Aetas, 1994 (9. évfolyam)
1. szám - FIGYELŐ - Szent a családban (Alessandro Barbero: Un santo in famiglia. Vocazione religiosa e resistenze sociali nell’agiografia latina medievale. Torino, Rosenberg & Sellier, 1991.) Berend Nóra
roling-kori fő tendenciák megtestesítőjének? Adalard és Wala részt vettek az udvari intrikákban, majd száműzetésbe kényszerülve szerzetesek lettek. Amikor a politikai helyzet kedvezőbbre fordult, ismét visszatértek az udvarba és ezt a legendák írója korántsem ítéli el. Az udvar és az aszketikus életmód konfliktusa tehát nem egy átfogó ideológia része ebben az esetben, hanem egyrészt a két szent viharos karrierjét, másrészt az író (azaz annak a kolostornak az apátja, ahol Adalard és Wala élt) céljait tükrözi. Barbera sok tényezőt nem vesz figyelembe, amikor magyarázatait megalkotja. Egyrészt míg a szentek legendáiban a szülők minden eszközzel házasságra akarják bírni gyermekeiket, addig a kora középkor (a 12. századig) a bencés rend kolostorait nagyrészt a szüleik által felajánlott gyerekek népesítették be. Vagyis a legendákban található motívum, amely szerint a szülők nem akarják leányuk vagy fiuk kolostorba lépését, nem feltétlenül magyarázható azzal, hogy a valóságban a középkori családok mindenáron ellenezték, hogy egyes tagjaik szerzetessé váljanak. Bizonyos esetekben valóban előfordulhatott, hogy a leány kiházasítása fontosabb volt a családnak; máskor azonban éppen a család akarata volt, hogy felesleges nő (és férfi) tagjait egy kolostorban helyezze el. Ezt nemcsak gazdasági és egyéb világi érdek diktálhatta; középkori elképzelések szerint a szerzetesek és apácák imája nemcsak általában az egész közösségnek, de külön a családnak is biztosított túlvilági előnyöket. Tehát korántsem lehet minden esetben élesen elválasztan a szent vallásos és a család világi érdekeit a középkori társadalomban. Elgondolkoztató az is, hogy a konfliktus-motívum igazi virágzása éppen a középkor második felére esik. Ebben a korszakban vált hangsúlyossá az egyén vallásos elhivatottsága, lett fontosabb a szándék a liturgia pontos betartásánál. S ez az a korszak, amelyben a vallásos élet egyre több formája jelent meg, amelyek közül választani kellett, s amelyek egy része (pl. koldulórendek) erős társadalmi ellenállásba ütközött bizonyos rétegeknél. Érthető tehát, hogy a világ és a család elhagyása kiemelt szerephez jut a szentek legendáiban. Nem veszi figyelembe Barbera azt sem, hogy a valóság és a toposz különbözhet egymástól. Azzal, hogy nem választja szét a szentek életét és a szentek legendáit (Vitae), a szerző elmossa a különbséget a között, ami valójában megtörtént vagy megtörténhetett (hozzá kell azonban tenni, hogy ezt néha már nem is lehet biztosan megállapítani), és amit a szentek legenda-írói valamilyen megfontolásból ábrázolni akartak. Ők ugyanis nem pusztán a valóság leírására törekedtek, hanem meghatározott célok motiválták őket. Ezeket a célokat a szerző sokszor nem veszi figyelembe (kivételként említhető pl. Szent Ferenc, akinek különböző életrajzaiban különböző formában szerepel a családdal való konfliktus; Barbero összehasonlítja a különféle változatokat). Nem fogadható el az a feltételezés, hogy a legendákban szereplő konfliktusok minden alkalommal meg is történtek: több esetben (pl. Roseline de Villeneuve, Emilie Ricchieri) bizonyítható, hogy a legenda szerint a családjával elkeseredett harcot folytató szent a valóságban nagyon is a család elképzelései szerint vonult kolostorba. Amikor a szentté avatási per anyagai is rendelkezésre állnak (pl. Assisi Klára), látható, hogy a legenda és a szentté avatási per néha ellentmond egymásnak. Szent Klára esetében például a szülői házból való szökés másként jelenik meg a legendában (itt egy megbízható hölgy kíséri Klárát) és másként a szentté avatási perben (Klára egyedül szökik el, és nincs szemtanú a szökésre, az összes tanú hallomásból tud az esetről). Barbera nem figyel erre a részletre, csak azt állapítja meg, hogy mindkét változatban szó van szökésről, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy az valóban megtörtént.