Abauj-Kassai Közlöny, 1888 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1888-11-22 / 47. szám

XVII. évfolyam 1888. Kiadóhivatal Malomutcza 24. sz. Szerkesztőség : Fö-utcza 60-ik szám I. emelet. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Levelek csak bérmentesen fogadtat­nak el. A lap megjelen : minden csütörtökön. I­te 836. — 47. szám. ABAUJ-KASSAI tt KÖZLÖNY. Politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap. Az „Abauj-Tornamegyei tantestület“ hivatalos közlönye. Kassa, november hó 22-én. I I Előfizetési feltételek helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve. Egész évre 6 írt—ki. Félévre ••• 3 „ — „ Negyedévre I „ 50 „ Hirdetési dij 4 hasábos petit­sorért 6 kr. Bélyegdij hirdetésenként­­ 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz b­ér­m­­e­n­t­v­e küldendők. Regále áld­ás. Hiába tiltakozik a pénzügyminisz­ter azon vád ellen, hogy az ő regále­­javaslata a városokat tönkresilányitja. Hiába rázzák a Vadnay Károlykák nagy fejeiket és hasztalan hallatja Kő­­rössi men­ydörgő szózatát. Azt a kézzelfogható igazságot, hogy a regál­ej­avaslat a városokat főjövedelmi forrásuktól megfosztja, elvitatni, elta­gadni, elcsempészni nem lehet. Tény az, hogy a törvényhozás, mi­dőn a regálejavaslatokat megszavazza a gentrynek egy hatalmas végkielégí­tést szavaz meg és a nagy latifundiu­mok birtokosait, a nábobokat gazda­gítja, de világos, kézzel fogható, meg­­czáfolhatlan igazság, hogy mindezen nagylelkű ajándékok a városok jövőjé­nek rovására történnek. Az állam belenyúl a városok pénz­tárába és bőkezűen adakozik. És e vad, ez oktatalan eljárás, mely a pillanatnyi előnynek feláldozza a jö­vőt, megfogja magát bosszulni. Tiszáéknak, kiknek dicső uralko­dása alatt a felekezeti fanatismus orgi­­áit szemléltük, sikerülni fog az osztály­­harczot újra feltámasztani. Máris hangosan panaszolja a polgári elem, hogy a nemesség minden téren előnyben részesül és pártoltatik a pol­gári elem rovására. Máris sajnálattal konstatálja a köz­vélemény, hogy a zsíros hivatalok a nemesség refugiumának tekintetnek. Látjuk és­ tapasztaljuk, hogy a fő­ispánok a dicső municipális törvényre támaszkodva a városokat teleplántálják a gentry csemetéivel. A XIX. század végén látjuk a res­­tituált kutyabőrt. Pedig ez országnak nem csak ál­landó külbékére van szüksége, de fej­lődése, felvirágoztatása érdekében kö­vetelnünk kell, hogy a régi jelszavak, a régi harczok soha többé fel ne ele­venítessenek. Hadd pihenjenek a halottak. Hazánk jövőjének biztosítéka a vá­rosokban keresendő. Ott van az ipar, ott a kereskede­lem. A városok az intelligenczia, a tu­dományos kutatás, az irodalmi és mű­vészeti tevékenység góczpontjai. A városok a kultúra osztói. A városok megvetett polgári ele­mének nagy hivatása van, tőle sokat vár és joggal várhat a nemzet. Miért bántják Önök a városokat? Miért bénítják meg működésüket? Miért teszik őket nagy kulturfela­­dataik teljesítésére képtelenekké ? Miből tartsák fenn az iskolákat, melyek fenntartása az állam joga és kötelessége lenne ? Miből fedezzék a szegényü­gy, a közegészség, a közrendészet, a baga­­tellbíráskodás, a kövezés, csatornázás, az útfenntartás költségeit? e roppant költségeket, melyek viselése az állam joga és kötelessége lenne. Miért hárítják Önök a városokra az állami teendők két­harmadát, ha a mó­dot megvonják tőlük e teendők költsé­geinek előteremtésére? Hát vaksággal verte meg Önöket az Isten, hogy nem látják azt, minek okvetlen be kell következnie, a váro­sok sülyedését, elszegényedését, tönkre­­jutását? Szomorú bölcseség az Önök bölcse­­sége, mert Önök máról holnapra okos­kodnak. Önök mit sem tanultak a történe­lemből. A század nagy eseményeiből nem tudnak tanulságot meríteni. Önök szemmel hallanak és füllel látnak, roszabbak a vakoknál, szánan­­dóbbak a süketeknél. Mi lesz ebből a szerencsétlen or­szágból az Önök keze alatt ?­ ­ Az élelmes vármegyék. A vármegyéknek törvényeink ér­telmében jogukban áll megyei adót, megyei pótlékot kivetni. E jogot bizonyára azért kapták a vármegyék, hogy a maguk részéről is némileg hozzájáruljanak a nemzet nagy kultúrfeladatainak teljesítéséhez. De a vármegyék óriási többsége nem veszi igénybe törvényadta jogát. Minek is tenné? Mire valók a vá­rosok ? A városok roppant költséggel tar­tanak­ fenn iskolákat, elemi és polgári tanodákat. Ezekben csak úgy hemzseg a sok falusi, megyei gyerek. Évről évre új és új párhuzamos osztályokat kell felállítani. A tanerők szaporítása napirenden van. A városok költségvetésében a köz­oktatási szükséglet évről évre nagyob­bodik és vele nő a pótadó is. És mindezt a megyei népvándorlás okozza. A városok népessége örvendetes mértékben szaporodik. Ezt konstatálja a hivatalos sta­tisztika. Köszönjük a szaporodást. A megyei proletariátus beözönlése valóságos istencsapás. A szegény ügy költségei emelkednek, a közbiztonság alább száll, a megye tisztul, a város pusztul. Hallotta-e valaha élő ember, hogy a nemes vármegye áldozott volna vá­rosi czélokra? Dehogy áldozott. Hadd ürüljön a bugrisnép telt erszénye, az ár csak nem arra való, hogy fizessen. Nem úgy van. A megye áldoz néha nagy nemzeti czélokra. Ismerek egy várost, melyben a nem­zeti szinügy a csődhöz közel állott. Egy nagylelkű főur, e város pol­gára, megnyitotta erszényét, bőkezűen áldozott a színházra és ezzel ércznél tartósabb emléket állított nevének. Felhívta a város a megye közön­ségét, áldozzon e nagy nemzeti czélra. Az illető város szinügyének meg­mentése valóban nemzeti ügy volt, mert e város előőrse a magyarságnak, véd­­bástyája a nemzeti szellemnek, a nem­zeti nyelvnek. És a megye jelesei versenyeztek a hájas bugrisokkal a nagylelkűségben, az áldozatkészségben. És ama város szinügyének nagy haszna volt e nemes irányú mozga­lomból. Megteremtetett egy színházi se­gélyalap, melybe a szűkkeblű nyárs­polgárok befizették az aláirt összegeket. Hát a megyei maecenások? A be­­hajthatlan adományösszegek után járó perköltségekkel gazdagították a színházi alapot, így történt ez Sevillában, a geszte­nyék hazájában. És hasonló dolgok történnek majd mindenütt széles Magyarországban. Pe­dig ennek nem így kellene lennie. A megyei és polgári elem között sok helyen található ellenszenv telje­sen megszűnnék, ha megyéinkben több áldozatkészség volna, ha több érzékkel bírnának a városok fájdalmai, a váro­sok bajai iránt. Csak az arathat, ki vetett. Szívért szivet, közönyért közönyt. A védvámosok győzelme Amerikában. Harrison, az észak-amerikai Egyesült­ Államok köztársasági és védvámos pártjá­nak elnökjelöltje, 65 szótöbbséggel elnökké választatott Cleveland a mostani elnök, a demokrata és a szabad kereskedelem felé hajló párt elnökjelöltje ellenében. TARCZA: Ifj . Horovicz Lipót legújabb remekműve. Horovicz Lipót festőművész, városunk szülöttjének, Jókai Mórt ábrázoló remekmű­véről a következő igen érdekes ismertetést közli Keszler József a „Nemzet“ tározó­jában : Munkácsy műve mellé, mint a kiállítás második gyöngye, sorakozik Horovicz Lipót egy arczképe, mely Jókai Mórt ábrázolja. Ez a legjobb arczképek egyike, melyeket Budapesten eddig láttunk és a legszebbek egyike, melyeket Horovicz mester festett. Ez utóbbi összehasonlítás által talán legjobbban megközelítettük e kép művészeti értékének kifejezését. Horovicz valóban oly kiváló műveket teremt, hogy mértékét a birálta­­tásnál már csak önmagában leli. Nézzék meg jól e Jókait, és mondják meg, hogy nem él, nem lélekzik-e ? Vigyázzanak c­ak, mindjárt hallani fogják, ideges kettős kö­­hécselését és látni fogják hires jellemző nyakmozdulatát. A külső valóság ily­en és találó kifejezése valóban ritka a mostani arczképfestésben, így eltalálni egy arcz és egy test minden jellegszerű anyagi vonását, valóban a legnagyobb ritkaságok közé tar­tozik. Ismerik Jókainak sajátos, mondhat­nék egészen egyéni karcsúságát, azt az absolut, már egészen elvi karcsúságot, mely jellemző vonását kiönti egész megjelenésére. Ez, megvan a képen. Ismerik Jókai sajátos elegantiáját, melyben mindig van egy csi­petke débraillé , ismenk finom, úri modorát, mely azonban nem engedi, hogy láttára egészen megfeledkezzünk arról, hogy Jókai „a czigá­nyok nagy királya“ is. Ez mind meg van ez arczképben. Ismerik a túlsúlyt, melylyel Jókai feje lik­ egész testi megje­lenésében ; ismerik Jókai szájának ama ferde vonását, mely a humoristát és saty­­tiricust jelzi arczában ; ismerik feltűnő erős orrát, kissé sülyedő vállait, feltűnő hosszú nyakának jellemző vastag ránczait: ez mind, mind meg van e képen. Horovicz a nagy írót valami pragmaticai hűséggel festette; nem kegyelmezett neki még egy vonásban sem. Mintha véteknek tartotta volna, a nagy ember külsején egy hajszálnyit is változtatni. Mintha éreztetni akarta volna, hogy Jókai vonásai többé nem az övéi és hogy a világnak joga van e vonásokat úgy megkövetelni a művésztől, amilyenek való­ban. Mintha utalni kívánt volna arra, hogy Jókainál a test accidentális formatiója egé­szen jelentéktelen azok mellett, miket Jó­kaiban meg kell figyelnünk, mikben Jókai jelentősége rejlik az egész világra nézve. A festő így szólt magában: „Lefestem Jókai lelkét, és e lélekhez a vonásokat és ido­mokat, melyekben kifejezése jelentkezik, és mely vonások csak azért fontosak, mert ama kifejezés hordozói. Habszolgai hűséggel fogom tehát őket festeni; megérdemlik ezt esetleges difformatiók is, éppen mert ama lélek kifejezése bennük is nyilvánul.“ így jött létre ez a portrait, mely természeti hűsége által megdöbbenti a nézőt De mindezeken kívül és mindezeken felül felülmúlhatatlan hűséggel festette meg Horovicz éppen ama lelki vonásokat és ezekben az erkölcsi arczképet, melyet czélul tűzött ki magának. A bajusz alá rejtőző vonásokon kívül, melyek mint mondák, Jókai szelíd, könyörületes gúnyát látszanak jelezni, ott látjuk homlokán ama sajátos nyugtalanságot, mely , a szemöldök fölött minden peremben mássá varázsolhatja a kifejezést, amint hogy csodákat mivel az a fényes, hatalmas képzelet, mely ellenállha­tatlanul ragad bennünket magával Oroszor­szág jeges lapályain és Erdély égő kőszén­­bányáin végig. De mind­ezt felülmúlja a szempillák nehéz redői közé rejtőző tekintet mélysége, lágysága és ábrándossága. Ez egészen az a szem, mely, a minthogy cso­dálatosan éles és biztos szerszáma a tarka külvilágot vizsgáló és festő­ irónak, éppúgy könnyű fordulattal, visszanézhet a poéta lelkét lakó bűbájos világba, melynek ma­gasztos királynője az eszmény. Van e te­kintetben egy sugár a végtelenségből, me­lyet azonban a földi lét édes csodáin függő szeretet, valami gyöngéd fátyollal homályo­­sít el. És ezt a fátyolt találta el festőnk oly mesterien, hogy alatta az örökké való eszmény ragyogása is kedvesen, barátsá­gosan, mélységes emberien hatja meg lel­künket. Az egész képből aztán ama megnyerő egyszerűség szól hozzánk, mely Jókai egész lényét jellemzi, és az írónak minden hozzá közeledő embert, a találkozás első perczé­ben megnyeri. És m­ég hatásos ez a k­ere­­setlenség! Mily jól festi a hírnév tetőpont­ján levő irót, kinek semmi látszatra nincs szüksége, kinek minden külső ékessége a nagyság. De e kiváló arczképben az iró mellett a politikus, a szónok sincs kifeledve. Úgy áll e képen előttünk Jókai, mintha éppen gyönyörű beszédeinek egyikébe akarna kezdeni. Kissé, egész észrevétlenül hátradől és kezei erősen támaszkodnak a mögötte lévő, könyvekkel megrakott asztalra. Arczá­ban a tervezgetés, a compositio lelki mun­kája látszik tükröződni. Gondolatait helyezi csatarendbe és ezek hatását látszik mérle­gelni. A kezek ismét jellemzetesek, amen­­­nyiben szépségük által ismét az íróra val­lanak. Talán kissé nagyon is szeretettel vannak festve. A festő, szépségükben és merész elhelyezésükben talán jelezni akarta, hogy ezek azon ujjak, melyek ama hires szép könyveket írták. Ezekben, azt hiszszük, beigazoltuk amaz állításunkat, hogy Horovicz Lipót e mű­v­e a legszebb arczképek egyike, melyeket va­laha kiállításainkban láttunk. A legszebb­nek azért nem mondjuk, mert hiszen láttuk a „Sapieha herczegnőt“ is, melyet minde­nütt a kitüntetés koszoruz, a­hol csak mu­tatkozik. Horovicz jelen művének fő és elvitáz­­hatatlan érdeme az, hogy az életnek leg­­hűbb és a jellemnek legmeggyőzőbb kife­jezése. Ragyogó szikra e kép, mely a két genialis ember első találkozásának hirtelen, váratlan eredménye. A nagy festő érezte, mily feladat neki a nagy költő képe, és ezért beleöntötte egész lelkét, egész képes­ségét e műbe, mely a szép e különböző két hires művelőjének nevét az utókor előtt egymáshoz fűzendi.

Next