Aetas, 1994 (9. évfolyam)
3. szám - FIGYELŐ - A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról (History and Theory, 1989-1990. Past and Present, 1991-1992.) Deák Ágnes
igyekszik - mint Ankersmit megfogalmazza - „kihúzni a szőnyeget a tudomány és a modernizmus lába alól" (Ankersmit: Historiography and Postmodernism. History and Theory 1989/2. 142. o.), visszavinni a történetírást a történettudomány „feltalálása" előtti állapotba, s ennek alapján felülvizsgálni a történetírás feladatáról és értelméről szóló elméleteket. Ankersmit a következő ellentételeket fogalmazza meg: 1. a történetírás az irodalommal, a művészetekkel együtt az identitásunkat meghatározó kultúra része, egyáltalán nem „haszonelvű", hasznosságára rákérdezni teljesen értelmetlen. Ez élesen megkülönbözteti a természettudományoktól és a politikától. A történetírás nem tudomány tehát, a posztmodern történetírás bár nem ellenséges a tudománnyal szemben, de saját illetékességi körén kívül állónak tekinti azt. 2. Világunkban az információnak meghatározó szerepe van. Az igazán fontos információk pedig a posztmodern elmélet szerint azok, amelyek újabb információk kiindulópontját alkothatják, így van ez a történetírásban is, az igazán nagy személyiségek (Alexis de Tocqueville, Marx, Burckhardt, Weber, Huizinga vagy Braudel) nem lezártak, „megoldottak" egy problémát, hanem épp ellenkezőleg, vitákat indítottak el - a vitatható tények a valódi tények. 3. A tudományos gondolkodás az ok -okozat hierarchikus viszonyának az alapelvére épül, mely szerint az ok az elsődleges, és ebből származik az okozat. Azonban már Nietzsche óta jelen van az a felismerés, hogy szükséges ennek a hierarchikus viszonynak a dekonstrukciója, mivel - amint kifejtette - először valójában az okozatot érzékeljük, ez vezet el bennünket az okhoz, tehát a hatás teszi az okot okká. Ennek megfelelően a tudomány fogalmai közötti viszonyok sémáit is fel kell bontani, a kapcsolat kölcsönösségét, a kétirányú meghatározottságot kell hangsúlyozni. 4. Az úgynevezett „tudományos bizonyosságok" csak variációi e paradoxonnak: a krétai, aki azt állítja, hogy minden krétai hazudik, vagy ennek a kijelentésnek: „ez a kijelentés hamis." A történeti interpretáció jellegénél fogva szintén paradox jellegű, mivel csak egy másik interpretációval szemben azonosítható, azzal határozható meg, hogy mi nem. Hiszen csak a múltból származó szövegeink vannak, saját interpretációnkat csak más múltbeli szövegekkel, illetve más interpretációkkal vethetjük össze, de sohasem magával „a múlttal". így a történeti interpretáció alapfogalmává az „intertextualitás" válik, hiszen egy szöveg „értelme" mindig csak egy másikkal összevetve bontható ki. Az efféle összevetésből származhat valamiféle kép (insight) az adott korról, de sohasem biztos tudás (knowledge). A történetírásra is igaz az, amit Saussure a nyelvről írt: a nyelv egy olyan rendszer, amelynek minden eleme egymásba illeszkedik, minden elem értéke a többihez fűződő kapcsolatától függ-e. A történetírás újfajta értelmezésében ezért döntő szerepet játszik a nyelv és valóság viszonyának újradefiniálása, a történetírás „nyelvi fordulata". A kiinduló tézis az irodalomelmélet derridai alapelve: a nyelv intencionális jellegű, nem utal önmagán kívül álló tényezőre, így az nem tükre a valóságnak, hanem a valóság megalkotásának része. Ezen a ponton Ankersmit Hayden White-ra és Ricoeurre (akit egyébként nem tekint posztmodern alkotónak) hivatkozva kifejti: „az elmúlt valóságot egy olyan idegen nyelven írott szövegnek kell tekintenünk, amely ugyanazon lexikai, grammatikai, szintaktikai és szemantikai dimenziókkal rendelkezik, mint bármely más szöveg." (uo. 143. o.) Ugyanezt a gondolatot igen plasztikusan fejti ki Patrick Joyce a Past and Present vitájában - az ő megfogalmazásában a tétel így szól: át kell értékelni a történeti „valóság" kategóriáját, a múlt eseményei, struktúrái és folyamatai elválaszthatatlan egységet alkotnak a fennmaradt források (azaz szövegek) formájától és a történeti diskurzustól, ami megalkotja őket. (Past and Present 1991. november, 208. o.). 6. Ebből következően - fűzi tovább érvelését Ankersmit - a történetírás termékei semmiben nem különböznek a