Abauj-Kassai Közlöny, 1880 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1880-09-16 / 38. szám

a háborító újdonság czáfolatát sehol sem olvastam — akkor mit adjunk mi azokra a szentelő kezekre s mit adjunk azokra a szentelt tárgyakra, melye­ket a katholikus hívők ma napig tiszteletben tar­tottak, kegyelettel őriztek? Szentelt olaj, szentelt hamu, szentelt viz stb. továbbá a templom-, oltár-, temető-, harang-, ká­polna-, kereszt- és gyertyaszentelésről azt mondja az egyházi szertartás, hogy ezek az isten különös uralma alá, vagy az ő szolgálatára szenteltetnek és szentelményeknek neveztetnek. E szentelt tárgyakat tiszteletben tartja min­den hivő katholikus, sőt a kevésbbé vallásosaknak avagy éppen vallástalanoknak sem jut soha eszökbe : e tárgyak fölött élczelődni, gúnyolódni. No már, hogy a pelenka „az isten különös uralma alá, vagy az ő szolgálatára szenteltetnék“, abban Tamás vagyok. Mi a szentelt tárgyakat tiszteletben tartjuk, de nem tarthatjuk tiszteletben a megszentelt pe­lenkát, melynek az a különös rendeltetése van, hogy a születendő infáns avagy infánsnő igen csúnya­ dolgokat kövessen el benne. Somoskeőit, mint gyermeket, elítélték 6 havi lánczban töltendő börtönre, mert a megszen­telt kehelylyel szentségtelenül bánt: az a pelenka is meg van szentelve, s annak a pelenkának szen­telt voltát a születendő gyermek­­e hó 11-én már megszületett s infánsnői minőségben jutott a szentelt pelenkákba. Szerk.s respektálni ép úgy nem fogja, mint Somoskeői. Mivel különb már most istennek egyik gyermeke a másiknál ? Erre várok feleletet, mely ha kielégítő lesz, akkor utána járok, hogy a megszentelt pelenkából — an­nak használata után — egy darabot megkérdhes­sek, s azt pestis ellen ereklye gyanánt megőriz­hessem. És ha e czikkecském büdös — aminthogy csakugyan büdös — annak nem én vagyok az oka, hanem azok, akik pelenkákat szentelnek. Egy katholikus,­ ­ Kassán, ISSO-ik évi szeptember hó 16-án és következő napjain tartandó bor-, szőlő-, borá­szati, és szőlészeti eszköz-kiállítás valamint az ez­zel egybekötött borvásár részletes programmja. 1. A kiállítás, és az ezzel egybekötött, első kassai borvásár folyó hó 16-án reggeli 9 órakor fognak a királyi gazdasági tanintézet főépületében ünnepélyesen megfuttatni és folyó hó 20-án estek­ 8 órakor ünnepélyesen bezáratni. 2. A megnyitási ünnepélyhez a meghívott ven­dégek a főépület kapujánál szállanak ki kocsijaik­ból , máskülönben a kocsik csupán a díszkapunál állhatnak meg. 3. A helyiség szűke miatt a megnyitási ün­nepély napján délelőtti 10 óráig terjedő időtartam alatt csupán meghívó jeg­gyel bírók léphetnek be a főépületbe. 4. A megnyitási ünnepély folyama alatt, azonkívül pedig a kiállítás további 5 napjain dél­után 3 órától 6 óráig a helybeli katonai zenekar, a kiállításnak helyszínén , déli és esteli étkezések alkalmával pedig Dankó nemzeti zenekara az ét­kezési helyiségekben fogja a közönség óráit kel­lemessé tenni. E zeneprodukciókhoz külön belépti­­díj nem fizetendő. 5. Az ünnepély terén felállított étkezési he­lyiségek a közönség igényeinek megfelelőleg láttat­tak el és alulírott bizottság felügyelete alatt ál­lanak. 6. A megnyitási ünnepély napján Sehalkház nagy vendéglőjében estel­ 8 órakor díszvacsora rendeztetik. Jegyek a kiállítás titkári irodájában a helyszínen, vagy a városban Maurer Rezső urnái (Maurer udvar) és Sehalkház vendéglőjében, dél­után 4 óráig válthatók. Egy teríték ára 3 írtban lett megállapítva, beszámítva e terítékhez tartozó, borból és sörből álló italnemeket is. 7. Rendfenntartás érdekében kéretik a közön­ség, hogy magát a jelvényekkel ellátott rendezők és őrök utasításaihoz alkalmazza. Netán előforduló panaszok a titkári irodában jelentendők be. 8. Épületek belsejében dohányzás nem en­gedtetik meg. 9. A kiállítási helyiségen kívül a gazdasági tanintézet valamennyi gyűjteménye és berendezései nemkülönben hozzátartozó egyébb épületei díjtala­nul tekinthetők meg. 10. E kiállítás tartama alatt egyúttal a felső­­magyarországi múzeum naponként reggeli 10 órá­­­tól déli 1 óráig, vasárnap kivételesen díjtalanul, a többi napok alatt pedig 20 kr. beléptidíj mellett zárva leend.­­­ A kiállítás naponként reggeli 9 órától dél­utáni 6 óráig szakadatlanul nyitva tartatik. A bor­vásár azonban naponként déli 12 órától 1 óráig szünetet tart. 6 óra után csupán az étkezési he­lyiségek maradnak zárva a közönség szolgálatára, 13. Belépti jegyekért személyenként 20 kr. fizetendő. Gyermekek és katonaság őrmestertől lefelé felét fizetik. Állandó jegyek 50 lerért kap­hatók. Visszatérti jegyek nem szolgáltatnak ki. 13. Belépti és állandó jegyek a kiállítási pénz­tárnál kaphatók. A végrehajtó-bizottság. a­z igazság érdekében. Az „Abauj-kassai közlöny“ egyik legközelebbi számában, hol a kassai borkiállitók névjegyzéke közzé tétetik, az újdonságok rovatában azon meg­jegyzést is találtam, melyet a „K. Zeitung“ is fel­vett , hogy a Hegyalja nem vesz méltóan részt a borkiállításon és borvásáron, ám lássa következmé­nyeit. Szabad legyen nekem, mint szintén hegy­aljai embernek, ezen közleményre, a következő megjegyzést tennem. A­mennyire én a hegyaljai viszonyokat jelen mostoha körülmények között ismerem, alig van néhány nagyobb bortermelőt és borkereskedőt ki­véve, a termelők nagy része azon helyzetben, hogy a kiállításra és borvásárra valamit hozhatna. Azok a nagyobb bortermelők és borkereskedők pedig tudtommal mind megjelentek teljes számmal a ki­állításon és borvásáron. A Hegyaljaiak specialitása az a­s­s­z­u­b­o­r ! Bár­mily bőtermése legyen is a Hegyaljának, ha nincs asszuja, majdnem mindig rosz­szürete volt. A 70-es években általán kevés asszubor ter­­m­ett, a szegény­­ Hegyaljára igen mostoha évek jártak. A 78-ki és 79-ki bőtermés a bortermelő­ket inkább csak nagy költségbe zavarta, a­­nélkül, hogy általában költségeik megtérítésével boraikon túladhadtak volna. A Hegyalja könnyebb asztali borával, milyen a két utóbbi bőévekben is általában termett, más asztali bortermő vidékkel nem versenyezhet, nem is akar versenyezni, annál kevésbbé avval a bor­­kiállításra jönni. Tudjuk azt itt Kassán is, hogy a szerednyei és hejezi asztali bort közönségesen felül helyezik a Hegyaljai hasonnevű bornak, szívesebben fogyaszt­ják, sőt drágábban is fizetik, mint a hegyaljait. A hegyaljai szőlőbirtokosok általában csak bor­termelők, a pincze kezeléshez vajmi keveset érte­nek, s terményeiket rendesen már tőke­hiányuk­nál fogva ií, nyers állapotban eladják, s evvel a Hegyaljai borkereskedést is az illető vevők, sa­ját területükre, talán a külföldre teszik át. Arra kellene nekünk, úgy a magas kormány­nak leginkább odahatni, hogy borainkat magunk tegyük kivitel­képessé s ne engednék a nyers ter­ményeket külföldre kivinni. Ahhoz pedig megkivántatnék szakszerű pin­­czekezelés, elegendő olcsó tőkével, hogy a ter­melők maguk tennék boraikat kivitel­képessé, mely által jövedelmüket is nagy mértékben növel­hetnék. A Hegyaljának sok vidéki bortermelője is van, de kiket a kereskedelmi- és iparkamara a bor­ki­állítási részvételre fel nem szólíthatott, mert nem tudta az illetők lakhelyét. Ha pedig az illetőket a kamara felszólítása lakhelyükön találta , ott az illetők nem rendelkezhettek, mert boraik rendesen a hegyaljai városokban vannak lepinczézve. Különben magam is azt hiszem s megenge­dem, hogy ha a nagy tekintetű kereskedelmi- és iparkamara, a borkiállítási szervező bizottságba pár tekintélyesebb hegyaljai bortermelőt meghí­vott volna, hogy akkor azok nevével és aláírásá­val sikerült volna talán több kiállítót megnyerni. Kre­sz Jáno­s: Adtuk „az igazság érdekében“ a fennti véde­kezést, de nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül. Aki nincs azon helyzetben, hogy „a kiállításra és bor­vásárra valamit hozhatna“ , az otthon marad. De mi éppen azon nagyobb bortermelők és borkeres­kedők neveivel nem találkozunk a jelentkezők név­sorában, kiknek van mit kiállítaniok és eladniuk. — Hogy a Hegyalja 78. és 79-iki czankót ki nem állíthat, az nagyon természetes. De mi éppen a­miatt hallottuk a hegyaljaiakat szüntelen panasz­kodni, hogy mostanság csak a gyönge asztali bo­roknak van keletjök, holott a hegyaljai erős és aszúborok a pinczékben veszteglenek. Napfényre tehát velők ! Az pedig, hogy a hegyaljai szőllő­­birtokosok a pinczekezeléshez nem értenek , egye­nesen a mellett szól, hogy — drága faktorok köz­vetítése nélkül — boraikon mielőbb túladjanak, ami csak akkor lehetséges, ha az eladó borának minőségéről a vevő közvetlen tudomással bir s az — Nagysád könnyezik ?! Lám, lám, az egy­szerű történet mint meghatotta. Szolgálok egy vigabbal — ugyancsak a hűtőjének világából. Czime : „A ki másnak szöktet.“ Gazsi igen víg czimbora volt, mig bele nem esett azon hínárba, melynek szerelem a neve. De itt aztán vége volt mindennek. Felhagyott a bor itallal (annak előtte nem vetette meg), mel­lőzte a dohányozást — s már-már attól kezdtünk félni, hogy Tanner módjára az ételről is leszokik. Egy kereskedőnek — ki, mellesleg mondva újkori Harpagon volt, — szőke fürtű, éjszemű le­ánya után vetette magát. A lány, mint Gazsi erősíté — igen fiatal — alig 16 éves rózsabimbó. — Tapasztalatlan és ártatlan. Ilyen feleség kell nekem, — szólt elragadtatva Gazsi. — S rajtad kívül nem jár senki a házhoz? — Egy német klavier-mesteren kívül egy lé­lek sem. De ettől nincs mit tartanom, sovány mint a hét szűk esztendő s csak töri a magyar nyelvet, meg sem értenék egymást. — Vigyázz, mert a szerelmeseknek kevés szó kell! Gazsi csak mormogott, s rohant Ilonkájához. Mintegy 2 hó múlva titokzatosan sugá­rü­lembe : — Megszöktetem a kicsikét, mert atyja, a vén zsugori, nem akarja beamterhez nőül adni. — Készen van már terved ? — Oh igen! Holnapután szürkületkor kocsira ülünk, S . . . be hajtatunk s ott Isten és emberek előtt megesküszünk. Egy hó múlva­ visszatérünk s hiszem, ez idő alatt az öreg is meggondolja ma­gát — áldását adja s boldogságunk teljes leend. — Helyes, nagyon helyes! S a lelkész haj­landó lesz benneteket összeadni? Ismered őt? — Nem ösmerem, de mint hallom, rendkívüli előszeretettel viseltetik a titkos házasságok iránt — s igy remélem teljesíti kérelmünket.­­ — Sok szerencsét s boldogságot! — szólók mosolyogva, eziért nem házasodik ? Egy kedves nőösmerősöm az elmúlt napokban e kérdéssel zaklatott: —• Miért nem házasodik? Adtam a bájosnak külömbnél külömb, kitérő­nél kitérőbb feleleteket, de ez mind hasztalan volt. Éva lánya, ki csacskaságáról volt nevezetes, sza­kadatlanul a régi nótát fújta. Mit tehettem kényelmetlen helyzetemben oko­sabbat ? kielégítettem kíváncsiságát. — Miért nem házasodom ? — kérdi nagysád. Nagyon egyszerű okból. A nőknél csupán egy jó tulajdont ismerek: „a hűséget a hűtlenségben!“ S minthogy nem akarom a szarvakkal megáldott férjek légióját szaporítani, szívesebben maradok az örökké becses udvarlók sorában, kiket rendesen a hűtlenségben hűséggel boldogítanak az eper ajkak. — Ön téves fogalmakat táplál a nőnemről — védekezik hallgató nőm. — Korántsem nagyság. Állításaim szin arany­ból készültek, praxison alapulnak. S hogy meg­győzzem kegyedet azok helyességéről, pár rövid szerelmi históriával szolgálok, melyeknek, ha úgy tetszik, a „novelette“ nevet is adhatjuk. Az elsőnek legyen czime: az ibolya hős. Mi által fejezhetjük ki leginkább egy hölgy iránti vonzalmunkat ? Mi a legszerényebb s még­is a legkedvesebb meglepetés ? Mi más, mint a virágok, a szabad természet szindás lakói. Így gondolkozott Alfréd barátom is, midőn a szép Jellába bolondult. Jella imádta a virágot. Irtózott a pénztől. Hogy miért imádta a virágot ? mert maga is virág volt, s mint ilyen óhajtotta volna magát Alfréd úr családi édenébe „feleség“ minőségben átplántálni. A pénzt pedig azon egyszerű okból vetette meg, mert Alfréd dühös ellensége volt a mercan­­tilismusnak, Jella pedig, nagyon természetes, tet­szelegni óhajtott, mert csak Alfrédben vélte fel­találhatni a jámbor férjnek valót. Hogy volt-e Alfrédnek komoly szándéka ? nem tudom. De hogy lángolt hölgye után, arra esküt mer­nék tenni. E nagy lángnak volt kifolyása az a temérdek ibolya bouquet, mely télben-nyáron, ősszel-tavasszal, szóval az év minden szakában Jella nagysámnak csupa véletlenségből nyitva hagyott ablakába ván­dorolt. Reggel aztán meg volt a kellemes meglepetés — s délután a „köszönöm édes barátom“ féle phrázis. Alfréd boldog volt, hogy ibolyái nagyobb elis­merésben részesülnek, mint másnak 100-as bank­nótái. Egy szép nyári napon a nyakamba borult, s túl boldogan rebegő; megnősülök, édes barátom, — a szép Jella lesz nőm ! — Gondold meg jól, szólok az én szokott modoromban. Mert én, mi tűrés tagadás, ugyan­oly alakú, szallaggal ellátott ibolyákat látok X ... reserve leitinand gomblyukában pompázni, mint a minőkkel te Jellát boldogítod. — Hogyan gondolhatsz ilyet? X. ugyanazon kertésznél csináltatja, kinél én. — Meghiszem, édes barátom. De úgy előre­látásból jó lesz, ha midőn már az egyik ablakot tele raktad ibolyával, a másik ablakon, úgy vélet­lenül bepillantasz. Ki tudja, a te rózsádat nem ön­­tözi-e ott csók esővel egyenruhás kertész. Úgy is volt. Bepillantott. 8 képzelje, a szép Jella a leitinand karjaiban feledte az ibolya hőst. Másnap Alfréd kihívta a leitinandot. A leiti­nand keresztül lőtte Alfrédot. Könnyek között kísértük ki a virágokkal bo­rított koporsót. tt a szép Jella még csak egy szál ibolyával sem viszonozta a megboldogulttól szekér számra nyert csokrokat. Mint hullám, Alfréd halála után változott a Jella vérkeringése. Nem imádja a virágokat, de költi a leitinand anyai örökét. Két nap múlva estel­ 9 órakor ajtómon ko­

Next