Abauj-Kassai Közlöny, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1877-10-18 / 42. szám
azt igazolta be, hogy rósz mathematikus“, jegyzé meg egy régi baloldali „uram bátyám“. „Megmutatta már ő nektek 1869-ben, hogy minő jó mathematikus, midőn Ujhelyben verebeiteket lelőtte“, replikázott a másik. Odavetődik erre közéjük B................képviselő, és hallva a vitát, ő is közbeszól: „Hó-hó urak ! Andrássy számtani tudományáról én mesélhetek nektek valami újat, mégpedig Salzburgban történt dolgot. Andrássy és Bismarck között élénken folyt a társalgás, nem tudom én, a franczia választásokról-e, vagy a keleti kérdésről ? Elég az hozzá, a kanczellár roppant melegen magyarázta külügyérünknek, hogy ott, hol két ember számára van terítve, hárman jól nem lakhatnak. „Ehhez már én jobban értek, — szólt közbe Andrássy; ön emlékszik nemde újhelyi verebeimre ? Nos, amit most mondok, az még annál is jobb ! Képzelje ön, kedves herczeg, hogy mi hárman, — ön, Gorcsakoff és én — éhesek lévén, csakis két pár virstli áll rendelkezésünkre ; igen, de ott, hol kettő van, egynek is kell lenni ; már pedig kettőt egyhez hozzáadva, lesz három; ebből következőleg két pár virstliből mind hárman ehetünk egyet“. „Nos, és Bismarck mit válaszolt erre ?“ kérdő egy naiv honatya. „Bismarck azt válaszolta, — folytafá renditletlen nyugalommal B. képviselő — hogy: igy állván a dolog, az egyik párt megeszem én, a másikat elküldöm Gorcsakoffnak, a harmadikat kedves gróf úr, megeheti ön“. Végül még egy utolsó adoma! A képviselőházban tegnap tűz ütött ki. H. kirohan a folyosóra, és szemben találkozik R. és M. képviselőkkel, kik arról hírhedtek, hogy sokat és unalmasan beszélnek. H. megszólítja őket : „Gyorsan menjetek beszélni“. „Miért?“, kérdik ezek megütődve. „Mert tűz van és azt csak beszédeitek olthatják el“. Tableau ! !! Apróságok: A „Hon“ október 14-diki tározójában a kedvtelés legbuzgóbb félhivatalosságával tárczaczikket szentel annak, hogy miként gondolkodott Thiers, a nagy franczia 1852-ben Kossuthról, a legnagyobb magyarról. Nagy érdeklődéssel pillantottunk bele a tárczaczikkbe, és mohó kíváncsisággal böngésztük belőle a század két nagy fiának egymás iránti véleményét. Bizony pedig az Kossuthra nézve nem nagyon kedvező, „polissonnak“ nevezi benne Thiers Kossuthot, amely kifejezés magyarra fordítva a kapczabetyár és a semmirevaló közti közelebbről meg nem határozható átmenetet képezi. E fölötti borzankodásunkat csupán csak azon körülmény csillapította, hogy a „Hon“ tározóját figyelmesebben átolvasva, azon meggyőződésre jutottunk, miszerint a kérdéses triviális gorombaságot nem annyira Thiers mondotta, hanem, bizonyos Senior nevű obscurus fráternek a „Hon“ adta szájába; ez pedig hála az égnek, nagy különbség. Eredeti adoma jut erről eszembe, melyet ezennel a „Hon“ kérdéses czikkírójának figyelmébe ajánlok. Két tót atyafi társalgása közben azt találja mondani az egyik : „Hallod-e atyafi, nincs jobb a világon a frissen sült kalácsra kent vajnál!“ Ettél te már ilyet ? kérdi kétkedő irigységgel a másik. Én nem, — válaszoltamaz — hanem a bátyámnak volt egy ismerőse, aki látta, midőn valaki vajas kenyeret evett“. A történelem nem tud ugyan semmit Thiers ezen tiszteletlen megjegyzéséről, hiteles adataink erre nézve nincsenek, de a „Hon“ tárczaczikk írójának beszélte valaki, hogy ő hallotta valakitől, hogy annak valami Senior nevű atyafi beszélte, miszerint ő hallotta, hogy Thiers Kossuthot polissonnak nevezte. A félhivatalos „Hon“ tárczaczikkírója legelső kötelességének tartotta ezt szóról-szóra közölni, anélkül, hogy kétkedésének, vagy megbotránkozásának kifejezést adna; ebből tehát bátran következtethetjük azon elszomorító tényt, hogy hazánk nagy fiát a „Hon“ is polissonnak tartja! No de a törpék, kik a történelem kimagasló oszlopait sárral hajigálják, nem a szobrot, csak saját képüket sározzák be. * * A 60-as évek követválasztási mozgalmai alatt saját füleimmel hallottam, midőn Furkó Petyi kicsapott zsandár, és az idő szerint főkortes, Tisza Kálmánt bankócsinálással vádolta; Rezes Sanyi pedig egy választó gyülekezet színe előtt égre-földre esküdött, hogy ő látta, mikor Ghyczy Kálmán két tinót lopott és végül Kortes Matyi kötözte meg Jókayt, midőn azon istentelen ember tulajdon édesapját vasvillával keresztül szúrta. Szerencsére azon időben nem akadt tisztességes jobboldali lap, mely ily borzadalmas dolgokat lapja hasábjain közölt volna! Persze, a fusió óta a „Hon“ tisztességével nem ellenkezik : Kossuthot félig-meddig kapczabetyárnak nevezni, és ráadásul azt hazudni, hogy azt Thiers mondotta. ^ V * * B. Kaas Ivór, ezen tárczaczikk elolvasása alkalmával nagyot ütött öklével az asztalra, és oly ékes szavakban imádkozott a „Hon“ bölcseinek jóvoltáért, hogy valamely primitiv vidéki atyafinál akár káromkodásnak is bevált volna. „Mi bajod“? kérdi tőle részvétteljesen Urváry. — „Oh, ez a Jókay, ez a Jókay!— kiáltott föl a nemes báró; — engem a „Hon“-tól 68-ban elcsapott, mert Kossuthot lázitónak neveztem, és most meg ő nevezi a baracconei remetét polissonnak; pedig azóta miniszter lehetnék. „Vigasztalódjál barátom, mondá neki Urváry, — hiszen tudod jól, hogy nemcsak a „Hon“, de a „Napló“ is más húrokat pengetett a fúsió előtt!“»• íjj * Tisza Kálmán október 14-én, a délutáni órákban a „Hon“ szerkesztőségének disz sódarcsontot küldött ajándékba. Jókayék eleintén nem értették az ajándék indító okának értelmét, mig végre vetődött közéjük egy felvilágosodott fő, mely megmagyarázta, hogy ez jutalom nekik, a miért Kossuthot oly jól meg ugatták. Damon. Zempléni levél. Ma holnap a „vénasszonyok nyará“-nak is vége,— vagy tán már el is múlt? ... Biz én nem tudnám megmondani; nem sokat értek a „kronometriá“-hoz, de nem is látom nagy szükségét; eljár az idő, akár tudjuk a járását, akár nem, — akár tetszik, akár nem. „Vén asszonyok nyara“ . . . Szerencse, hogy ez az elkeresztelés régen történt; ma talán már aneszthetikusnak is tartaná a műveit világ. — Elég az hozzá, hogy beköszöntött az ősz. Petőfiként: „A természet elhagyott szentegyház ; Nincsen benne buzgó népe már: A virágok; s hallgat orgonája, Hallgat a sok énekes madár.“ Bizony nem sok nézni való van ez idő szerint a nagy természeten; legfeljebb a pusztulás nagyszerűsége kötheti le figyelmünket. A hegytetőn felhő borong, az enyészet zord fellege; a völgy ölén végig susogni szokott szellő fagyos széllé vénült: a gondtalan gyermekből mogorva férfi lett. . . . Köd honol a bérczen . . . köd hono a tájon. . . . 1849. Október 6 . . Komor színe van a világnak Lanyhás az eső. Köny pereg az égből a nemzet szent mártírjai haláluknak 28-ik évfordulóján. Ott is hullanak a könyek, a hol az ő sirjuk van ... ahol a szentek pihennek! Legalább az ég ejt könyet! Az utókor úgyis feledni kezdi őket; a koszom, mely nevek közzé fonódott, talán már nem is zöld? Szerencse, hogy fekete az emlék, — nem egykönnyen mossa el az idő. Október 6! Úgy elmúlt itt is, mint sok más helyen. Észrevétlenül surrant el felettünk. Talán egy sóhaj, egy ima sem szállt a magasba, oda, hol a dicsők lelkei ragyognak. Bizony-bizony kevesek szívében fogamzhatott meg a gondolat, hogy a beborult ég talán a haza földjében nyugvó hősök porhamvaiért hullat könyöket. Akkorra eset haláluk ideje, amikor a természet is pusztulni kezd. De félre e sötét képpel! Egy parányi napsugár szűrődött át a fellegek közt, — követte a másik, követte a harmadik. Felvidult. A verőfény végig mosolygott a városon, végig a szőllőhegyeken. Olyan gúnymosoly forma lesz ez a mosolygás, — a szőllő-gerezdek véknyan élvezték ezt is az idén. Korántsem várnak a „Hegyalján“ valami pompás szüretet. Hát még a bora milyen lesz? . . . Eldalolhatjuk mellette: „Nagyot iszom belőle. S bicska nyílik kezembe.“ Szüret! szüret! Hová lett a hajdani hírnév? . . Hej, mikor még végigzugta a hegyeket a muzsikaszó ! Aranyidők voltak azok. — De másként is állt a világ akkor! Mikor igy dalolta a nagy költő: „A természet néma szentegyháza Fölzajlik még egyszer az idén. — A tavasznak mintegy viszhangjúul — A szüretnek megjövetelen.“ Ma már tán vigadni sem tudunk úgy, mint egykor . . . Apropós vigadni. E helyett Ujhelyben is unalmas csend tanyáz — váltig. Egyetlen hullám sem vetődik fel ez idő szerint a társadalmi élet nagy taván. Nap-nap után egyhangúság. Csak hébe-hóba rázza meg a levegőt kürtharsogás. Talán katonák ,,masíroznak,“ vagy tán tűz van? . . Egyik se. A tűzoltók parádéznak. Megtanulták, hogy miként kell az emeletből leugrani. Most ugrálnak. Nagy publikum nézi őket. Ez a spektákulum is jobb a semminél. Úgy volt, hogy az őszön tán már zászlószentelési ünnepély is lesz De még eddig mindig csak ,,lesz“ Dalárdánk is rettenetesen nyugszik babérjain, pedig most volna „mikért“ síkra szállni. „Tovább! tovább!”. (Egy jelenet az élet tragoediájából). Mintha csak tegnap történt volna! . . . Ott ültünk vidám körben az emlékezetes „hosszú asztal“ mellett, mely annyi vig, derült órának volt már tanújele. Csillagsugáros s holdfényes nyári este volt; az ablakredőnyökön kíváncsian kacsintott be a halvány holdvilág, s a langy esti szellő pajzán játékát üzé a fák telt lombjaival, virágok illatos szirmaival és be-becsapva lágy fugalommal a vidám beszélgetők közé, sietve ragadta magával a kaczaj vng hangjait, talán, hogy elvigye vigasztalóul oda, hol szomorúság üli az emberek kedélyét. Istenem, beli jóizüket is tudtunk mi kaczagni azon a „Jávorszky Jánoson“, a „ki“ meg tudná mondani, hogy ki hordta el a füstölt szalonnát a granáriumból, mert hisz előtte vitték el; de hát kőből van az istenadtának a nyelve, nem tudja pergetni, — nagy boszuságára a kedves háziasszonynak, ki már tejbe vajba akarta füröszteni azt a kedves János bácsit, s nagyon megharagudott ránk, mikor megtudta, hogy ő bizony aranyért sem oldja meg a nyelvét. És aztán a kedves, áldott kedélyű öreg ur, az örökké szives házigazda, hogy el tudott dévajkodni az olyan magamfajtáju fiatalsággal; olyan jól esett, kaczagni látni a társaságot az öreg ur kedélyes életeire és a mi rovásunkra, hogy kicsordult szemünkből az örömköny, s szívesen becsültük kétszeres árfolyam szerint Száli és Rebeka, zsidó valláson lévő korcsmáros kisasszonyok szépségét ezért a derült óráért, melyet az ő külömben nem veszedelmes szemeiknek köszönhettünk. A poharak is bujdostak s csengésük vígan hangzott bele a beszélgetés zajába. És a nemes nedvtől kigyult az arczokon a láng, megjelent a szemekben az az ábrándos fény, melynek árnyai úgy szeretnek kiszállani messze múlt időkre, bearanyozni a letűnt idők emlékeit frissen fakadt érzelem himporával; és felhangzott a busongó magyar dal, egyik a másik után s kicsordult a szemekből az a sokat jelentő néma köny, melyet nem töröl le senki, hanem hagyja végig folyni arczán a poharába, hogy lángzóbb legyen tőle a bor, édesebb a dal barátságról, szerelemről és honszeretetről. És aztán megint hallgattuk áhítattal a jó öregnek regéit, arról a nagy időről, mikor félistenek harczoltak e szép haza üdvéért. Pedig nem voltak azok regék! Mind igaz, való történetek, melyeket biz nem csoda, ha regéknek vesz a törpe epigon, kinek bántó a fény, mely apából visszasugárzik gyenge szemeibe. „Biz öcsém más idők voltak azok“ — tette hozzá szelíd elbusulással az emlékein merengő kedves öreg. No mi aztán, hogy nagyon el ne busuljuk magunkat, rákezdtük azt a kenetteljes régi-régi nótát, mely úgy kezdődik, hogy : „Ma van Jakab nap!“ ... Istenem, de kedves vidám kör volt az, és hogy örült a vendég szive, lelke, hogy a derék jó házigazdát ily jó kedvűnek, a kedves családot oly boldognak, megelégedettnek láthatja. Pedig beh keserű emlékek vannak eltemetve abban a becsületes szívben, mely ma is ifjúi hévvel dobog; beh mélyen van megsebezve az a nyílt őszinte lélek, mely a hazaszeretet és becsületesség szent igéin kívül soha egyebet nem fogadott magába. Hála a gondviselésnek, mely balzsamot öntött a szívbe, hogy elálljon a mély seb vérezése, erőt lehellt a lélekbe, hogy össze ne roskadjon a csalódások forró lázának gyötrelmeitől; mely nem hagyta kialudni a reményt a megcsalatott szívben, nem ingatta meg hitét önmagában, mely uj életet varázsolt a lankadó karokba, s azok szorgalmas munkája fölött engedé virulni a legszebb eredményeket! Mint a koronás tölgy, melyet a bősz vihar megfoszt lombjaitól s eltördeli sudár ágait, a jövő tavasszal régi erejében áll elénk, minden nyoma nélkül a rajta esett pusztulásnak, úgy az igazán nemes, derék szív is, melyet a sorsharag neki szabadult daemonai mély sebektől vérzővé, gyötrelmes kínoktól fájóvá tettek, néhány rövid év lefolyta után régi épségében dobog ismét, s csak egy-egy gyorsan átvonuló árny a lélekjóságot tükröző szemekben jelzi azt a bus temetőt, melynek hantjai alatt annyi nehéz emlék van eltemetve............ Hah! korai volt a hálaadás; korai a bizalom a gondviselés örök igazságában. Emberek vesztét áhító daemonok űztek e férfiúval pokoli játékot, és nem a gondviselés igazságszolgáltatása engedte újra virulni a becsületes munka eredményeit. A lángpallosú daemon csak azért vonult el lelketlen üldözésével, hogy annál kínosabb legyen aztán kegyetlen tőrdöfése, hogy annál mélyebb, fájóbb legyen a seb, melyet a reményleni és imádkozni újra megtanult szivén ejt. „Tovább! tovább! Nincs irgalom, nincs kegyelem. A régi seb legyen felszakitva, s mellette támadjon még fájóbb, még mélyebb; az eltemetett, az annyi kínos éjen át feledni megtanult emlékek keljenek ki sírjaikból, hogy üdvözölhessék az újon érkezett szörnyeket.“ .... Így hangzik a daemon kegyetlen ítélete, s nincs emberi hatalom, mely feltartóztathassa ádáz munkájának végrehajtásában. Egy pillanat s lángban áll a boldog hajlék, s az annyi kedves óra emlékét őrző szobákba égő zsarátnok, fekete pernye hull, és hogy pusztuljon el minden, amit szorgalom, munka összehalmozott: