Aetas, 2004 (19. évfolyam)
1. szám - FIGYELŐ - Egy kitalált tárgy megtisztítása (Szekeres András [szerk.]: A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Atelier Füzetek 4. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2002.) Kisantal Tamás
és történetiségünket nem valamiféle történelemfeletti abszolút adottságból kívánja magyarázni, hanem konkrét történeti analízisek segítségével azokat a mélyben működő erőket tárja fel, amelyek által pozíciónk kialakult. E vizsgálat csak bizonyos súlypontáthelyezésekkel, olyan metódusok bevezetésével lehetséges, melyek bevett történelemképünkkel szemben állnak, hiszen történelemfelfogásunk nem egy mindenek felett álló, adott dolog, hanem bizonyos diszkurzív gyakorlatok, hatalmi formációk eredményeként jött létre (sőt, mint A szavak és dolgok című művében Foucault írja, maga a történetiség és ehhez kapcsolódóan az ember központi helyzete is alapvetően a modern episztéma fejleményei). Ilyen metódusok, kulcsfogalmak, „szerszámok" Foucaultnál például a diszkontinuitás, a diskurzus, a jelen története, a problematizáció, az elgondolt múlt, az archeológia és a genealógia, melyek tradicionális történelemfelfogásunkkal szembenállnak, és segítségükkel a múlt (és jelenünk) adekvátabb vizsgálatát végezhetjük el. Sokszor tárgyalt probléma Foucault-val kapcsolatban, hogy a szerző tulajdonképpen melyik diszciplína képviselőjének tekintendő: történész, filozófus, szociológus vagy esetleg irodalmár. Takács meggyőzően bizonyítja, hogy nincs értelme elkülöníteni a szerző filozófiai kérdéseit és történeti kutatásait, mivel egyik sem létezhetne a másik nélkül. Másrészt Foucault-ra igazán jellemző a transzdiszciplinaritás, hiszen A diskurzus rendje című tanulmányában a diskurzus működését biztosító belső eljárások között egy helyütt éppen a diszciplínák szerveződését és a bennük való megszólalás meghatározottságát emeli ki. Vagyis a diskurzus működésének vizsgálatát lehetetlen egy adott diszciplínán belül elvégezni, hiszen az egyes tudományágak önszabályozó éskorlátozó mechanizmusai éppen ezt a folyamatot kendőzik el. Emellett, úgy gondolom, manapság a történelem és a filozófia éles elválasztásának sem biztos, hogy túl sok létjogosultsága van, hiszen mint Hayden White kutatásai bebizonyították, gyakorlatilag minden történetírás burkoltan vagy nyíltabban, de tartalmaz valamilyen történetfilozófiai irányultságot.5 Bódy és Kiss hozzászólásai némiképp Takácsénál történészibb szemszögből vizsgálják Foucault-t. Kiss egy nálunk még ki nem adott könyv, a Folie et déraison. Histoire de la folie a l'âge classique ismertetésén keresztül elemzi a szerző legfőbb módszereit, és azt a folyamatot, ahogy Foucault korai munkái az archeológia analízisén túllépve a genealógia és a szubjektum vizsgálatai felé mennek tovább. Bódy pedig azt próbálja áttekinteni, hogy Foucault nézetei mit adhatnak hozzá a történész „eszközkészletéhez", valamint a szerző 90-es évekbeli francia történészrecepcióját (illetve viszonylagos visszaszorulásának okait) elemzi. Jómagam mindössze egy hiányosságot vélek felfedezni a kötet Foucault tanulmányaiban (sőt nemcsak itt, hanem a hazai Foucault-recepcióban általában). Mintha a francia gondolkodóhoz való viszonyunkat valamiféle „hatásszorongás" jellemezné (Harold Bloom terminusát itt természetesen inkább csak metaforikus értelemben használom). Nagyon jelentős, izgalmas elemzések születnek Foucault-ról, ám mintha a gyakorlatban nem igazán tudnánk mit kezdeni vele. Úgy vélem, bár fontos és érdekes, hogy az Annales-kör az utóbbi időben hogyan viszonyul a foucault-i örökséghez, ám engem sokkal jobban érdekelne, hogy a magyar (történeti) kutatások mennyire tudják felhasználni gondolatait, melyek azok a területek, metódusok, melyek a hazai viszonyokra alkalmazhatók. 3 Foucault, Michel: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 245-250. 4 Foucault, Michel: A diskurzus rendje. Holmi, 1991.7. sz. 875-877. 5 Vö.: White, Hayden: A történelem poétikája. Aetas, 16. évf. (2001) 1. sz. 134-164.