Aetas, 1996 (11. évfolyam)

1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése

milyen mértékben fogadjuk el, hogy a leírtak az adott korban egyáltalán megtör­ténhettek.24 Az Oja által javasolt elméleti keretet felhasználva a következő sémát lehet felállítani. A skála egyik végén a krónika található a maga nyersességében és szerkesztetlenségében. A minőségi ugrást a történelmi mű irányába az jelenti, hogy a szerző alkotó módon felhasználja a rendelkezésére álló nyersanyagot: szelektál, formába önti a történetet, melyet kezdettel és befejezéssel lát el, kiemel vagy elhagy részeket, s valamilyen módon magyarázatot ad, interpretál, ha mással nem, magával a kiválasztással foglal állást. A folyamat során létrehozott elbeszélés eszközeiben már közelebb áll a kontinuum másik szélén található regényhez, mint a krónikához. Az Annales ezért is utasítja el a narratívát - minden elbeszélés egyben bizonyos fokú hamisítás is: egy történet egy bizonyos szempontból való elbeszélése szükségszerűen egy adott magyarázat,zsarnokság­át" jelenti az összes többi lehetségessel szemben. Ezért sem szabad a történelmi elbeszéléseket az „igaz - nem igaz" perspektívájából vizsgálni, vagy - ahogy Jean-François Lyotard és Roland Barthes véli - ezért kell azokat felmenteni az „igazság kritériuma" alól.25 További kérdések is felmerülnek az elbeszélést, a narrációt, mint a történészek eszközét illetően. A történészek alapvetően kétfajta tevékenységet végeznek: a kutatást és az eredmények „elbeszélését". Az elbeszélés során a szerzők bizonyos törvényszerűségeket és konvenciókat vesznek figyelembe, például alapvetően az ok-okozati modell alapján dolgoznak.26 Maguk a történészek sem tudnak azonban megegyezni a társadalmi ok-okozati törvények pontos meghatározásában, valamint abban sem, milyen formában kellene azokat megjeleníteni. Miután a posztmodern történetírás olyan erős szkepszissel viseltetik a törvényekkel szemben, az irányzat legismertebb tagjai a formai kérdésekre koncent­rálnak elsősorban, s magának a stílusnak a megválasztásával foglalnak - közvetet­ten - állást egyes kérdésekben. Anélkül, hogy részletesebben ismertetnénk White tipológiáját, legyen elég itt megjegyezni, hogy az amerikai történész az ironikus stílust helyezi előtérbe a metaforával, a metonímiával és a szinekdochéval szemben, mert az az aporiából („kételkedés") indul ki, amikor a szerző előre jelzi a saját kijelentéseit illető valódi vagy ál-kétkedését, míg maga az ironikus stílus radikálisan önkritikus nyelvi paradigmát nyújt. Az irónia egyben - s ebben rejlik a posztmodern történetírás szempontjából a legfontosabb mozzanat, amely szinte predesztinálja ezt a stílust erre a megkülönböztetett helyre - relativista és transzideologikus.27 A választott stílustól függetlenül azonban a „valóság" megváltoztatása/meghamisítása elkerülhetetlen a történész számára, mert nincs menekvés a heideggeri „hermeneutikai körből": a kutatást a hagyományok, érdeklődési kör, valamint a kutató elvárásai szükségszerűen befolyásolják. Mindez hatással van a kutató által felfedezett anyagra. 24 Oja, Mott F.: Fictional History and Historical Fiction: Solzhenitsyn and Kis as Examples. History and Theary, vol. 27. no. 2 (1988). 112., 115. 25 Vö.: Norman, Andrew P.: Teliing It Like Ir Was: Historical Narratives On Their Own Terms. History and Theary, vol. 30. no. 2 (1991). 119-135. 20 Az „ok-okozati" modellt Nietzsche dekonstruálta, mondván az ok-okozati struktúra felfogása egy kronológiai megfordítás („chronologische Umdrehung") eredménye. Vö.: Culler 86. 27 White tipológiáját részletesen üsd White 1973. IX-X és 31-37.

Next