Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A történelem poétikája
A történelmi történetek oly módon követik nyomon az eseményeknek a társadalmi és kulturális folyamatok kezdetétől az (ideiglenes) befejezésig tartó folyamatát, ahogy arra a krónikák nem képesek. Szigorúan véve, a krónikák nyitottak [open-ended]. Alapvetően nincs kiindulópontjuk, egyszerűen onnan „kezdődnek", ahonnan a krónikás az események lejegyzéséhez hozzákezdett. Lezárásuk vagy megoldásuk sincs, akár a végtelenségig folytathatóak. Ezzel szemben a történeteknek határozott formája van (még ha ez a káosz képét nyújtja is), ami eseményeit elhatárolja olyan más eseményektől, melyek egy következetes és részletes krónikában még szerepel(hetné)nek. Néha azt halljuk, hogy a történész célja a krónikában elrejtett „történetek" »megtalálásával«, »meghatározásával« vagy »leleplezésével« a múlt magyarázata, illetve hogy a „történelem" és a „fikció" közötti különbség abban a tényben rejlik, hogy a történész „rátalál" történeteire, míg a fikció írója „kitalálja" azokat. Ez a történész feladatáról alkotott koncepció azonban elfeledkezik arról, hogy a „kitalálás" a történész munkájában is szerepet játszik. Ugyanaz az esemény egy sor különféle történet egymástól eltérő elemeként vonultatható fel, attól függően, hogy a hozzá tartozó rendszer speciális motivikus jellemzésében milyen szerepet jelöltek ki számára. A király halála három különböző történetben kiinduló, befejező vagy egyszerű továbbvivő esemény is lehet. A krónikában ez az esemény szimplán „ott van" mint egy sorozat egyik eleme, s nem történetelemként funkcionál. A történész a krónika eseményeit jelentőségük hierarchiája szerint rendezi el azáltal, hogy az eseményekhez mint történetelemekhez különféle funkciókat rendel, így feltárul a határozott kezdettel, középpel és véggel rendelkező, értelmezhető folyamatként tételezett eseménysor formális koherenciája. A krónika válogatott eseményeinek történetté rendezésével olyan kérdések merülnek fel, melyeket a történésznek fel kell ismernie, és a narratívája létrehozása során válaszolnia kell rájuk. Olyasféle kérdésekről van szó, mint: „Mi történt ezután?", „Hogy történt?", „Miért így estek a dolgok és nem úgy?", „Hogyan végződött az egész?". Ezek a kérdésfeltevések eleve meghatározzák azokat az elbeszélői taktikákat, melyeket a történész a történet megalkotása közben használni kénytelen. Ám az ilyen, az események közötti kapcsolatokra vonatkozó - azokat követhető történetté kovácsoló - kérdésektől meg kell különböztetnünk az olyan más jellegű kérdéseket, mint: „Mi mindennek az eredménye?" vagy „Mi a dolog lényege?". Ezek a kérdések az egész eseménysor mint befejezett történet struktúrájával kapcsolatosak, és egy adott történet és a krónikában „fellelhető", „azonosítható" és „leleplezhető" más történetek közti kapcsolatra vonatkozó összevető ítéletalkotásra szólítanak fel. Számos mód van megválaszolásukra, én (1) cselekményesítésnek, (2) magyarázatnak és (3) ideológiai vonatkoztatásnak nevezem ezeket. A cselekményesítés Egy történetnek „jelentést" adni azzal, hogy egy már ismert történetfajtával azonosítjuk - ezt a módszert nevezhetjük cselekményesítésnek. Ha elbeszélése során a történész történetét a tragédia cselekménystruktúrájával látja el, egy bizonyos típusú „magyaráza című művében) elmesélt „történet" megkülönböztethetetlen a műben lejegyzett események „krónikájától", még ha a „krónika-történet" és az - egyébként ironikus tragédiává formált - „cselekmény" közé határvonalat is tudunk húzni. A regényíróval szemben a történész már rögzített események valóságos káoszával kell hogy szembenézzen, melyből ki kell választania az elmondani szándékozott történet elemeit. Története megalkotása során bizonyos eseményeket beépít, másokat elvet, egyeseket kiemel, másokat alárendel. Ez a kirekesztés, kiemelés és alárendelés egy bizonyos típusú történet konstruálása érdekében történik, azaz a történész „cselekményesíti" a történetet. A történet és a cselekmény különbségéről lásd az orosz formalizmus képviselői, Sklovszkij, Eichenbaum és Tomasevszkij esszéit. In.: Lemon, Lee T.Reis, Marion J. (Ed.): Russian Formalist Criticism: Four Essays. Lincoln, Neb., 1965., valamint Frye 49-50., 72-81.