Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Kisantal Tamás–Szeberényi Gábor: Hayden White „hasznáról és káráról” (Narratológiai kihívás a történetírásban)
ténészi recepciója azonban - mint arra többször utaltunk - egyelőre még várat magára. Ez vélhetően annak tudható be, hogy azok a nagy volumenű szakmai viták, melyek a White-féle nézetekről, a linguistic turnről, vagy akár a posztmodern történetírás értékéről külföldön zajlottak és zajlanak, itthon (még?) nem folytak le. Ennél fogva a hazai White-recepció egyelőre néhány - nem is csak kifejezetten „mikrotörténész" - historikus (például Gyáni Gábor, Braun Róbert) egyéni kutatói tevékenységének keretein belül marad.30 2. Narráció és metafora Tagadhatatlan, hogy White történelemelméletének egyik legcentrálisabb eleme a történeti narratíva mibenlétének, illetve a történetírásban betöltött szerepének vizsgálata. A modern irodalomelméletek - elsősorban a formalizmus, a strukturalizmus, illetve az őket felhasználó későbbi, a narratológiára építő teóriák bebizonyították, hogy az elbeszélés nem csupán a prózai alkotások interpretációjának fontos eleme, hanem az emberi világ- és önmegismerés szükségszerű tartozéka. „A narratíva természetéről beszélni annyit jelent - írja White egy 1987-es tanulmányában -, mint vizsgálódásunk tárgyává tenni a kultúra egészét, sőt, mondhatnánk, az egész emberiség természetét."31 Történeteinket - legyenek azok a leghétköznapibb életszituációk utólagos reflexiói vagy akár közel- vagy régmúltunk történelme - szükségképpen narratív formában, egy lehetőség szerint egységes, koherens elbeszéléssé alakítva értelmezzük. Hogy e képességünk mennyiben tekinthető a priori kategóriának, vagy inkább történeti és kulturális produktumnak, megoszlanak a vélemények. Az mindenesetre egyértelmű, hogy az európai ember szükségképpen és óhatatlanul elbeszéléseket sző és elbeszélések közt él. Nincs ez másképp a történettudománnyal sem. Természetesen - mint már utaltunk rá - nem Hayden White volt az első, aki rávilágított a narratíva fontosságára a történetírásban. Az 1950-60-as években mind az angolszász analitikus történetfilozófia, mind pedig a francia strukturalista prózapoétika (főként Claude Lévi-Strauss illetve Roland Barthes) már rámutatott a történetírásban benne rejlő narrativitás tényére és az abból fakadó problémákra, hogy a történeti alkotás a benne foglalt elbeszélés következtében a fikcionalitás felé tendál. „Vajon a múltbeli események elbeszélése, amelyet kultúránkban a görög korszaktól kezdve történeti »tudományként« szentesítettek, a »valóságos« mögöttes mércéjéhez kötődött, és amelyet a »racionális« kifejtés elvei igazoltak - vajon az elbeszélésnek ez a formája, valamilyen sajátos vonása, kétségbevonhatatlan megkülönböztető jegye révén valóban különbözik-e az olyan képzelet alkotta elbeszélésektől, amelyeikkel az eposzban, a regényben és a drámában találkozunk?" - kérdezi Barthes egy 1966-os cikkében, aki történetírói szövegek strukturális vizsgálatával azt igyekszik bizonyítani, hogy ezek a művek nem narratív technikáikban különböznek az irodalmi alkotásoktól, hanem elsősorban intencionált referencialitásigényükben és ideologikusságuk tanulmányok. Budapest, 2000.; Bürke, Peter (ed.): New Perspectives on Historical Writing. Pennsylvania, 1991.; Bürke, Peter: History and Social Theory. Cambridge, 1992. 3(1 Gyáni 2000. 11-70.; Szíjártó 1996. 175-182.; Braun, Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Budapest, 1995. (a továbbiakban: Braun, 1995); Braun Róbert: The Holocaust and Problems of Historical Representation. History and Theory, 33. (May 1994) 172-198.; Braun, Róbert: Communities in Transition. Problems of Constitutionalism and Narrative Identity in Europe. In: Hadas, Miklós-Vörös, Miklós (ed.): Ambiguous Identity in the New Europe. Replika, 1997. Special Issue, 51-62., ill. Braun 1998. 31 White, Hayden: A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In.: White 1997. 103-142., itt: 103.