Aetas, 1994 (9. évfolyam)

1. szám - TANULMÁNYOK - Mályusz Elemér†: Az első Habsburg a magyar trónon

törölje. Az összehasonlításból nyilvánvaló, hogy Zsigmond reformjait kellett Albertnek megtagadnia. Az itt általánosságban említett káros újítások közül egyet külön is ki­emeltek a választási feltételek. Eszerint a klérus tagjainak visszaélésszerűen a közelmúltban meghonosított adóztatását a király megszünteti s ezzel az egyházak és egyháziak mentesülnek az adófizetéstől, megüresedő egyházi javadalmakat pedig nem foglaltat le világiakkal, sem ily lefoglalást nem enged meg. Az egyháznagyok befolyása és hatalma 1437 után ezzel ismét megtá­madhatatlan lett, a társadalmi és állami rend változhatatlan része. A szembe­fordulás Zsigmond politikájával azt jelentette, hogy általános hadbaszállás esetén a prelátusoknak több alkalmuk nyílt, hogy ismét ők állítsák ki, a régi szokásnak megfelelően, a bandériumokat, azaz ők végezzék azt a katonai szolgálatot, amelyet csak az imént helyettük zsoldosokkal vagy a király ban­dériummal az uralkodó látott el. A fordulat, hogy a főpapság régi súlyát visszanyerte, nem varázsütésre ment végbe. Az előjelek már az 1420-as évek­ben észrevehetők, hogy a főpapok Zsigmond mellett ismét nagyobb szerepet kezdtek játszani, mint korábban. Növekvő befolyásuk jele, hogy a világi tit­kos kancellárok - Perényi Imre és a Palóciak - után megint ők nyerték el a nagy hatáskört jelentő bizalmi állást. Amint Zsigmond és a világi feudális urak rádöbbentek, hogy a huszitizmus egész hatalmukat megsemmisítéssel fenyegeti, mégpedig belülről rendítve meg annak alapjait, szükségképpen kellett az egyház vezetőit oly helyzetbe juttatniuk, hogy a felforgató forra­dalmi erőkkel a siker reményében vehessék fel a harcot. A visszahajlás tehát már Zsigmond idejében megkezdődött. Az ő személye útját állotta, hogy a pénzügyi-hadügyi vonatkozásban elért előnyöket az állam feladja - számára a visszafordulás csak azt jelentette, hogy nem haladt tovább egyházpolitikájá­nak megkezdett útján -, halálával azonban a régi helyzet visszaállításának utolsó akadálya is elhárult. A főpapság győzelmét megkönnyítette Albertnek az egyház szereplését mindenkor egyetértéssel kísérő magatartása. Ha volt választási feltétel, amelynek teljesítését szívesen ígérte meg, úgy ez lehetett az. Aminek elérését IV. Jenő pápa 1437 december végén mint célt követe elé tűzött, hogy ti. a magyarországi egyháznak a Lajos-kori állapotba visszahe­lyezését szorgalmazza és eszközölje ki, hogy világiak többé ne lehessenek egyházi gubernátorok, egyháziak hadi érdekből adóztatása pedig véget érjen, valósággá lett, s Zsigmond gyalázatának nevezett egész politika 12 pedig már a múlté volt. Akiknek elhatározásán múlott Albert trónralépése s akik hozzájárulá­suk feltételeit az előzőkben megszabták, azok túlnyomórészt a császár utolsó korszakának országnagyjai lehettek. Zsigmond számított - s nem alaptalanul - hűségükre, mivel valamennyien az ő elhatározásából jutottak méltóságuk­hoz. A nádor, Hédervári Lőrinc csak az imént (1437. március 7.), az ország­bíró: Bátori István, a tárnokmester: Rozgonyi János, az erdélyi vajda: Lévai Cseh Péter, a szlavón és horvát-dalmát bánok: Tallóci Matkó és Petkó, test­vérükkel, Frankóval, a szörényi bánnal együtt, a főkincstartó: Guti Országh Mihály, az asztalnokmesterek: Perényi János és Miklós, a pohárnokmesterek: Nánai Kompolt Pál és János már korábban. Az ő életpályájuk közös vonásá­nak tekinthetjük, hogy - a nádor kivételével - valamennyiük családja Zsig-

Next