Aetas, 2004 (19. évfolyam)
1. szám - FIGYELŐ - Útjelző(k) a társadalomtörténet-írás dzsungelében (Bódy Zsombor–Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Budapest, Osiris, 2003.) Kiss Zsuzsanna
Lehetséges a történet elmesélése a szakirodalom elemzése, vagyis a legfontosabb kérdések, vitapontok bemutatása révén. Ezt a megoldást választotta Timár Lajos a brit társadalomtörténet-írás ismertetése során. Ez az írás talán az egyetlen a historiográfiai fejezetek közül, amelynek sikerül megvalósítania a szerkesztők kettős célját: a diákok számára rövid - bár olykor ebből fakadóan emészthetetlenül túlzsúfolt - áttekintést nyújt témájáról úgy, hogy közben a kötetet kézikönyvként forgató kutatók számára is kimerítő irodalmi összefoglalót ad a marxista és nem-marxista társadalomtörténetírástól a „linguistic turn"-ből való kiábrándulásig. A klasszikus brit kérdések - arisztokrácia, gentry, középosztályok, osztályok -nem csak a brit társadalomtörténet-írásban fontosak, így ezek kiemelt tárgyalásával az olvasó számára adott a lehetőség, hogy a historiográfiai fejezetekben sorra megkeresse ezeket a problémaköröket, és megvizsgálja azok országonkénti sajátosságait. Ha Benda az intézmények történetét, Timár pedig a szakirodalomét mutatta be, akkor a német társadalomtörténet-írásról szóló fejezetben D. Kovács József e kettőt ötvözte, írásának első felében az eszmék és intézmények kimerítő előtörténetét írta meg, majd ezek után tért át az 1945 utáni társadalomtörténet-írás bemutatására. Mégis az „ötvözet" nem lett teljesen sikeres. A csupán két nagy egységre tagolódó írás nehezen áttekinthető, és kibogozhatatlanok belőle azok a szálak, amelyekkel pedig szervesen kapcsolódhatna a többi historiográfiai fejezethez (s itt elsősorban ismét a mindenütt jelenlévő kérdésekre, az osztályproblémára, különösen a középosztály-kérdésre vagy a polgárosodás problémakörére gondolok). Végül szintén más megoldást választott Csíki Tamás, Halmos Károly és Tóth Árpád a magyarországi történet bemutatásához: ők alapvetően egyes kiemelkedő szerzők és az ő életműveik bemutatásával írták le a hazai társadalomtörténet-írás fejlődését. Másra nem is nagyon volt lehetőségük, hiszen - bár ők már az 1945 előtti időszakról szólva is a társadalomtörténet-írás intézményesüléséről beszélnek - itt nem működött társadalomtörténet-írás intézményes keretek között. Az egyes életművek ismertetése mégis lehetőséget nyújt a fő kérdések, a nemzetközi áramlatokhoz való kapcsolódások és a lassan mégis megszülető intézményi keretek bemutatására. A historiográfiai fejezetek feladata az volna - és ez abból is következik, hogy éppen ezek kaptak helyet a könyv elején -, hogy megalapozzák az ezután következő részeket, nevezetesen az aldiszciplínákról és az új irányzatokról szóló fejezeteket. E történeti fejezetek alapján kellene láthatóvá válnia annak, hogy milyen körülmények (intézményi, ideológiai, kutatásszervezési állapotok) között vagy milyen eszmei örökség birtokában önállósodtak egyes kutatási területek, illetve születtek meg az újabb irányzatok. S úgy tűnik, ezt a feladatot azok a fejezetek tudták legsikeresebben megoldani, amelyek a fő kérdéseket, problémákat, vitatott fogalmakat helyezték a középpontba, ezekben válik igazán láthatóvá, hogy a tudományos közösséget foglalkoztató problémák hogyan hívják életre az újabb és újabb módszereket, s milyen közegben zajlik egy-egy kutatási terület önállósodási törekvése. Ez utóbbi fejezeteknek pedig úgy kell bemutatniuk az egyes aldiszciplínákat, hogy az olvasó rálátást nyerhessen, és megérthesse azok elméleti-módszertani sajátosságait, fő kutatási területeit, legjelentősebb szerzőit, az irányzatok vagy módszerek esetén pedig azok legjellemzőbb alkalmazási területeit is. A szerkesztők azonban még ennél is többet várnak és ígérnek: „A magyar társadalomtörténet sajátos helyzete miatt ugyanis, legalábbis egyes fejezeteknek az adott társadalomtörténeti irányzat magyarországi recepciójában is részt kell venniük" - írják (7. o.). De hogyan lehetséges ez, és mennyiben járnak sikerrel az egyes írások?