonosz jel, melyet csak akkor szokás adni, ha valakit a vár ura kínos halálra gyötörtet. Hangjára Román ijedve ugrik fel ágyáról, várva a történenidőket. A jeladásra lóra kapnak a lovászok és sebes vágtatva rohannak a befagyott Búg felé, melyen keresztül hatolva, Piroska háza előtt állának meg. Az otromba csoport a szobába tör, s kíméletlenül ragadja meg a szép ifjú nőt, ki hangos sikoltást hallatva, ájultan terül el a földön. Atyja elgyöngült inait az ijedtség egy jótékony szélhüdéssel örökre eltompította. A poroszlók Delinkét felkapták s a folyam felé futottak vele, melyen fejszéjökkel kezdettek léket vágni. Az ájulásból felalélt áldozat kezeit tördelve, kibomlott fürtjeit tépdesve könyörgött irgalomért. A térdeiből kipatakzó vér pirosra festé a havas jégutat, melyen keresztül kétségbeesésében poroszlói mindegyike felé csúszott. Hasztalan! Forró könyei felolvasztották a folyam jegét, de nem e vad sziveket. Megragadták s a lókba dobták. A sikoltó ál-