Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1875-04-08 / 14. szám

tokra is van­ szükség, melyek a boldog egybekelést hirdessék; aztán meg bulletinek is fognak kiadatni a házaspár családi életéről s az aszkár lefolyásáról. Nehogy pedig a baj nagyobbnak kürtöltessék, mint a­milyen: egy orgánumra volna szükség, mely reg­gelenként értesítse a közönséget, hogy a feleség j­ó­l aludt, s a férj „elvei“ is csendesen pihennek. Ajánlja a Kassa és Vidékét. (Helyes ! Nem kell!) A lakodalmasok „csendes jojszakát“ kívánnak egy­másnak s elmennek — csendes polgároknak. Táv­irat küldetik minden vőlegényt s menyasszonyi párt­lapnak. — Másnap Bárczay Albert főispán megnyitja a megyebizottsági közgyűlést, üdvözli a fúziót s ki­jelenti, hogy főispáni életének ez a legszebb napja, midőn konstatálhatja, hogy a megyében nincs többé ellenzék. „Várj csak!“ — mondogatják egymásnak azok, kik tegnap estve és ma reggel 9 órakor rög­tönzött gyűlést tártanak s elhatározták, hogy mint a régi baloldal tagjai fogják magukat a főispánnak bemutatni. Egy indítványt is szerkesztettek s írtak alá, melyet a bizalmi kérdés felvetésénél voltak be­nyújtandók. Felolvastatott a Wenckheim minisztérium le­irata; feláll Darvas Imre alispán s kijelenti, hogy ő eddigelé nem bizott egy minisztériumban sem; nem szavazott bizalmat azon Andrássy minisztérium­nak, mely a koronáztatást kieszközölte s olyan ami­lyen alkotmányt teremtett, mert nekünk nem „olyan amilyen“ alkotmány, hanem csak „olyan“ kellett; nem szavazott bizalmat azon Ghyczy kormánynak sem, mely első hangoztatá, hogy veszélyben a haza, mert ő úgy volt meggyőződve, hogy a hazát csak akkor lehet megmenteni, ha az „olyan amilyen“ alkotmányt megváltoztatjuk; de bizalmat indítványoz azon Wenck­heim minisztériumnak, melyben.... hogy is mondja csak?.... melyben Tisza Kálmán a „cantus prae­ses“. Deák Ferencz, Andrássy Gyula, Ghyczy Kál­mán nem voltak érdemesek a bizalomra, mert a két első elveiben következetes, s mind a háromnak politikája nyílt, őszinte, becsületes volt, hanem igenis, bizalomra méltó azon férfiú, ki nyolcz évig a közösügyes ala­pon álló kormánynak opponált — a hazáért, s az­tán hadseregét stratégiai oldalmozdulatokkal Vilá­gosra vitte — a hazáért! Az alispán után a főjegyző, K­a­r­s­a Tamás szólott. Figyelmezteté a bizottságot, hogy e megye közönsége már régebben kimondda (Lacsny Vincze indítványára), hogy a priori bizalmat nem szavaz egy kormánynak sem. E megye közönsége kész tá­mogatni a kormányt minden hazafias intézkedéseiben, de csak nyugta után fogja dicsérni a napot. E rövid felszólalást meleg éljenzés fogadta, a főispán izeg-mozog székében, egyrészről derült, más­részről megnyúlt arczok láthatók. Mi lesz ebből ? Juhász Mihály főügyész pártolja a bizalom fel­­terjesztését. Leül. Egy-két másodpercz.... várjuk, lessük a 25 tag (ezek közt Szemere Ödön, Meczner József, Szentimrey Gyula, Csorna József, Csorna Ist­ván) által aláírt indítvány benyújtását. ... A főis­pán siet kimondani, hogy Abauj megye feltétlen bi­zalmat szavaz a kormánynak, s indítványozza, hogy mert a bizalmi felterjesztés a legfon­tosabb okmányok egyike, bizottság küldes­sék ki annak szerkesztésére! így kapott bizalmat a minisztérium, s így nyert bizalmatlanságot a főjegyző! Nálunk a hite­­hagyottság rögtön megtalálja a maga jutalmát, ná­lunk az ellenzéki embert rögtön éri a büntetés. így jön, hogy Abauj megye, mely 1867. julius 2-án lépett a „hazafias“ ellenzéki megyék so­rába. 1875. ápril 5-én „hazafias“ kormány­­párti megyének csapott fel. Csakhogy „hazafias!“....­ ­ A hazaszeretet ápolása. Jelen czikkemben — ígéretem szerint — elő­­adandóm, hogy mely és minő tényezők harmonikus összeműködése által lenne elérhető a nemzeti irányú nevelésnek érvényesítése. Szükségesnek vélem e helytt előrebocsátani, hogy nem lesz és nem is lehet czélom, a követke­zőkben egy, a neveléstudomány minden érvével fel­fegyverzett, szorosan szakszerű értekezést nyújtani szíves olvasóimnak ; én csak körvonalazni akarom a feladatot, rokonszenves színbe állítani a czélt, tisz­tázni az eszméket, hogy így, csekély erőinkhez és hatáskörünkhöz mérten segítsük megteremteni a ta­lajt, mely hivatva leend majd tenyésző helyül szol­gálni a jövő nemzedék tisztább, önzetlenebb, neme­sebb és szilárdabb nemzeti érzületének. Előző czikkemben sikerült talán meggyőznöm t. olvasóimat arról, hogy a honfi érzetnek leggon­dosabb ápolása és fejlesztése középtanodáinknak oly elodázhatlan feladatuk, kötelességük, mely állami­ságunk legelsőbbrendű érdekeiben gyökeredzik. Hogy tanodáink e fontos hivatásuknak kellőleg megfelelhessenek, az részben a tantervtől, de e­l­s­ő­s­o­r­­b­a­n tanárainktól függ, mert hiszen átlengheti bár a tan­­tervet a legigaz­abb hazafiui szellem, épülhet bár az a legszilárdabb honfi érzet talapzatára, — eredmény­telenné, sikeretlenné válik, ha nincs tanár, ki a tan­terv szellemét­ átérezze, ki lelke szent szózatát ta­lálva fel abban, annak minden betűjébe önszellemét öntse, a szép igéket testté tömörítse össze. Ez okból kell tanárainkban a kellő képzettség és szakavatottság mellett hazafiságot keresnünk, sőt követelnünk, és ez okból vélem a nemzeti irányú nevelés tényezőinek sorát a tanárok hazafiságával megkezdeni. „Legyen mindenekelőtt a nevelő igazi hon­szeretettől áthatva, mert a­mije nincs, azt másnak nem adhat“. Ez szerintem a legszükségesebb feltét a nemzeti irányú nevelés érvényesítésére nézve. A tanár ismerje meg egész tisztaságában a va­lódi honszeretet fogalmát, s törekedjék azt először is önmagában életre kelteni. Vésse mélyen keblébe Kölcseynek, a hazasze­retet e dicső apostolának fenséges szavait: „Minden erény önáldozással jár, feláldozásával pillanatnyi ké­nyelmünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk és gyülölségünk elnémitásá­­val; azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, a mit élted folyta alatt arczod izzadásában gyüjtöttél; min­dent, amit lángoló szeretettel fűztél magadhoz, ja­vaidat, kincseidet, házadnépét és saját éltedet, na­ponkint s pillanatonkint érette föl kell szentelned“. Utánzásra méltó, fényes példa gyanánt lehetne különösen fiatalabb tanáraink előtt az agg N­e­y F­e­­renczet felállítani. E veterán tudósunk­ s ta­nárunktól tanulhatnak — amint hogy bizonyosan ta­nulnak is — az ifjabb kartársak lángoló hazaszere­tetet és soha sem szűnő lelkesedést. Megszivlelésül ide iktatok néhány sort az 1871. aug. 7. közgyűlésen tartott remek elnöki beszé­déből : „Nem fogja talán nekem senki bűnül felróni, ha nekem is van egyéni eszményem a nevelés s köz­oktatásról s talán senki sem ostoroz a rajongás vád­jával, ha megvallom , hogy ez eszmény oly melegen, oly édesen tölti el keblemet, — ha megvallom, hogy őszbeborult napjaim egyedüli boldogságát s legma­­gasb élvezetét abban találom, ha ez eszmény ölelkezéseiben elmerenghetek. Ne kívánjátok tőlem, tisztelt társaim! hogy ez eszményeimről részle­tezve szóljak. Egy terjedelmes, nagyszerű képet kellene kibontanom, mire itt sem idővel, sem türe­lemmel nem rendelkezhetünk. Annyit engedjetek meg mégis, hogy ezen köz­nevelési ideálom egy vonását, csak egyetlenét meg­érintsem, megnevezzem, s em­­ a nemzeti ér­zület. Nemzeti érzület! Kárpátoktól Adriáig rengeni érzem a földet lábaim alatt. Titok­teljes susogás rezgeti a lombokat, rejtélyes zizeglés vonul végig a füveken, a folyók habjai negédesen dagadoznak, s ünnepies bongás hallik a sziklák ormairól. Váratlan őszhangban olvad össze minden zug sóhaja s mintha miriadnyi aeolhárfába nyúltak volna ujjaim egyszerre, oly csodaszerűen ölelkeznek egymással a rezgések, a hangok hullámai. Ah, hiszen ez maga az óhajtott eszmény, teljes egyetemességében! Nem, nem ! E ha­tás kétkedővé tesz. Ez nem lehet emberi mű. Ily tökély nem terem emberi kebelben. Bizonyára elhi­báztam a szót. Hadd igazítsam meg hibámat. A jel­lemző arczvonás, mely az én eszményemet díszíti: a hazafius magyar érzület. Ezt óhajtom én, hogy átlengjen minden keblet, mely e hon határain belől lélekzik“ .... Az ember szive eltelik az öröm érzetével, erei­ben lázas lüktetésben nyilvánul a feléledt lelkese­dés, szeme megtelik a boldog megelégedés drága kényével! . . . . Ha egy öreg ember, az élet alkonyához köze­ledő, a hosszú útban ellankadt lélek, ily nemes fel­buzdulásra, a sokat átérzett szív ily meleg dobba­násra képes még, — kiáltunk fel reményteli kebel­lel — mily tűznek, mily duzzadó erőnek kell akkor elönteni az ifjú kortársak egész valóját, kik telve nemes ambiczióval, a hivatás életerős érzetével, gaz­dag, magasra törő tervekkel, az ifjúság természetes rajongásával s lelkesedésével léptek a pályára, me­lyen hivatva leendnek egy nemzet jövőjét megterem­teni. Mily jól esik e gondolat lelkünknek, mily fé­nyes keretben jelenik meg szemeink előtt e haza jövő nemzedéke! .... szinte remegünk a gondolat­tól, hogy hát­ha csak álmodunk, hát­ha egy rövid körültekintés után oly kuszán­ vonások torzítanák el boldog elmélyedésünket, hogy megdermedne bele szi­vünk hevált érzete......... No de távoztassuk el lelkünktől az aggály for­rongó érzetét! A tanári karnak lehetnek és vannak egyes nem éppen tizenhárom próbás hazafiságú tag­jai, de ezért az összességet megróni, okolni nem le­het. Szivünk érzete azt súgja nekünk, hogy a ma­gyar tanári kar összesége tisztes ősz tagjával, Ney Ferenczczel, egy utón jár — hazafias szel­­­lem dolgában. Az első tényező tehát — a hazafias szellemű tanári kar — birtokunkban lenne, mely­­lyel majd a nemzeti irányú nevelést foganatosítani lehet. Mondjunk el most még egyet-mást arról, hogy mit kellene — szerény véleményünk szerint — a hazafias tanári karnak az ifjúság előtt kü­lönösen hangsúlyozni, annak érző szívébe leginkább bevésni. Tagadhatatlan, hogy első­sorban a történeti tudományok bírnak leginkább azon sajátos erőkkel, melyek eszélyesen s lelkesen felhasználva, mind a jellem-, mind a honszeretet fejlesztésére a leghatá­lyosabb eszközök. „A történelem magasztos tárgy“ — mondja Schiller. — Mi még hozzá szeretnők tenni, hogy magasztos tárgy az általános emberi néz­­pontokból tekintve, de megbecsülhetlen kincs, ha nemzeti szempontból fogjuk fel jelentőségét, s tisztán a hazai történelemre vonatkoztatjuk sza­vainkat. A történelem az a tárgy, ahol a lelkes tanár­nak határtalan tere van a honszeretet magasztos vol­tának dicső példákkal való beigazolására; hol csak akarnia kell és minden lélekemelő, nagyszerű cse­­lekvényt a honszeretetre vezethet vissza, arra vonat­koztathat mindent. A görög történelem eszményi alakjainak, a római történelem nagyszerű példáinak bemutatásánál lefestheti a tanuló szemei előtt, hogy mily nagy erény volt minden idők­ és népeknél a honszeretet, s mily magasztos értelme volt mindenkor e szónak : h­a­z­a. Majd sötét vonásokban festheti le tanítvá­nyai előtt ama hitványok, nyomorultak alakjait, kik gaz önérdekből elárulták hazájukat. A tanuló előtt ekkor még fényesebb világításban jelenik meg a honszeretet magasztos erénye, míg szivében kiirthat­­lan gyűlölet keletkezik másfelől a honárulás fekete bűne iránt. Az igy megnemesitett és helyes alakban for­mált kedély már nagyon termékeny talaj a hazai történelem tanárára nézve. — A hazai törté­nelemnek kell mostan betetőzni az épületet; e tárgy feladata már mostan, hogy a szív érzelmét köte­lességérzetté szilárdítsa s beoltsa azt a lé­lekbe, a jellem tűzpontjába. Törhetlen meggyőződé­sévé kell tennie a tanulónak, hogy nálunk a nem­zeti nyelv és hazafias szellem oly két tényező, me­lyek nélkül államiságunk nem képzelhető. Nem egy helytt nyílik a tanárnak alkalma pl. a következőt ismételni tanítványai előtt: „Nincs nemzet, mely­nek akár a legrégibb és régi, akár az újabb nem­zetközi jogok értelmében, isteni és emberi jogok szerint több joga volna sajátjához, mint a magyar­nak. Milliók éltével tartotta fel a magyar azon al­kotmányt, melynek jótéteményeit ma az egész nem­­zettest legkisebb tagjaira nézve is kiterjesztette. Missióját ezer éves múlt igazolja, így állván a do­log, a magyar nemzetnek joga vagyon arra, hogy ezer éves hazája magyar haza maradjon, hogy nem­zetisége és nyelve első­szülöttségi joggal bírjon, ha­nem mindez életkérdés is rá nézve, s az emberiség művelődésének egyik föltétele.“ Ne kerüljék el a történelem tanárának figyel­mét amaz őrült, nemzetiségi agitácziók, melyek ál­lamellenes hatását nem egyszer keserűen megsíny­lettük már. Helyezzen erre különösen nagy súlyt oly helyeken, hol nem valami szilárd lábon áll a magyar nemzetiség ügye, s odamutató jeleket ta­pasztal, hogy a lakosság és ifjúság nem éppen ide­genek némely hazaellenes ábrándok megvalósításá­nak megkísérlésétől. Ismertesse meg itt a tanár növendékeivel a a politikai nemzet fogalmát; érlelje bennük szilárddá a meggyőződést, hogy a midőn e hazában a magyar nemzet, mint számra és értelmiségre nézve túlnyomó, gyakorolja a hegemóniát, avval a többi nemzetiségek jogain a legkisebb csorbát sem ejti; a többi kisebb nemzetiségek jól felfogott érdeke hangosan követeli, hogy a magyar elem legyen ez országban a központ, melyben azok közös s méltá­nyos érdekei összetalálkozzanak s kielégítést nyer­jenek; a­ki ennél többet akar, az a haza szétbom­lasztására törekszik, s mint ilyen egyenesen az al­kotmány s a szentesített törvények ellen izgat. Majd a tananyag bevégzése után átalános ké­pét nyújthatja az ezer éves múltnak, s idézheti Széchenyi következő nagy szavait: „A magyarnak elolvasztása­ és megrontására az irgalmas istenen kívül a természetnek, úgyszól­ván minden teremtése, sőt saját vére is már böl­csőjétől kezdve, szakadatlan iparral munkálkodott, mintha megsemmisítésére a földtekének minden né«

Next