Abauj-Kassai Közlöny, 1890 (19. évfolyam, 2-45. szám)

1890-09-11 / 37. szám

XIX. évfolyam 1890. 930. — 37. szám. Kassa, szeptember hó 11-én. Kiadóhivatal Malom utcza 24. sz. Szerkesztőség : Fő-utcza 60-ik szám I. emelet. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Levelek csak bérmentesen fogadtat­nak el. A faji megjelen minden csütörtökön. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY. Politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap. Az „Abauj-Tornamegyei tantestület“ hivatalos közlönye. Előfizetési feltételek helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve. Egész évre 6 frt—kr. Félévre 3 „ — „ Negyedévre 1 „ 50 „ Hirdetési dij 4 hasábos petit­sorért 6 kr. Bélyegdij hirdetésenként­­ 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz bér­mentve küldendők. 1 A Kár­oli ünnep. F. h­ó 14. ünnepelik Gönczön em­lékét a nagy protestáns bibliaforditó Károli Gáspárnak. Mai időben, midőn a jubileumok nyavalyájában szenvedünk, midőn egy duodec polgár­kának mindenféle tényeit megünnepel­jük, midőn 2—300 küldöttséggel tisz­telgünk valami magasabb hivatalra ki­nevezett tisztviselőnél vagy nagyurnál, a bankettezés s a kölcsönös ünnepeltetés e járványos idejében nagyon kevesek vesznek tudomást e gönczi Károli ün­nepről. Pedig e nap nemcsak házi ün­nepe a protestantismusnak, az a ma­gyarság általános ünnepnapja. Midőn e hazát három felé szakítva, nem három, hanem ezer ellenség szag­gatta, midőn Egerig a török basásko­­dott, a Tiszáig az osztrák ház vallon és egyéb szerűenszedett hadai pusztítottak s a magyar nemzeti érzés csak időn­ként tudott a török védszárnyai alatt igy-ugy éledezni, midőn ki lett adva a jelszó Bécsben, hogy Magyarországot előbb kath­olikussá, azután koldussá kell lenni, _hogy végül kutyává tehessék, abban a­ korban, midőn az osztrák ház mindefél­ é alkotmányellenes, törvényte­len és**kegyetlen tettes e politikát gya­korlatilig is kezdte megvalósítani még pedig egy sikerrel, azon időben a pro­­testan*um,u& volt az egyetlen, mily a magyar nyelvet, a magyar nemzetisé­get, a magyar szabadság érzetét s Ma­gyarország alkotmányát megmentette. Midőn a mohácsi vész után a Sza­­polyai ház kihaltával a császárnak ko­moly versenytársa Magyarország ha­talmára nem lehetett, kezdődik Magyar­­ország­ legszomorúbb időszaka, nemcsak azért, mert a török az ország egyik felét, a mindenféle európai népek zagy­vái­ékából összehordott osztrák zsoldo­sok más felét pusztították folytonosan és kegyetlenül, nemcsak azért, mivel a népes és gazdag Magyarországnak, a bujálkodó alföld falvainak és községei­nek 3/4 része elpusztult, nyomtalan meg­semmisült, hanem azért is, mert a Habsburg háznak öntudatosan folytatott politikája volt a magyart nemzetiségé­től és alkotmányától megfosztani. /És e harczban, melyben a nemzet­nek nyelvét és alkotmányát, létét és szabadságát kellett megmenteni — a protestánsoktól nyerte erejét. Protestáns irók voltak az elsők, kik a magyar nyelvet tették irodalmi nyelvvé, ők voltak elsők, kik hazánkban a szellemi harcz fegyveréül, az eszmék közleke­dési eszközéül a nyelvet, az irodalmat használták, ők voltak prózánk s költé­szetünk első művelői s egy egész sötét század minden keserűségei közepette az ő dicső, sokszor önfeláldozó harczuk az egyetlen fénysugár. A magyar nemzeti érzés, az alkot­mányért való önfeláldozás, a szabadság szelleme Erdélybe menekült s a szen­vedő nagy Magyarország e kis testvér­kére tekintett szabadulásra sóvárgó­­ szemmel. És Bocskay, Bethlen Gábor, a Rákócziak, Thököly nemzetszabaditó s Magyarországot megmentő dicső had­járatai Erdélyből indultak ki, mert a protestántismusnak Erdélyben szabad gyakorlása s az az által táplált szabad véleménynyilvánítás tette Erdélyt s fe­jedelmeit oly erősekké s tette e délke­leti sarkát a haza legerősebb bás­tyájává. A protestántismus története nemcsak egy vallás gyakorlását, nem egy fele­­kezetet érdeklő részleges fontosságú események lánczolatát képezi, mert a szabad protestáns vallás gyakorlatáért vívott harczok, a gondolat s lelkiisme­ret szabadságáért vivott nagy harczai a humanismusnak, a protestánsok győ­­zedelme magyar alkotmány és szabad­ságérzés egy-egy újabb diadala volt s a protestántismus megerősödése a ma­gyar nemzet, a nyelv s a hazafias ér­zés megerősödése volt. E nagy nemzetmentő harczokat nemcsak a protestáns hitű­ hazafiak har­­czolták végig. Egymás mellett, volt ka­­tholikus, reformált, sőt talán, különösen a későbbi kurucz hadakban a kath­oli­­kusok sokkal nagyobb számmal valá­­nak, de ezeknek az erőt, a lelkesedést, a példát, a szabadság hagyományát a protestántismus adta meg. A zsoltárok világható, mélyen érzett, magasztos, sokszor rettentő nagy érzései a magyar nemzetéi lettek, hisz szenve­dései is fölértek a próféták által meg­siratott népeivel. A magyar nép a zsi­dóéban a maga sorsára, a maga bűneire ismert s szenvedéseire másutt, mint a szent bibliában példát nem talált s fájdalmára nem tudott sehol vigaszta­lóbb szavakat, mint Jeremiás panaszait, a zsoltárok komor, hivő lelkesedését, így lett a biblia magyar népkönyv s igy lettek a zsoltárok magyar költészet alapja és első fejleménye. Azért van Károli Gáspárnak emléke nemcsak a protestántismus, hanem a magyar szabadság, a magyar lelkiis­meret, a nyelv s a magyar költészet emlékeivel egybekapcsolva, azért nem saját partiális ünnepe az a reformál­­taknak, hanem általános jelentőségű nagy napja a magyarságnak. Nagy pompát nem fognak kifejteni, hisz szegények vagyunk, mint „az éhségtől sanyargatott Egyptom népe“, de azért minden jó magyar, ki a nyel­vért s szabad gondolatért lelkesedik, együtt ünnepelhet a Gönczön levőkkel. És legyen az a szobor nemcsak emléke a bibliafordítónak, hanem legerősebb kapcsa, látható jele a lelkiismeret igazi szabadságának, a kü­lönféle vallásfelekezetek közti igazi s benső egyetértésnek s beteljesednek rajtunk a zsoltár eme versei: „Hatalmas lészen a földön, a híveknek nemzetségek megáldatik, gaz­dagság és bőség lészen a házban, fény­lik a setétségben, a kegyelmes, irgal­mas és igaz isten által.“ Dr. Fényes. A megyéből. Nyílt levél. Beret, szept. 6. Tekintetes szerkesztő ur! Bocsánatot kell elsőben is kérnem, hogy nyílt levél alakjában bátorkodom a szer­kesztőség ajtóján zörgetni, de a bereti 100 éves templomünnepélynek lapja 36. számá­ban tett becses közlése után, miután a czikk éppen tollamból folyt, hivatva és kénysze­rülve érzem magamat, a mennyiben a czikk — úgy a mint van — közlése alkalmából érdekelve és gondrozva is vagyok. A szabadsajtó — kétségtelen — egyik legnagyobb kincse a müvelt világnak, az TARCZA. A Serédy familia. (Folytatás.) Margit Elemér dicső cselekedeteit per­sze mindjárt másnap reggel megtudta. Án­gyának egy rokona Dorosnyáki Alfonz, vagy Félix — ezen a két néven nevezték, (meg­lehet, hogy egyik se volt az övé, de meg­lehet, hogy mind a kettő igaz tulajdona) — udvarolt Margitnak és már jókor reggel első dolgának tartotta a hirt Serédyékhez elvinni. Dorosnyáki úr egyike volt azon férfi­aknak, kik annyi művészettel tudják a lakk, frakk és klakkot viselni, hogy ha nem is hinné az ember, hogy ezek az urak tán lakkczipőben jöttek a világra, de okvetle­nül elhiszi, hogy emlékük nem marad más e múlandó földi szereplésről, mint egy hi­telbe vett pár lakczipő. Nos tehát Dorosnyáki úr elmondta Margitnak, mint duhajkodott a jó rokon, mint verekedett a korcsmában, hogy játszani ment szerencsétlenségére olyan emberekkel, kiknél az arany képezi a számolási egysé­get. Azt is elmondta, hogy még lakbérével is tartozik két hónap óta és biztatta avval, hogy ha délig meg nem fizet Elemér —­­kigolyózzák, a mi minden csak félig-meddig tisztességes emberre halálos kimenetelű. Hogy ő azért szaladt ilyen jókor ide, hogy Margit nagysámát figyelmeztesse a Serédy nevet fenyegető veszedelemre stb. Margit közönyös arczczal hallgatta el­beszélését, sőt még annyi önmérséklete is volt, hogy megkérdezte, Dorosnyáki ur nem akarna-e egy darabka finom, otthonról került paprikás szalonát harapni. Dorosnyáki ur mindig haraphatott volna, hoztak tehát neki egy üvegben konyakot és 3 szeletke szalonát, mit Dorosnyáki úr valóságos műélvezettel elfogyasztván, s az ebédre való meghívást elfogadván, távozott, mert még mint mondta, sok a dolga. Margit azonnal kocsiba ült s Gergőhöz hajtatott s elmondta neki a szomorú tény­állást. A megviselt öreg ur, mindenbe be­leegyezett, előszerezték a 10000 fitot s délig ki lett fizetve. Elemér otthon volt egész délelőtt. Fur­csa lelki hányattatásokon ment keresztül. Tudta, hogy az öreg nem érintkezik senki­vel és így ha akarna is rajta segíteni, nem teheti. Margittól se várhatott jót, de el volt határozva rá, hogy gyalázatát túl nem éli. Egy idő óta különben is erőt vett rajta valamelyes életundor, a Serédy nyavalya rágta élete gyökerét. Otthona maradt, leve­let akart írni Margitnak, de sehogy se tudta nyélbe ütni. Akkor aztán adósságait kezdte összeszámolni, az sem ment. Lehe­­veredett hintaszékére s nézett mereven a világba. Majd előkereste pisztolyát, vizsgál­­gatni kezdte, széjjel szedte, kitisztogatta s azon vette észre, hogy dél lett. Még egy­szer kinézett az ablakon, a deczemberi nap, csalóka fén­nyel incselkedett ablakán s talán először életében vett rajta erőt valami busongó érzés, ••• mégis szép az élet ••• Egyszerre kopogtatás hallik. Egy hor­dár levelet hozott — Gergőtől. Meglepetve olvasta következő tartalmát: „Kedves öcsém, lélekben s testben megtörve, halá­lomtól nem messze, békejobbot nyújtok. Fe­ledni akarom a multat, feledd te is s sze­retném, ha őszinte szívvel bocsátanál meg bátyádnak. Serédy Gergely. U. i. Az ezer aranyat kifizettem a kaszinóban. Ezen so­rokat Margit szíveskedett irni helyettem — nagyon gyönge vagyok.“ Hej, hogy kigyult azon azezon az a Serédy gőg. Mit akar Margit, hogy merész­kedik ő vele jót tenni, kit ő csak üldözött egész életén át. Dühében összesodorta a le­velet s a tehetetlen gőg könnyekig sértette. Most az egyszer szivén találták, megsértet­ték büszkeségét, gőgjét. Dühében sirt, de szivét a düh kérge alatt is valami soha sem érzett édes érzés lepte meg, melynek nem akart tért engedni, melyért bosszan­kodott önmagára, de melytől nem tudott szabadulni, így a mint volt, rohant Mar­­gitékhoz — egyenesen az ő szobájába. Egye­dül találta, valami hímzéssel elfoglalva. — A halál kapujából jövök önhöz, Margit. — Ritka szerencse, felelt Margit gú­nyos mosol­lyal, miközben nagy szemei felé világoltak s én kellőleg tudom e szerencsét becsülni. — Ez annyit jelent, hogy engem becsü­lés nem illet. — Miért nem akarja elvenni, mit ön­ként adok ? — Mert nem veszek el morzsányi ala­mizsnát, mikor magam az egész sütetet vesztegetem. — Nem hiszem, hogy sok dolgot adna önnek ez a vesztegetés, felelt éles gún­nyal ismét munkája fölé hajolva. — E vesztegetésből legalább senkinek se lett kára. — Vesztegetett, — hogy magamagát el­árulja. Pedig értéktelen dolgokat nehéz el­árulni. Elemér más fogadtatásra készült, ő akart gorombáskodni, de Margit e gúnya imponált neki. — Szellemesen csipked. — Szellemesnek nevez, mert hiúságát csípem. — Több mint szellem kell ahhoz, hogy azt megcsípje, mert nagyon régen megszökött előlem. — Pedig én megleltem. — Azt látom, hogy az én szavaimmal vág. De hagyjuk e szavak játékát. — Ön csak karczolni tud velük. De mint mondá, csak hozzám jött . . . — Igen, számot kérni jöttem. — Elég sajátságos. Számot kér, holott ön, számot nem adott soha. — Olvassa e levelet, épen most kap­tam, — s odanyújtá Margitnak Gergő össze­gyűrt iratát. — Ismerem — felelt Margit nyugodtan. — Az engesztelő angyal szerepét akarja játszani. — Angyalok számot nem adnak. — De én követelem. — S mi jogon követel? — Magamfajta embernek nincs jogra szükségem, követelem, mert boszant, mert ön bántott meg. Önt üldöztem, sértegettem, részeg czimborák közt rágalmaztam, el­mondtam mindent, mi női­e sértő. — Nevettem rajta —­ felelt Margit ka­­czagra. — Szuperbia kisasszony! — Az ön szellemessége valóságos bor­virág.

Next