Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Kisantal Tamás–Szeberényi Gábor: Hayden White „hasznáról és káráról” (Narratológiai kihívás a történetírásban)
ban.32 White műve azonban azért különösen jelentős, mert - történészként a 19. századi történetírást vizsgálva - a korábbi kutatások eredményeire alapozva egy teljes, következetesen felépített műfaj- és elbeszélés-elméleten keresztül kísérelt meg a történeti szöveg elemzéséhez olyan módszertani megközelítésmódot nyújtani, melyben nem a relevancia, hanem a narratív, tropologikus és ideologikus aspektusok koherenciája nyújtja az adott (történetírói) szöveg értelmezési és értékelési körét. White szerint a történész munkája során egy - a források alapján rekonstruált - eseménysort történetté formál, azaz az önmagukban jelentéssel nem bíró tényeket olyan lineárisan szervezett egésszé kerekíti, melyben a korábban szétszórt, egyenrangú elemek a helyükre kerülnek, jelentést kapnak. Fontos a „kapnak" szó, mivel White szerint a jelentés nem immanens része a forrásban leírt tényeknek, hanem azokat a történész a cselekményesítés (employment) eljárásával viszi bele az eseménysorba, így amit a történész rekonstruált múltnak tekint, az valójában megkonstruált múlt, s mint ilyen a fikcionálishoz, vagyis az irodalmi alkotáshoz áll legközelebb (azaz mint látható, White ebben nagyjából egyetért Barthes-zal). Mi több, a cselekményesítési formalehetőségek száma nem végtelen. White - Northrop Frye nyomán - négy archetipikus cselekményformát különböztet meg: a románcot, a komédiát, a tragédiát és a szatírát. Talán megérdemel némi kitérőt Frye cselekményelméletének ismertetése, ugyanis White úgy veszi (féligmeddig) át Frye fogalmait, hogy közben szerzőjük előfeltevéseire és a terminusoknak a frye-i irodalomelméletben elfoglalt helyére nem reflektál. Northrop Frye A kritika anatómiája című 1957-ben megjelent művében kísérletet tesz egy átfogó, az egész irodalmat mint rendszert magában foglaló teória kidolgozására. A négy részes könyvben mind szinkrón, mind pedig diakrón módon azt az alapot keresi, melyből a teljes irodalmi univerzum felépül. Az első, Történeti kritika: a módok elmélete című esszében a fikciós módok elemzéséhez Frye Arisztotelész Poétikájának, második fejezetét veszi alapul. Arisztotelészt követve a fikcionális művek bonyodalmának alapját a főhős cselekvésében, illetve annak tetterejében látja, így az osztályozási kiindulópont ez a tetterő lesz, amely lehet nagyobb, kisebb vagy nagyjából ugyanolyan, mint az átlagos, hétköznapi olvasóé. Ennek alapján öt fikciós módot különít el: a mítosz, a románc, a magas mimézis (tragédia), az alacsony mimézis (komédia) és az irónia módozatát. A mítosz esetében a hős minőségileg, a románcnál fokozatilag emelkedik a többi ember és környezete fölé. A magas mimetikus módban a hős fokozatilag embertársai felett áll, de környezete felett nem, az alsó mimetikus módban mind társaival, mind pedig környezetével egyenrangú, míg az ironikus mód esetében mindegyiküknél alacsonyabb helyzetet képvisel.33 Mint Frye megjegyzi, a módok egymásutánisága tulajdonképpen egy irodalomtörténeti irányvonalat jelöl ki, hiszen a görög-római és az európai irodalomban megfigyelhető, hogy a fikció gravitációs központja lefelé tart, azaz az ősi mítoszoktól az ironikus modalitás fele (mely a római szatírákban, illetve a 19. század végi - 20. századi irodalmi hangnemben mutatható ki).34 Bár elvileg Frye nem kíván értékhierarchiát felállítani az egyes történeti módok között, azonban az egész művet olvasva nem nehéz észrevenni azt a látens perspektívát, mely ezt az irodalomtörténeti sort egyfajta hanyatlásfolyamatként értelmezi, ugyanis Frye-nál az egész irodalom alapja (és az a szféra, ahol a művészet találkozik a művészeten túlival, a transzcendenssel) a mítosz. Ez a hanyatlás azonban csupán látszólagos, ugyanis Frye megjegyzi, hogy úgy tűnik, mintha korunkban 32 Barthes, Roland: The Discourse of History. Comparative Criticism, 1981. 3. szám. 7-20. Az említett szöveghelyet White is idézi „Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben" című tanulmányában. White 1997. 165. 33 Frye, Northrop: A kritika anatómiája. Négy esszé. Budapest, 1998. (a továbbiakban: Frye 1998.) 33-34. 34 Frye 1998. 34-35.