Aetas, 2000 (15. évfolyam)
4. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Erős Vilmos: Mit jelent a történetírás-történet, és miért írunk ilyet?
Könyvének történeti részében Simon áttekintést ad a történetírás fejlődéséről az ókortól napjainkig. Ezt lényegében a legújabb historiográfiai irodalom által felvázolt fogalmak segítségével mutatja be. Munkájának váza - amint erről szó esett - az, hogy az alapvetően történetellenes középkor után a 16-18. századi historiográfiát, a 19. századi historizmust megelőlegező kritikai (mert a történettudomány kritikai módszereit - forráskiadványok, segédtudományok, szemináriumok - meghonosító) történetírás időszakának tartja; a 19. század a történettudomány „szakszerű"-vé, professzionálissá válásának időszaka, míg a 20. században kerül sor az új szcientista történetírói iskolák kialakulására, melyek a természettudományos módszereket tekintették alapvető mintának. Simon könyvének komoly problémája az, hogy a történeti részben nagy terjedelemben foglalkozik egyes - nem egyszer jelentéktelen - történészek (például Hedvig Hintze) portréjának megfestésével, miközben nem kapunk világos képet például a 19. századi historiográfia egyik alapvető, a szakirodalom vitáiban középpontban álló problémájáról, a historizmus és a pozitivizmus viszonyának meghatározásáról.14 könyvének utolsó részében a szerző azt a kérdést veti fel, hogy milyen szempontok alapján lehetne megírni egy új historiográfiai szintézist, s melyek azok a kérdésfeltevések, melyek alapján értelme lehet a historiográfiai elemzéseknek. Nem szeretném részletesen értékelni Simon itt felvetett szempontjait, csak az alábbiakat emelném ki: mit tekintsünk alapvetőnek a historiográfiai vizsgálatokban? Az eszmék szerepét, a nagy történetírói egyéniségek jelentőségét, a technikai (azaz a történetírás módszereinek - forrás, forráshasználat, segédtudományok, rokontudományok stb.) fejlődését, az intézményesülés és a specializálódás fokozódását, a társadalmi kontextust és a társadalomkritikai funkciót vagy éppen - a posztmodern teóriák értelmében - a történetíró nyelvezetét, a szöveg mögött meghúzódó ideológiát, narratívát? A svájci szerző felvetései közül igen termékenynek tartom az irodalomban is alkalmazott recepciós teóriák felhasználására vonatkozó javaslatát. Ez természetesen nem alkalmas átfogó historiográfiai szintézisek alkotására, ugyanakkor rendkívül eredményes lehet az egyes történetírói munkák elemzésekor szükséges mélyfúrásnál. Ebből a szempontból különösen fontosak a művekről megjelent korabeli recenziók, a történészek egymással folytatott kiadatlan levelezései, kiadatlan előadások, a művekkel kapcsolatban kirobbant viták stb., másrészt a művek megjelenésétől napjainkig folyó különböző értelmezések.15 Véleményem szerint az eddig elmondottakból következik a kérdés: tulajdonképpen miért is írjunk (és tanítsunk/tanuljunk) történetírás-történetet, mi a célja egyáltalán a historiográfiai kutatásoknak és szintéziseknek? A történészek jelentős része ugyanis úgy véli, hogy a historiográfia nem önálló stúdium, illetve résztudomány a történettudomány keretein belül. Ahhoz részint mindenki ért (hiszen szakterülete irodalmát mindenki nyomon követi), részint, mondjuk, egy középkori problémáról szóló historiográfiai irodalom vagy vita ismertetésénél, elemzésénél legalább annyira kell értenünk a középkorhoz, mint az elemzendő irodalomhoz vagy a vitatkozó felekhez. Tehát ebben az esetben medievistának kell lennünk elsősorban, s a kérdéskörrel kapcsolatos forrásokat és módszertani kérdéseket kell legjobban ismernünk. Hol marad azonban akkor a historiográfia, s mi a helyzet akkor, ha ugyanaz a történész (mert esetleg a múlt századról van szó) ókori és újkori, ráadásul vatikáni, francia, angol, sőt elméleti kérdésekben is jártas (mint például Ranke).? És mit kezdjünk a történész leveleivel, kiadatlan munkáival, anyaggyűjtésével, vagy mondjuk, saját korával és annak társadalmi-eszmei kontextusával? Arról nem is beszélve, hogy nézeteiben - esetleg függetlenül attól, hogy azok a középkor vagy az 14 Simon könyvéről részletesebb ismertetést adok a Klió 2000/1., megjelenés alatt lévő számában. 15 „Csak a recepció dokumentumai adnak felvilágosítást arról, hogy a kérdéses szöveget miképpen értelmezték, s hogy az milyen irányú hatást gyakorolt a kortársakra és az utókorra. Ezek a dokumentumok lehetnek például levélrészletek, recenziók, előadásvázlatok, tankönyvek fejezetei, melyekből kitűnik, hogy a bennünket érdeklő szövegeket meghatározott csoportok meghatározott időben hogyan értelmezték. E kérdés nélkül a történeti művekkel való szembesülés sem teljes." Simon 276.