Aetas, 1996 (11. évfolyam)

1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában

tette el a valóságos és a képzeletbeli események két egymástól elkülönülő rendjét. Az elbeszélés csak akkor válik problémává, ha egy történet formájába akarjuk rendezni a valóságos eseményeket. Azok ugyanis nem kínálják tálcán magukat mint törté­neteket, s épp ezért oly nehéz őket narratív formába önteni. Mit is jelent tulajdonképpen a „történeti feljegyzések" kaotikus formájában előt­tünk megjelenő eseményekben avagy azok mögött meghúzódó „igaz történet" fel­tárásá­, a „valódi történet" felfedezése? Milyen óhaj manifesztálódik, milyen vágy nyer kielégítést abban a képzetben, hogy a valóság eseményeit megfelelő módon meg­jeleníthetjük, ha egy történet formális koherenciájának jegyeit mutatjuk fel? Ezen óhaj, ezen vágy enigmáján keresztül bepillantást nyerhetünk a diskurzusok narra­tivizálásának általános kulturális funkciójába, annak a láthatóan univerzális törek­vésnek a pszichológiai hátterébe, mely szerint nemcsak elbeszélünk, de szükségesnek tartjuk, hogy magukat az eseményeket ruházzuk fel a narrativitás ismérveivel. A történetírás különlegesen jó terep arra, hogy elgondolkodjunk a narráció és a narrativitás természetéről, mivel itt a képzelt, a lehetséges utáni vágyunknak versenyre kell kelnie a valóságos, a ténybeli kényszerítő erejével. Ha a narrációt és a narrativitást eszköznek tekintjük a képzelt és a valóságos követelményei között húzódó konfliktus áthidalására, kezelésére vagy megoldására egy diskurzuson belül, ráérezhetünk mind a narrativitás vonzóerejére, mind az annak elutasítása felé ható erőkre. Ha minden kétséget kizáróan valóságos eseményeket nem narratív formában is reprezentálhatunk, milyen is az a valóság, mely magától értetődően a reprezentáció narratív formáját kínálja, vagy amelyről legalábbis ezt feltételezzük? Hogyan nézne ki a történeti valóság nem narratív reprezentációja? E kérdésre válaszolva nem feltétlenül jutunk el a narrativitás természetéről felvetett probléma megoldásához, de képet alkothatunk arról, miért vonzódunk afelé, hogy az inkább valóságosnak, mint képzettnek tekintett események reprezentációjára a narrativitást tartsuk alkalmasnak. Szerencsére nagy bőséggel állnak rendelkezésünkre a történeti valóság reprezentációjának nem narratív formái. A modern történetírás doxája szerint a történeti reprezentációnak három alapvető fajtája létezik - az évkönyv, a krónika és maga a történetírás; az első kettő „történetiségének" hiányait épp az adja, hogy nem sikerül az általuk tárgyalt eseményeket teljes narratív sorba rendezniük.­ Termé­szetesen a narrativitás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy e három formát elkülönítsük egymástól. Ah­hoz, hogy események elmondása, múltbeli avagy múltbeli valóságos eseményeké is, tényleges történetírásnak minősüljön, nem elegendő, hogy az a narrativitás minden jegyével rendelkezzék. Ezen túl a reprezentációnak vállalnia kell a bizonyítékok tárgyilagos kezelését, s tiszteletben kell tartania az események eredeti sorrendjét mint olyan fő vonalat, melyet nem szabad semmibe venni egyetlen esemény okká vagy okozattá való minősítésénél sem. Általában elmondható, hogy nem elegendő az, ha a reprezentáció valóságos, s nem képzeletbeli eseményekkel foglalkozik, s az sem, ha az eseményeket a kronologikus rendnek megfelelően taglalja.­ ­ Helykímélés céljából a történetírás történetének konvencionális felfogásának reprezen­tánsaként csak egy műre utalok: Bames, Harry Elmer: A History of Historical Writing. New York, 1963. (a továbbiakban: Bames) 3. fejezet, mely a középkori nyugati történetírást tárgyalja. Scholes, Róbert - Kellogg, Róbert: The Nature of Narrative. Oxford, 1976. 64., 211.

Next