Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Kisantal Tamás–Szeberényi Gábor: Hayden White „hasznáról és káráról” (Narratológiai kihívás a történetírásban)
a szerzői-elbeszélői hang mindenek felett állva vezérli az eseményeket (ezt legjobban talán a Háború és béke illusztrálja, melyben a történetet időnként a narrátor történetfilozófiai értekezései szakítják meg, melyeket egyrészt az események beteljesítenek, másrészt a konkrét tényekre reflektálva magyarázzák őket). Ezzel szemben már a realizmusnak nevezett korszakon belül is kialakult egy másik módszer, mely Dosztojevszkij nevéhez köthető. Ezt Bahtyin dialogikus vagy polifonikus regénynek nevezi, s jellemzője az, hogy a szerző csak egy a szereplők szólamai között, az egyes szólamok dialógusban állnak, egyik sem kitüntetett pozíciójú.55 A polifónia tehát szabadabb játékteret biztosít az olvasónak, amennyiben az elbeszélői pozíció (és a szerzői ideológia) nincs kiemelve a többihez képest, semmiféle „felsőbb rendezőelv" nem irányítja az események, eszmék játékát. Ugyanez a történetírásban működtetve egyrészt ahhoz a dialektikus-ironikus szemléletmódhoz visz közel, melyet Kenneth Bürke javasol, másrészt Peter Bürke korábban már említett tanulmányának felvetéseihez. Peter Burke a Hayden White-tal kezdődő, a történeti metodológiát övező kérdések-kétségek hatására megszületett historiográfiai munkákat hasonlítja össze a 20. századi regényirodalom elbeszélői metódusaival (mint például a tudatábrázolás, a megbízhatatlan elbeszélő, a több narrátori hang vagy az alternatív befejezések módszere). Bürke szerint a történészeknek nemcsak a mai regények, hanem akár a filmek (például Jancsó, Kuroszava, Pontcovero stb.) narrációs technikáit is érdemes felhasználni.56 Természetesen nem azért van szükség a regény- és filmes technikák alkalmazására, mivel így a történelem mintegy felvállalja irodalmiságát, hanem ezen módszerekkel egy olyan diszkurzív közeg jöhet létre, melyben a történész egyrészt mintegy utal saját pozíciójának bizonytalanságára, másrészt arra, hogy a történeti folyamatok értelmezése nem kizárólagosítható.57 Persze még ilyen („optimális") esetben sem valósítható meg teljesen az ideológiamentes történetírás eszménye, de talán ha a történeti elbeszélések írói tudatosítják nézeteik hipotetikusságát, és azt, hogy művük egy megkonstruált (és többé-kevésbé fiktív) valóságképpel dolgozik, ezzel az olvasó teljesebb képet kaphat mind a történész munkájáról, mind pedig múltunkhoz való viszonyunk problematikusságáról. Ez utóbbi dolog az elbeszélői-művészi szempontról átvezet minket a metatörténetbre. Frye bizonyos teoretikus kijelentései olyan problémákat vetnek fel, melyek alkalmasnak tűnnek a további vizsgálódás terepének kijelölésére. Bár ő még nem kételkedett a történész objektivitásában és a historiográfia tudományos voltában, egyik (1960-as, tehát White művénél jóval korábbi) esszéjében meglehetősen közel kerül White álláspontjához, amikor a történetírói munkák és a mítoszok párhuzamairól értekezik. Állítása szerint, ha a történész alkotása „elavul" (vagyis a „mi történt valójában?" kérdésre adott válaszaiban nem bír teljes igazságértékkel), akkor máris nyilvánvalóvá válik történetének 55 Bahtyin, Mihail: Dosztojevszkij poétikájának alapvonalai. In.: Bahtyin, Mihail: A szó esztétikája. Budapest, 1976. 29-148. Vö. Tatár György: Történetírás és történetiség. In.: Nietzsche, Fr.: A történelem hasznáról és káráról. Fordította és a bevezető tanulmányt írta: Tatár György. Budapest, 1995. (a továbbiakban: Tatár 1995.) 7-23., itt: 18. 5( Bürke, P. 2000. passim. Bürke szerint Richard Price, Golo Mann, Shimazaki Toson, Jonathan Spence vagy Norman Davies művein többé-kevésbé érezhető a történeti elbeszéléseket övező kérdések-kétségek hatása, s mindegyikük különféle irányokban és eltérő módszerek alkalmazásával, de kísérletet tesz a továbblépésre. 57 Ezen problémákra az egyik legfontosabb reflexió talán a mikrotörténelem megjelenése és térhódítása. Giovanni Levi többek közt abban látja a mikrotörténeti módszer előnyét, hogy a történész egy mikroszintű vizsgálat esetében teljesen tudatában van saját rekonstrukciója bizonytalanságának, s beszámolójának szerves része a kutatási folyamat leírása s a hipotetikusságra való folytonos utalás. Levi, Giovanni: A mikrotörténelemről. In.: Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, 2000. 127-146., itt: 139-140.