Aetas, 2001 (16. évfolyam)

1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A történelem poétikája

A történelmi történetek oly módon követik nyomon az eseményeknek a társadalmi és kulturális folyamatok kezdetétől az (ideiglenes) befejezésig tartó folyamatát, ahogy arra a krónikák nem képesek. Szigorúan véve, a krónikák nyitottak [open-ended]. Alapvetően nincs kiindulópontjuk, egyszerűen onnan „kezdődnek", ahonnan a krónikás az események lejegyzéséhez hozzákezdett. Lezárásuk vagy megoldásuk sincs, akár a végtelenségig foly­tathatóak. Ezzel szemben a történeteknek határozott formája van (még ha ez a káosz képét nyújtja is), ami eseményeit elhatárolja olyan más eseményektől, melyek egy kö­vetkezetes és részletes krónikában még szerepel(hetné)nek. Néha azt halljuk, hogy a történész célja a krónikában elrejtett „történetek" »meg­találásával«, »meghatározásával« vagy »leleplezésével« a múlt magyarázata, illetve hogy a „történelem" és a „fikció" közötti különbség abban a tényben rejlik, hogy a történész „rátalál" történeteire, míg a fikció írója „kitalálja" azokat. Ez a történész feladatáról al­kotott koncepció azonban elfeledkezik arról, hogy a „kitalálás" a történész munkájában is szerepet játszik. Ugyanaz az esemény egy sor különféle történet egymástól eltérő elemeként vonultatható fel, attól függően, hogy a hozzá tartozó rendszer speciális moti­vikus jellemzésében milyen szerepet jelöltek ki számára. A király halála három külön­böző történetben kiinduló, befejező vagy egyszerű továbbvivő esemény is lehet. A króni­kában ez az esemény szimplán „ott van" mint egy sorozat egyik eleme, s nem történet­elemként funkcionál. A történész a krónika eseményeit jelentőségük hierarchiája szerint rendezi el azáltal, hogy az eseményekhez mint történetelemekhez különféle funkciókat rendel, így feltárul a határozott kezdettel, középpel és véggel rendelkező, értelmezhető folyamatként tételezett eseménysor formális koherenciája. A krónika válogatott eseményeinek történetté rendezésével olyan kérdések merülnek fel, melyeket a történésznek fel kell ismernie, és a narratívája létrehozása során válaszol­nia kell rájuk. Olyasféle kérdésekről van szó, mint: „Mi történt ezután?", „Hogy tör­tént?", „Miért így estek a dolgok és nem úgy?", „Hogyan végződött az egész?". Ezek a kérdésfeltevések eleve meghatározzák azokat az elbeszélői taktikákat, melyeket a törté­nész a történet megalkotása közben használni kénytelen. Ám az ilyen, az események kö­zötti kapcsolatokra vonatkozó - azokat követhető történetté kovácsoló - kérdésektől meg kell különböztetnünk az olyan más jellegű kérdéseket, mint: „Mi mindennek az eredmé­nye?" vagy „Mi a dolog lényege?". Ezek a kérdések az egész eseménysor mint befejezett tör­ténet struktúrájával kapcsolatosak, és egy adott történet és a krónikában „fellelhető", „azonosítható" és „leleplezhető" más történetek közti kapcsolatra vonatkozó összevető ítéletalkotásra szólítanak fel. Számos mód van megválaszolásukra, én (1) cselekményesí­tésnek, (2) magyarázatnak és (3) ideológiai vonatkoztatásnak nevezem ezeket. A cselekményesítés Egy történetnek „jelentést" adni azzal, hogy egy már ismert történetfajtával azonosít­juk - ezt a módszert nevezhetjük cselekményesítésnek. Ha elbeszélése során a történész történetét a tragédia cselekménystruktúrájával látja el, egy bizonyos típusú „magyaráza­ című művében) elmesélt „történet" megkülönböztethetetlen a műben lejegyzett események „kró­nikájától", még ha a „krónika-történet" és az - egyébként ironikus tragédiává formált - „cse­lekmény" közé határvonalat is tudunk húzni. A regényíróval szemben a történész már rögzített események valóságos káoszával kell hogy szembenézzen, melyből ki kell választania az elmon­dani szándékozott történet elemeit. Története megalkotása során bizonyos eseményeket beépít, másokat elvet, egyeseket kiemel, másokat alárendel. Ez a kirekesztés, kiemelés és alárendelés egy bizonyos típusú történet konstruálása érdekében történik, azaz a történész „cselekménye­síti" a történetet. A történet és a cselekmény különbségéről lásd az orosz formalizmus képvise­lői, Sklovszkij, Eichenbaum és Tomasevszkij esszéit. In.: Lemon, Lee T.­Reis, Marion J. (Ed.): Russian Formalist Criticism: Four Essays. Lincoln, Neb., 1965., valamint Frye 49-50., 72-8­1.

Next