Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése
alapvetését igyekszik a múltra kivetíteni, más szavakkal: a múlt feletti ellenőrzés a jelen ellenőrző mechanizmusának része.12 A legszélsőségesebb dekonstrukciós álláspontok pedig teljes mértékben egybemossák a levéltári tényeket a tiszta fikcióval.13 Az amerikai dekonstrukciós történetírás talán legismertebb alakja, Dominick LaCapra magát a kronológiát is önkényesnek véli, amennyiben véleménye szerint a „Krisztus születése előtt" és a „Krisztus születése után" viszonyítási pontok kizárólag a történészek konvencióján alapszanak. A posztmodern történész feladata a tények, az ok-okozati összefüggések, a kronológia, stb. „zsarnokságától" való megszabadulás, s - Theodore Zeldin szavaival élve - olyan „szabad történelem" létrehozása, amelyet más néven fikcióként ismerünk. Az ehhez megfelelő technika pedig a festészetből átvett pointilliste módszer lenne, amely az olvasót is felszabadítja a szerző zsarnoksága alól, s olyan nézőpont kialakítását teszi számára elérhetővé, amely a legjobban megfelel neki.14 Végső soron tehát e felfogás szerint mind az alkotó, mind a befogadó, az olvasó, megszabadulna a történelmi determináltságtól, s nem mint saját korának társadalmi-politikai foglya szemlélhetné a történelmet. Ha pedig ez így van, akkor - paradox módon - éppen ez, kora szubjektivitásának lerázása teszi számára lehetővé egy objektívabb nézőpont kialakítását a történelemben. A tények vizsgálatából kiindulva a posztmodern történetírók eljutottak az objektív tények tagadásához, az arisztotelészi dichotómia lebontásához. Ha nincsenek objektív tények, akkor nem is alkothatunk objektív „igaz - nem igaz" kijelentéseket az egyes történelmi munkák tartalmát illetően, mert nem állnak rendelkezésünkre külső viszonyítási pontok - ellentétben a természettudományokkal. Ebből következően tartalmi szempontból értékelhetetlenekké válnak a történelmi munkák, s azok értékét más, formai, nyelvi szempontok figyelembevételével lehet csak eldönteni. White szavaival élve „bármely olyan területen, amelyet eddig még nem süllyesztettek le (vagy emeltek fel) a valódi tudomány státusába, a gondolat a nyelvi kifejezés foglya maradt."15 Ezért a történetírásban is az esztétikai vagy erkölcsi értékrendszereket kell érvényesíteni az episztemológiai helyett. Ha viszont a történelmet a nyelv oldaláról próbáljuk megragadni, újabb problémákba ütközünk. Azt már láttuk, hogy a posztmodern történetírók időnként kétségbe vonják maguknak a tényeknek a létezését is. Hogyan állunk azonban a szavakkal, a nyelv építőköveivel? A dekonstrukció a szavak jelentését is vizsgálat alá vonta, s úgy találta, hogy a szavak jelentése az azokat használó személytől függ, akár az alkotóról, akár a befogadóról van is szó. 12 Lásd: White 1973.2. 13 Lásd: Schama, Simon: Dead Certainties. (Unvarianted Speculations). New York, 1991; valamint nézeteinek kritikáját: Stone, Lawrence: History and Postmodernnism. III. Past and Present, no. 135 (1992), 189-194. Lásd még: A történelem, mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról. (Deák Ágnes recenziója a History and Theory és a Past and Present folyóiratokban folyó polémiákról) AETAS 1994/3. 155-161. [A szerkesztő jegyzete] 14 Lásd: Himmelfarb 1992. 12. Jean-François Lyotard szerint a 19-20. századot egyetlen eszme uralja, az emancipáció eszméje; a dekonsmikció - elsősorban az irodalomtudomány területén -pontosan ennek az eszmének a megvalósítására törekszik, azaz a szerző „uralma" alóli felszabadításra. Vö.: Habermas, Jürgen - Lyotard, Jean-François - Rorty, Richárd: A posztmodern állapot. Budapest, 1993. 252. (a továbbiakban: Habermas-Lyotard-Rorty) 15 White 1973. XI.