Aetas, 2002 (17. évfolyam)
2-3. szám - FIGYELŐ - A történelem elbeszélése. Történeti szövegek narrativista értelmezése a „nyelvi fordulat” után (Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk. és vál.: Thomka Beáta) Szeberényi Gábor
mány", és a fogalmában rejlő kétértelműség abból fakad, hogy egészként kell elgondolnunk, miközben soha nem tudjuk lezártként kezelni. Jömn Rüsen német filozófus szintén a múlt közvetített tapasztalatával kapcsolatos kérdéseket tárgyalja, Történeti gondolkodás a kultúraközi diskurzusban című tanulmányában. A történelmi emlékezet és a történelemtudat kulturális funkcióját identitásképző aspektusokban jelöli meg. Az identitás a múlt és a jövő közti átmenetben jön létre, illetve még pontosabban: meg kell konstruálni, azzal, hogy a múlt tapasztalatait és a jövőre vonatkozó elvárásokat „egy átfogó időfolyam képzetévé" szintetizáljuk. Ez alapvetően a történetírás feladata, mely „tudományként (...) arra kötelezi el magát, hogy interszubjektív érvénnyel hajtja végre a múltnak a relativitás és különbözés történeti képződményeiben való értelmező elsajátítását". (205.) A tanulmányokat „történészszemmel" olvasva valószínűleg azok a gyakorló historikusok által írott szövegek kelthetnek figyelmet, melyek a fenti elméleti problémákra reflektálnak. Peter Burke, angol történész itt olvasható írása (Az eseménytörténet és az elbeszélés felélesztése) eredetileg egy, a 90-es évek elején általa szerkesztett tanulmánykötetben jelent meg, mely a kortárs történetírás „új irányzatait" (mikrotörténelem, nők története, az olvasás története stb.) vette számba.12 Bürke, a korábban különösen a francia Annales által sokat kárhoztatott „elbeszélő történetírás" (egyébként többször beharangozott) visszatéréséről szólva, szinte gyakorlati útmutatással szolgál a narrativista történetelméletben felvetett kritikai mozzanatok történészi alkalmazását illetően. A szerző kiindulópontként elveti a struktúrákra fókuszáló „analitikus", és az eseményeket előtérbe helyező, „elbeszélő" történetírás „hagyományos" szembeállítását. Véleménye szerint, struktúra és esemény nem választhatók szét radikálisan, mi több, amennyiben egyazon spektrum két széleként fogjuk fel őket, meghaladhatóvá válhat az a „módszertani" vita, mely dichotómikus szemléletükből fakad. (42.) Ugyanakkor a történészeknek bizonyos fokig le kell vonniuk a narrativista történetelmélet által felvetett kritika tanulságait: „Úgy tűnik, a történészek »tényszerű munkájukhoz« ki kell, hogy dolgozzák saját »fikciós technikáikat«„(47.), így reflektálva a 19. századi objektivista paradigma iránti jelenlegi bizalmatlanságra. Bürke ehhez négy adekvátnak tekintett, modellértékű módszert jelöl meg, melyeket „sűrítő elbeszéléseknek" nevez (utalva a geertz-i antropológia „sűrű leírás" koncepciójára): (1.) a mikroelbeszélést, mely a struktúrákat az elbeszélésen keresztül világítja meg, és a mikrotörténelem irányzatának reprezentációs stratégiáival él (pl. C. Cipolla, C. Ginzburg, N. Z. Davis művei); (2.) az időben visszafelé haladó elbeszélést, mely képes érzékeltetni a múlt történelmi szereplőkre nehezedő „súlyát" (pl. Norman Davies Lengyelország története); (3.) a makro- és mikroszint bemutatásában egyfajta filmszerű, „vágásos" technikával élő módszert (pl. J. Spence művei), és (4.) az eseményeket párhuzamosan, több különböző nézőpontból bemutató narratívát (pl. Richard Price 18. századi Szurinamról szóló könyve). Burke szerint e metódusok alkalmasaknak tűnnek a többszólamú, az eltérő perspektívákat - köztük a szerzőét is (!) - érzékeltetni képes történeti elbeszélés létrehozására, amely immár nem „felszínes eseménytörténet" többé, ugyanakkor a történész hagyományos verifikációs technikáit sem nélkülözi. (Jellegzetesen posztmodern alapállásból, Robert Berkhofer jelen kötetben szereplő tanulmánya [Nézőpont a történetírói gyakorlat nézőpontjairól] is a „több nézőpontúságban" rejlő lehetőségeket emeli ki,11 bár a tekintet 12 E tanulmánykötet másik fontos tanulmánya szintén olvasható magyarul: Levi, Giovanni: A mikrotörténelemről. In: Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, 2000. 127-146. o „Az ideális multikulturalista történelemnek több nézőpontot kellene egyesítenie, épp így több hangot is, legalább három különböző forrásból: a reprezentált múltbeli világból; a múlt azon részéből, ami már kívül