Abauj-Kassai Közlöny, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-18 / 42. szám

azt igazolta be, hogy rósz mathematikus“, jegyzé meg egy régi baloldali „uram báty­á­m“. „Megmutatta már ő nektek 1869-ben, hogy minő jó mathematikus, midőn Ujhelyben verebeite­ket lelőtte“, replikázott a másik. Odavetődik erre közéjük B................képvi­selő, és hallva a vitát, ő is közbeszól: „Hó-hó urak ! Andrássy számtani tudományáról én mesél­hetek nektek valami újat, még­pedig Salzburgban történt dolgot. Andrássy és Bismarck között élén­ken folyt a társalgás, nem tudom én, a franczia választásokról-e, vagy a keleti kérdésr­ől ? Elég az hozzá, a kanczellár roppant melegen magyarázta külügyérünknek, hogy ott, hol két ember számára van terítve, hárman jól nem lakhatnak. „Ehhez már én jobban értek, — szólt közbe Andrássy; ön emlékszik nemde újhelyi verebeimre ? Nos, amit most mondok, az még annál is jobb ! Képzelje ön, kedves herczeg, hogy mi hárman, — ön, Gorcsakoff és én — éhesek lévén, csakis két pár virstli áll rendelkezésünkre ; igen, de ott, hol kettő van, egynek is kell lenni ; már pedig kettőt egyhez hozzáadva, lesz három; ebből következőleg két pár virstliből mind hárman ehetünk egyet“. „Nos, és Bismarck mit válaszolt erre ?“ kérdő egy naiv honatya. „Bismarck azt válaszolta, — folytafá rendit­­letlen nyugalommal B. képviselő — hogy: igy áll­­ván a dolog, az egyik párt megeszem én, a mási­kat elküldöm Gorcsakoffnak, a harmadikat kedves gróf úr, megeheti ön“. Végü­l még egy utolsó adoma! A képviselő­házban tegnap tűz ütött ki. H. kirohan a folyosóra, és szemben találkozik R. és M. képviselőkkel, kik arról hírhedtek, hogy sokat és unalmasan beszél­nek. H. megszólítja őket : „Gyorsan menjetek be­szélni“. „Miért?“, kérdik ezek megütődve. „Mert tűz van és azt csak beszédeitek olthatják el“. Tab­leau ! !! Apróságok: A „Hon“ október 14-diki tározójában a kedv­telés legbuzgóbb félhivatalosságával tárczaczikket szentel annak, hogy miként gondolkodott Thiers, a nagy franczia 1852-ben Kossuthról, a leg­nagyobb magyarról. Nagy érdeklődéssel pil­lantottunk bele a tárczaczikkbe, és mohó kíváncsi­sággal böngésztük belőle a század két nagy fiának egymás iránti véleményét. Bizony pedig az Kossuthra nézve nem nagyon kedvező, „polissonnak“ ne­vezi benne Thiers Kossuthot, a­mely kifejezés ma­gyarra fordítva a kapczabetyár és a semmire­­való közti közelebbről meg nem határozható átme­netet képezi. E fölötti borzankodásunkat csupán csak azon körülmény csillapította, hogy a „Hon“ tározóját figyelmesebben átolvasva, azon meggyő­ződésre jutottunk, miszerint a kérdéses triviális go­rombaságot nem annyira Thiers mondotta, hanem, bizonyos Senior nevű obscurus fráternek a „Hon“ adta szájába; ez pedig hála az égnek, nagy kü­lönbség. Eredeti adoma jut erről eszembe, melyet ezennel a „Hon“ kérdéses czikkírójának figyelmébe ajánlok. Két tót atyafi társalgása közben azt találja mondani az egyik : „Hallod-e atyafi, nincs jobb a világon a frissen sült kalácsra kent vajnál!“ Ettél te már ilyet ? kérdi kétkedő irigységgel a másik. Én nem, — válaszolt­amaz — hanem a bátyám­nak volt egy ismerőse, a­ki látta, midőn valaki va­jas kenyeret evett“. A­ történelem nem tud ugyan semmit Thiers ezen tiszteletlen megjegyzéséről, hiteles adataink erre nézve nincsenek, de a „Hon“ tárczaczikk író­jának beszélte valaki, hogy ő hallotta valakitől, hogy annak valami Senior nevű atyafi beszélte, miszerint ő hallotta, hogy Thiers Kossuthot polissonnak nevezte. A félhivatalos „Hon“ tárczaczikkírója legelső kötelességének tartotta ezt szóról-szóra közölni, anélkül, hogy kétkedésének, vagy megbotránkozá­sának kifejezést adna; ebből tehát bátran következ­tethetjük azon elszomorító tényt, hogy hazánk nagy fiát a „Hon“ is polissonnak tartja! No de a törpék, kik a történelem kimagasló oszlopait sárral hajigálják, nem a szobrot, csak saját képü­ket sározzák be. * * A 60-as évek követválasztási mozgalmai alatt saját füleimmel hallottam, midőn Furkó Petyi kicsapott zsandár, és az idő szerint főkortes, Tisza Kálmánt bankócsinálással vádolta; Rezes Sanyi pedig egy választó gyülekezet színe előtt égre-földre esküdött, hogy ő látta, mikor Ghyczy Kálmán két tinót lopott és végül Kortes Matyi kötözte meg Jókayt, midőn azon istentelen ember tulajdon édes­apját vasvillával keresztül szúrta. Szerencsére azon időben nem akadt tisztességes jobboldali lap, mely ily borzadalmas dolgokat lapja hasábjain kö­zölt volna! Persze, a fusió óta a „Hon“ tisztessé­gével nem ellenkezik : Kossuthot félig-meddig kap­­czabetyárnak nevezni, és ráadásul azt hazudni, hogy azt Thiers mondotta. ^ V * * B. K­a­a­s Ivó­r, ezen tárczaczikk elolvasása al­kalmával nagyot ütött öklével az asztalra, és oly ékes szavakban imádkozott a „Hon“ bölcseinek jóvoltáért, hogy valamely primitiv vidéki atyafinál akár károm­kodásnak is bevált volna. „Mi bajod“? kérdi tőle részvétteljesen Urváry. — „Oh, ez a Jókay, ez a Jókay!— kiáltott föl a ne­mes báró; — engem a „Hon“-tól 68-ban elcsapott, mert Kossuthot lázitónak neveztem, és most meg ő nevezi a baracconei remetét polissonnak; pedig azóta miniszter lehetnék. „Vigasztalódjál barátom, mondá neki Urváry, — hiszen tudod jól, hogy nem­csak a „Hon“, de a „Napló“ is más húrokat penge­tett a fúsió előtt!“»­• íjj * Tisza Kálmán október 14-én, a délutáni órákban a „Hon“ szerkesztőségének d­i­s­z­ s­ó­d­ar­cs­o­n­t­o­t küldött ajándékba. Jókayék eleintén nem értették az ajándék indító okának értelmét, mig végre vetődött közéjük egy felvilágosodott fő, mely megmagyarázta, hogy ez jutalom nekik, a miért Kossuthot oly jól meg ugatták. D­a­m­o­n. Zempléni levél. Ma­ holnap a „vénasszonyok nyará“-nak is vége,— vagy tán már el is múlt? ... Biz én nem tudnám megmondani; nem sokat értek a „krono­­metriá“-hoz, de nem is látom nagy szükségét; el­jár az idő, akár tudjuk a járását, akár nem, — akár tetszik, akár nem. „Vén asszonyok nyara“ . . . Szerencse, hogy ez az elkeresztelés régen történt; ma talán már aneszthetikusnak is tartaná a műveit világ. — Elég az hozzá, hogy beköszöntött az ősz. Petőfiként: „A természet elhagyott szentegyház ; Nincsen benne buzgó népe már: A virágok; s hallgat orgonája, Hallgat a sok énekes madár.“ Bizony nem sok nézni való van ez idő szerint a nagy természeten; legfeljebb a pusztulás nagy­szerűsége kötheti le figyelmünket. A hegytetőn felhő borong, az enyészet zord fellege; a völgy ölén végig susogni szokott szellő fagyos széllé vénült: a gondtalan gyermekből mo­gorva férfi lett. . . . Köd honol a bérczen . . . köd hono a tájon. . . . 1849. Október 6­ . . Komor színe van a világnak Lanyhás az eső. Köny pereg az égből a nemzet szent mártír­jai haláluknak 28-ik évfordulóján. Ott is hullanak a könyek, a hol az ő sirjuk van ... a­hol a szentek pihennek! Legalább az ég ejt könyet! Az utókor úgyis feledni kezdi őket; a koszom, mely nevek közzé fonódott, talán már nem is zöld? Szerencse, hogy fekete az emlék, — nem egy­könnyen mossa el az idő. Október 6! Úgy elmúlt itt is, mint sok más helyen. Ész­revétlenül surrant el felettünk. Talán egy sóhaj, egy ima sem szállt a magasba, oda, hol a dicsők lelkei ragyognak. Bizony-bizony kevesek szívében fogamzhatott meg a gondolat, hogy a beborult ég talán a haza földjében nyugvó hősök porhamvaiért hullat könyöket. Akkorra eset haláluk ideje, amikor a termé­szet is pusztulni kezd. De félre e sötét képpel! Egy parányi napsugár szűrődött át a felle­gek közt, — követte a másik, követte a harmadik. Felvidult. A verőfény végig mosolygott a városon, vé­gig a szőllőhegyeken. Olyan gúnymosoly forma lesz ez a mosolygás, — a szőllő-gerezdek véknyan él­vezték ezt is az idén. Korántsem várnak a „Hegyalján“ valami pom­pás szüretet. Hát még a bora milyen lesz? . . . Eldalolhatjuk mellette: „Nagyot iszom belőle. S bicska nyílik kezembe.“ Szüret! szüret! Hová lett a hajdani hírnév? . . Hej, mikor még végigzugta a hegyeket a muzsika­szó ! Aranyidők voltak azok. — De másként is állt a világ akkor! Mikor igy dalolta a nagy költő: „A­ természet néma szentegyháza Fölzajlik még egyszer az idén. — A tavasznak mintegy viszh­angjúul — A szüretnek megjövetelen.“ Ma már tán vigadni sem tudunk úgy, mint egykor . . . Apropós­ vigadni. E helyett Ujhelyben is unalmas csend tanyáz — váltig. Egyetlen hullám sem vetődik fel ez idő sze­rint a társadalmi élet nagy taván. Nap-nap után egyhangúság. Csak hébe-hóba rázza meg a levegőt kürtharsogás. Talán katonák ,,masíroznak,“ vagy tán tűz van? . . Egyik se. A tűzoltók parádéznak. Megtanulták, hogy miként kell az emeletből leugrani. Most ugrálnak. Nagy publi­kum nézi őket. Ez a spektákulum is jobb a sem­minél. Úgy volt, hogy az őszön tán már zászlószen­­telési ünnepély is lesz De még eddig mindig csak ,,lesz“ Dalárdánk is rettenetesen nyugszik babérjain, pedig most volna „mikért“ síkra szállni. „Tovább! tovább!”. (Egy jelenet az élet tragoediájából). Mintha csak tegnap történt volna! . . . Ott ültünk vidám körben az emlékezetes „hosszú­ asztal“ mellett, mely annyi vig, derült órának volt már tanújele. Csillagsugáros s holdfényes nyári este volt; az ablakredőnyökön kíváncsian kacsintott be a halvány holdvilág, s a langy esti szellő pajzán játékát üzé a fák telt lombjaival, virágok illatos szirmaival és be-becsapva lágy fugalommal a vidám beszélgetők közé, sietve ragadta magával a kaczaj vng hangjait, talán, hogy elvigye vigasztalóul oda, hol szomorúság üli az emberek kedélyét. Istenem, beli jóizüket is tudtunk mi kaczagni azon a „Já­­vorszky Jánoson“, a „ki“ meg tudná mondani, hogy ki hordta el a füstölt szalonnát a granáriumból, mert hisz előtte vitték el; de hát kőből van az is­tenadtának a nyelve, nem tudja pergetni, — nagy boszuságára a kedves háziasszonynak, ki már tejbe vajba akarta füröszteni azt a kedves János bácsit, s nagyon megharagudott ránk, mikor megtudta, hogy ő bizony aranyért sem oldja meg a nyelvét. És aztán a kedves, áldott kedélyű öreg ur, az örökké szives házigazda, hogy el tudott dévajkodni az olyan magamfajtáju fiatalsággal; olyan jól esett, kaczagni látni a társaságot az öreg ur kedélyes életeire és a mi rovásunkra, hogy kicsordult szemünkből az örömköny, s szívesen becsültük kétszeres árfolyam szerint Száli és Rebeka, zsidó valláson lévő korcs­­máros kisasszonyok szépségét ezért a derült óráért, melyet az ő külömben nem veszedelmes szemeik­nek köszönhettünk. A poharak is bujdostak s csengésük vígan hangzott bele a beszélgetés zajába. És a nemes nedvtől kigyult az arczokon a láng, megjelent a szemekben az az ábrándos fény, melynek árnyai úgy szeretnek kiszállani messze múlt időkre, be­aranyozni a letűnt idők emlékeit frissen fakadt ér­zelem himporával; és felhangzott a busongó ma­gyar dal, egyik a másik után s kicsordult a sze­mekből az a sokat jelentő néma köny, melyet nem töröl le senki, hanem hagyja végig folyni arczán a poharába, hogy lángzóbb legyen tőle a bor, éde­sebb a­ dal barátságról, szerelemről és honszeretetről. És aztán megint hallgattuk áhítattal a jó öreg­nek regéit, arról a nagy időről, mikor félistenek harczoltak e szép haza üdvéért. Pedig nem voltak azok regék! Mind igaz, való történetek, melye­ket biz nem csoda, ha regéknek vesz a törpe epi­­gon, kinek bántó a fény, mely apáb­ól visszasugár­zik gyenge szemeibe. „Biz öcsém más idők voltak azok“ — tette hozzá szelíd elbusulással az emlékein merengő kedves öreg. No mi aztán, hogy nagyon el ne busuljuk magunkat, rákezdtük azt a kenetteljes régi-régi nótát, mely úgy kezdődik, hogy : „Ma van Jakab nap!“ ... Istenem, de kedves vidám kör volt az, és hogy örült a vendég szive, lelke, hogy a derék jó házi­gazdát ily jó kedvűnek, a kedves családot oly boldognak, megelégedettnek láthatja. Pedig beh keserű emlékek vannak eltemetve abban a becsületes szívben, mely ma is ifjúi hév­vel dobog; beh mélyen van megsebezve az a nyílt őszinte lélek, mely a hazaszeretet és becsületesség szent igéin kívül soha egyebet nem fogadott magába. Hála a gondviselésnek, mely balzsamot ön­tött a szívbe, hogy elálljon a mély seb vérezése, erőt lehellt a lélekbe, hogy össze ne roskadjon a csalódások forró lázának gyötrelmeitől; mely nem hagyta kialudni a reményt a megcsalatott szívben, nem ingatta meg hitét önmagában, mely uj életet varázsolt a lankadó karokba, s azok szorgalmas munkája fölött engedé virulni a legszebb eredmé­nyeket! Mint a koronás tölgy, melyet a bősz vihar megfoszt lombjaitól s eltördeli sudár ágait, a jövő tavas­szal régi erejében áll elénk, minden nyoma nélkül a rajta esett pusztulásnak, úgy az igazán ne­mes, derék szív is, melyet a sorsharag neki sza­badult daemonai mély sebektől vérzővé, gyötrelmes kínoktól fájóvá tettek, néhány rövid év lefolyta után régi épségében dobog ismét, s csak egy-egy gyor­san átvonuló árny a lélekjóságot tükröző szemek­ben jelzi azt a bus temetőt, melynek hantjai alatt annyi nehéz emlék van eltemetve............ Hah! korai volt a hálaadás; korai a bizalom a gondviselés örök igazságában. Emberek vesztét áhító daemonok űztek e férfiúval pokoli játékot, és nem a gondviselés igazságszolgáltatása engedte újra virulni a becsületes munka eredményeit. A lángpallosú daemon csak azért vonult el lelketlen üldözésével, hogy annál kínosabb legyen aztán kegyetlen tőrdöfése, hogy annál mélyebb, fá­jóbb legyen a seb, melyet a reményleni és imád­kozni újra megtanult szivén ejt. „Tovább! tovább! Nincs irgalom, nincs ke­gyelem. A régi seb legyen felszakitva, s mellette támadjon még fájóbb, még mélyebb; az eltemetett, az annyi kínos éjen át feledni megtanult emlékek keljenek ki sírjaikból, hogy üdvözölhessék az újon érkezett szörnyeket.“ .... Így hangzik a daemon kegyetlen ítélete, s nincs emberi hatalom, mely fel­tartóztathassa ádáz munkájának végrehajtásában. Egy pillanat s lángban áll a boldog hajlék, s az annyi kedves óra emlékét őrző­ szobákba égő zsa­rátnok, fekete pernye hull, és hogy pusztuljon el minden, amit szorgalom, munka összehalmozott:

Next