Aetas, 2004 (19. évfolyam)
1. szám - FIGYELŐ - Egy kitalált tárgy megtisztítása (Szekeres András [szerk.]: A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Atelier Füzetek 4. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2002.) Kisantal Tamás
fajta pozitivista, „történelem felülnézetben"-szemléletmód továbböröklődéseként került gyanúba. Ezért a szerző - hogy az esemény fogalmát megfelelően definiálja -a filozófia felé fordul. A cselekvéselméletek (konkrétan Davidson és Ricoeur egyes tézisei) segítségével egy olyan eseményfogalom meghatározását tűzi ki célul, melyben nem az egyediség, hanem az interszubjektivitás, a közösség általi konstruktív jelentésadás válik az esemény lényegévé, s a történeti vizsgálat tárgyává. Szeberényi Gábor három elméleti csomópont mentén vizsgálja meg a fogalmat. Egyrészt az esemény időbeliségét, másrészt esemény és struktúra kapcsolatát, harmadrészt pedig az esemény és az elbeszélés összefüggését tekinti át. Ez utóbbi szakaszban (mely a tanulmány leghosszabb része) Szeberényi elsősorban az angolszász történetelmélet felől vizsgálja az eseményt mint a történészi narratívum elemét. Itt némiképp ellentmond Sohajdának, aki egy helyütt kijelenti, hogy a narratív vizsgálatok nem tekintik önálló problémának az esemény meghatározását. Szeberényi a Hayden White-i krónika-elbeszélés ellentétét elemezve mutatja be, hogy az esemény tulajdonképpen a történeti elbeszélés legalapvetőbb eleme, mely - ez kétségtelen - önmagában nem problematizálódik, az egész narratívum szempontjából viszont annál inkább. Jómagam ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy Sohajda kijelentését White mellett még Frank Ankersmit Narrative Logic című könyvére hivatkozva legitimálja. Amennyiben helyesen értelmezem Ankersmit nézeteit, a történeti elbeszélések legalapvetőbb elemeként szereplő, valóságreferens állítások (statements) többé-kevésbé párhuzamba állíthatók az esemény fogalmával. A történész a szeme elé táruló eseményhalmazból szelekciós és kombinációs eljárások alkalmazásával történetet hoz létre, vagyis az elbeszélés és áttételesen maga az esemény is (amit a historikus a történet szempontjából jelentősnek ítéli tulajdonképpen a történész konstrukciója. Mint egy fontos tanulmányában Louis O. Mink írja, az esemény kategóriája mint körülhatárolható, adott egység, tulajdonképpen a természettudományok fogalomköréhez kapcsolódik, s a történettudományban eseményről beszélni csak annyiban van értelme, amenynyiben az esemény mindig egy elbeszélésben fordul elő mint megalkotott, önmagában vett entitásnak tekintett valami, mely a narratívum létrehozásához elengedhetetlen. Vagyis az esemény alapvetően konstrukció, lehet az társadalmilag létrehozott (mint a közösségi, kulturális elbeszélések része) vagy a történetíró által megalkotott, aki - mint a kötetet záró esszéisztikusabb jellegű szövegében Mesterházi Miklós írja -„birtokában van az időbeli visszafelé ható okozás képességének". (210. o.) Persze a kétféle konstrukciófogalom más és más eredményre vezet: míg az egyiknél (a társadalmi, interszubjektív eseményfelfogásnál) alapvetően az esemény és a (szociális) struktúra kapcsolatára helyeződik a hangsúly, és egy történeti vizsgálatot eredményez, a másodiknál (a historiográfus eseményénél) pedig a szöveg immanens struktúrája válik a (meta)történeti elemzés központi elemévé. A kettő, úgy gondolom, lényegében összeegyeztethető, hiszen a történész cselekményesítése sem önkényes eljárás, benne bizonyos társadalmi, kulturális, ideologikus diskurzusok kulminálnak. Mindent egybevetve, véleményem szerint a könyv rendkívül színvonalas. Problémafelvetései és az azokra adott válaszlehetőségek jól mutatják, hogy hol tart manapság - különösen a hazai történettudomány, s merre felé kellene továbblépni. Maga a kezdeményezés - történészek és más 6 Ankersmit, Frank R.: Narrative Logic: A Semantic Analysis of the Historian's Language. Tha Hague, Monton, 1983. 7 Mink, Louis C.: Az elbeszélő forma mint kognitív eszköz. In: Kisantal Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. Budapest, 2003. 113-132.