Aetas, 2002 (17. évfolyam)
2-3. szám - TANULMÁNYOK - Majtényi György: Emlékezés és személyiség – Az életút rekonstrukciójáról
deklarált célja: újraolvasni és újraolvastatni a régi módszerekkel már unalomig csépelt forrásokat. Hogy öntudatos formálóivá váljanak egy több szereplős és több szempontú, az egyes narratívákat magában foglaló metanarratívának. Ez a hatás a történetírásban - természetszerűleg - a „személyes jellegűnek tekintett" források (művészeti alkotások, interjúk, naplók, levelek) divatját eredményezte.10 Magyarországon sokszor úgy tűnik, hogy a narratív forrásokkal való foglalkozás megelőzte azoknak az elméleteknek az adaptációját, melyek nyugaton ezek vizsgálatát divatba hozták. A memoárok, interjúk elemzése hagyományos historicista felfogást tükröz akkor, amikor a narratívákat az eseménytörténet rekonstruálására vagy illusztrálására használják fel a történészek. Minden ilyesfajta eljárás „vét" a forrás szövegszerűsége ellen, a lehetséges értelmezési keretek leszűkítését, a dekonstrukció helyett a narratív keretek széttördelését, a történeti irodalom iránt érdeklődő olvasó, vagy a történész befogadó horizontjának tudatosan vállalt, és így bevallottan önkényes leszűkítését jelentik. Talán jellemző, hogy a magyar történeti szakirodalomban gyakran a narráció fogalmát használják a narratíva fogalma helyett, ami jelzi, a történet elmondása, az elbeszélés aktusa lényegesebbnek tűnik az elbeszélés során keletkező szövegnél, a történet/történelem elmondásának gesztusa pedig magánál a történetnél. Ha a forrásokat narratívaként elemezzük,11 a szövegben kódolt jelentések révén értelmezhetővé válnak a „szerzők" egyedi szempontjai is. Ezek a jelentések pedig közelebb vihetnek az ő valóságképük megértéséhez. A társadalomtörténészek által megfigyelt és evidenciaként felfogott törvényszerűségek a korban nem feltétlenül jelentettek bizonyosságot az egyének számára. Másképpen fogalmazva, az ún. társadalmi tények és a korabeli élmények nem ugyanannak a tudatnak a termékei. Az életút dekonstrukciójának posztmodern fogalma azt is jelenti, hogy nem létezik tipikus életrajz. Általános következtetések reményében viszont meg lehet vizsgálni azt, hogy egyes általános kategóriák miképpen valósulnak meg egyedi, konkrét esetekben. Minden önéletrajzi elbeszélés szubjektív reprezentáció, de az elemző „olvasatában" fölhívhatja a figyelmet azokra a társadalmi folyamatokra, amelyek hatásai a visszaemlékező személyiségét alakították, vagy amelyek hatása alatt emlékezik.12 Tanulmányom céljának megvalósításához, egy „hétköznapi életút" történeti-poétikai értelmezéséhez olyan visszaemlékezést kerestem, mely nem „híres emberé", és amelyben a visszaemlékező a politikatörténet eseményeinek magyarázata helyett, nem egy „kifelé megfogalmazott", hanem egy „saját" valóságkép megalkotására „koncentrált", magyarán: élettörténetét szűkebb környezete számára írta. A megfelelő forrás kiválasztásakor további cél volt, hogy a memoár írójával interjút készíthessek, s ezáltal minél sokrétűbben vizsgálhassam az emlékezet képeit. 10 Annak ellenére is, hogy a posztmodern narrativitáselmélet a történettudományban, mint azt több szerző is hangsúlyozza, nagyobb hatással volt arra, hogy hogyan írunk arról, amit tanulmányozunk, mint arra, hogy mit tanulmányozunk. Halttunen 178. 11 Lásd a magyarul megjelent narratívák sorozatot. Narratívák 1. Képleírás, képi elbeszélés. Szerkesztette: Thomka Beáta. Budapest, 1998.; Narratívák 2. Történet és fikció. Szerkesztette: Thomka Beáta. Budapest, 1998.; Narratívák 3. A kultúra narratívái. Szerkesztette: Thomka Beáta. Budapest, 1999. (a továbbiakban: Narratívák 3.) 12 Majtényi 443.