Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése
Összevethetők-e egymással a történelmi narratívák? A posztmodern szerzők határozott „nemmel" válaszolnak erre a kérdésre. Két alapvető indokkal támasztják alá ezt a véleményt. Egyetlen elbeszélés sem pusztán a múlt valóságának tükrözése vagy mása - ahogy Erich Gombrich kifejezte, „a művészet mint a művész által használt nyelv nem a valóság mimetikus reprodukciója, hanem annak helyettese vagy pótléka i, mivel a múlt realitása, definíciószerűen, már nem jelenidejű. Éppen ezért lehetetlen összehasonlítani hasonló eseményekről vagy helyzetekről készült különböző leírásokat azokkal az eseményekkel és helyzetekkel, amelyeket ábrázolni szeretnének. Másrészt, a történelmi narratívákat retorikai alakzatok határozzák meg, így tehát kizárólag esztétikai kategóriákat alkalmazhatunk egy-egy történelmi mű megítélésére. A történetírás tudományos voltainak megmentésére tett érdekes kísérletet Leon Goldstein (Historial Knowing. Austin, Tx. and London, 1976). A kutatást és annak közzétételét szolgáló elbeszélést ő is kettéválasztja, de az előbbit infrastruktúrának, míg az utóbbit egyszerű felépítménynek nevezi, „a történetírói vállalkozás azon részének, amely a nem történész fogyasztók számára látható abból, amit a historikus létrehoz."32 Véleménye szerint az előbbi képezi a történelem tudományos oldalát, az évszázadok alatt kialakult kutatási technikákat és a kutatási területek összességét. Lionel Gossman osztja Goldstein aggodalmát, mely szerint a történelmi és a fikciós elbeszélés egybemosása, valamint a történetírás „költői" oldalának túlhangsúlyozása olyan felületes és felelőtlen relativizmushoz vezethet, amely védtelenné teszi az embereket a veszélyes mítoszokkal és eszmékkel szemben, mivel minden szilárd tájékozódási pontot elveszítenek. Nem fogadja el viszont Goldstein azon elképzelését, mely két, élesen elválasztott mozzanatra osztja a történetírás folyamatát, és az egyikről, a narratív részről könnyedén lemond az esztétika javára. A történelmi kutatás ugyanis szerinte mindössze a történetírói munka egy része: a történész több, mint a „tények" összegyűjtője. Ez a feladat szükséges, ám nem elégséges feltétele a történészi munkának; az összegyűjtött anyag rendszerezése, az adathalmaz egységbe integrálása legalább olyan fontos, mint a másik fázis.33 A fentiek alapján egyáltalán nem meglepő, hogy a posztmodern történelemfelfogás tagadja az objektivitást. A történetírói folyamat minden egyes alkotóelemének szubjektivitását hangsúlyozza, s az eredmény is természetesen szubjektív. Michel Foucault nyomán számos posztmodern történész azt az álláspontot tette magáévá, hogy mivel a történelmi műveket a szerzők társadalmi-politikai körülményei határozzák meg elsősorban, a keletkezett alkotások is politikai jellegűek, méghozzá a mindenkori „jelen" politikai viszonyait ismerhetjük fel a háttérben. A francia filozófus azonban kitágította a „politikai" szó jelentését, szerinte ugyanis a kifejezés a legszélesebb értelemben vett erőviszonyokat: szexuális, személyi, faji, társadalmi, stb. erőviszonyokat foglalja magában. Foucault egyik amerikai követője, Joan Wallach Scott ezért úgy véli, hogy ha például a nők történetét akarjuk megírni, nem 31 Ankersmit 1989. 141. 32 Idézi Gossman 298. Goldstein véleménye érdekesen összecseng Lyotard megjegyzésével, mely szerint a m min vitással egyszerűen „fogyaszthatóvá" teszik a tudósok a tudásukat. Habermas-Lyotard - Rolly 63: 33 Lásd: Gossman 298-306.